Skandináv úti beszámoló, hatodik nap délelőtt

A hatodik nap reggelén a reggelit az óriási étteremben ettük meg, ezúttal büféasztalos reggeli volt.
Az asztalokon volt is minden mi szem-szájnak ingere, én azonban nem tudok reggel óriási adagokat megenni.
Bámulattal néztem a kínai vendégeket, akik óriási halmokkal megpakolt tányérokat egyensúlyoztak, amiken mindenféle – nem egymáshoz való étel – volt feltornyozva. A saláták keveredtek a felvágottakkal, gyümölcsökkel, süteményekkel, gyakorlatilag mindennel, amit csak felszolgáltak. Aztán leültek a tornyosra pakolt tányérjaik elé, és ettek belőle mindet össze – vissza, ahogy jött.
Még a látvány is rémes volt! Kész csoda, hogy bevette a gyomruk! Ha nekem kellett volna megenni, amit ők befaltak, tuti, hogy egész nap hánytam volna.
No, a mi útitársaink is eléggé elengedték magukat, főleg a buszon az előttünk lévő ülésen ülő mázsán felüli házaspár, a két mázsán felüli felnőtt fiukkal. Egy egész tálca csokis croissant tűnt el a mama hatalmas retiküljében, az egyik fiú öntötte bele a frissen kitett tálca egész tartalmát. Azon gondolkodtam, hogy ez erre a célra rendszeresített retikül, vagy csak a benne lévő szokásos dolgok tetejére önti a srác a kaját?

A reggeli után elindultunk megnézni Osló első nevezetességét, a Vigeland parkot.
Még elég korán volt, amikor a Frogner parkban kialakított szoborpark kapuján beléptünk. A szoborparkban Gustav Vigeland norvég szobrász több mint 200 alkotása áll, nagyon szép természeti környezetben, csobogó patakok, virágzó rózsák, és harsányan zöldellő fák között vannak a mester munkái.
Már a bejárati kapu is egy rendkívüli alkotás: az ívesen hajlított csipkeszerű kovácsoltvas és az egyszerűen csiszolt gránittömbök egymásba kapcsolódó összhangja teszi különlegessé. Ahogy bementünk rajta, egy fantasztikus kertben találtuk magunkat, olyan élethű szobrokkal, és szoborcsoportokkal, amik szinte életre kelnek, és kevés kivétellel meztelen embereket ábrázolnak. Vigeland egy kérdésre azt válaszolta, hogy azért meztelen minden szobra, mert így nem látszik, hogy ki szegény, ki gazdag, csak az egyetemes emberi érzések látszanak a szobrokon, társadalmi osztálytól függetlenül.
A szoborpark Osló városa és a művész közötti megállapodás alapján létesült.
Az egyezség értelmében a művész teljes ellátást, kényelmes lakást és műtermet kapott a várostól, ennek fejében az összes addigi, illetve utólag készített műve eredetijét a városra kellett hagynia. Vigeland tervezte magát a szoborparkot is, a már létező Frogner park egyik részébe állította fel a műalkotásokat, s az volt az óhaja, hogy a park nyilvános legyen, és bárki ingyen látogathassa.
Épp ezért a nap 24 órájában látogatható és a legjobb, hogy mindent meg szabad érinteni, sőt, a gyerekek még az óriási gránitszobrokra is felmászhatnak. Ettől lesz a park emberi és ettől lesz mindenkié.
A kapun belépve elsőként egy 100 m hosszú, 15 m széles hídon kell áthaladni, melyet kétoldalt 58 bronzból öntött szobor díszít.
Ezek az életnagyságú szobrok a családról szólnak, az anyaságról, az apaságról, a párkapcsolatról, különböző érzelmi állapotban.
Vannak közöttük, amik az idilli, boldog állapotot mutatják meg, a szeretetet, az önfeledt játékot, még más szobrok a nehézségeket, a kétségbeesést, az elutasítást, a magányt ábrázolják. Vannak a gyerekeiket boldogan magasba emelő apák, anyák, és vannak olyanok, akik bántják őket, elfordulnak tőlük.
A legismertebb bronzszobor a hisztiző kisfiú szobra, amelyről senki sem tudja, hogy miért is dühös, de mindenki kedveli, fényképezi és simogatja – hátha egyszer megnyugszik majd…
A híd végében két monumentális márványszobor az emberben lévő kettősség, a jó s a rossz örök harcát ábrázolja. A rosszat sárkány motívummal ábrázolja a művész.
Az egyik alkotáson egy asszony győz a sárkányon, vagyis a jó győzedelmeskedik, a másik alkotáson a sárkány már szinte teljesen elnyeli a férfit, vagyis a rossz győzedelmeskedik.
A hidat virágzó rózsakert köti össze a kicsit magasabban álló szökőkút platformjával.
A szökőkút a legkorábban elkészült szoborcsoportból áll. Vigeland egy másik térre, a norvég Parlament előtti térre tervezte eredetileg. Aztán újratervezte, majd kiegészítette újabb szobrokkal, domborművekkel, míg a mostani, végső formáját elnyerte.
Középen hat óriás tartja a nehéz gránitból készült tálat, melyből az életet adó víz szépen csordogál alá a kútba. Ennek káváján 20 darab életfát jelképező szoborcsoport áll, mintha csak a kút vizéből táplálkoznának. A fás csoportok távolról nagyon hasonlítanak egymáshoz, de közelebb érve látszik, hogy mindegyik más és más. A születéstől és gyerekkortól kiindulva az ifjúkoron, felnőtt- és öregkoron át a halálig minden életkort megjelenít sorban, gyönyörűen érzékeltetve a természettel való egységet, és az élet örökös körforgását.
A kút külső falán lévő 60 bronzplaketten ugyanazokat a motívumokat ismétli Vigeland, tovább árnyalva az élet különböző szakaszait, de itt már megjelennek az állatok és az ember hozzájuk fűződő kapcsolata is. Az utolsón a porladó emberi maradványokat apró kis gyerekek sokasága szedi össze és emeli magasba, azt jelképezvén, hogy minden ciklikus, a halálból mindig új élet fakad.
A park legmagasabb pontján áll a Monolith nevű 17 méter magas, 180 tonna súlyú egyetlen darab gránitból faragott obeliszk.
Az oszlophoz vezető lépcsőkön 36 masszív gránitszobor áll, melyek mindegyike egy-egy emberi érzést vagy kapcsolatot, örömet, haragot, önfeledtséget, barátságot, szerelmet, bánatot, erőszakot, vigasztalást, öregséget, szomorúságot jelképez.
Döbbenetes az a finomság, ahogy az ormótlan kőtömbök tolmácsolják a különböző érzéseket, a kapcsolatok sokszínűségét, itt van minden, ami lényeges, minden, amit egy ember az élete során átélhet.
Tulajdonképpen a szobrokat, és a szoborcsoportokat Vigeland nem egyedül alkotta meg. Az alkotásokat Vigeland tervezte és ő maga öntötte meg az eredeti méretű gipszmintákat is, de a gránit megmunkáláshoz szakképzett kőfaragókat alkalmaztak.
Csakúgy, mint a Monolith kifaragásához, melyen három mester dolgozott 14 éven keresztül nap, mint nap, hogy a 121 egymásba fonódó, egymásra támaszkodó, egymást segítő, vagy egymással küzdő emberi alakot megjelenítse. Az oszlop alsó részében többnyire közömbös, vagy magatehetetlen alakok vannak, majd feljebb haladva egyre dinamikusabb, életrevalóbb emberi figurák következnek, míg az oszlop legfelső részén egyre több és egyre apróbb gyermek jelenik meg.
Arról, hogy mit is jelképez pontosan a Monolith több elmélet is létezik, lehet, hogy a létért való küzdelmet, a spirituális felemelkedést, a ciklikus ismétlődést, vagy épp a feltámadást – mert egy korai vázlaton Vigeland így jelölte meg – pontosan nem lehet tudni.
Maga az alkotó így kommentálta: „A köröskörül álló szobrok az életet mutatják be. Az oszlop már a fantázia világához tartozik. A gránit csoportokat könnyű megérteni; a Monolith sokféle módon értelmezhető”.
Az oszloptól tovább haladva egy mesterien megmunkált kovácsoltvas kapun túl kisebb térre értünk, itt egy napórát láttunk, melynek talapzatára az állatövi jegyeket faragták ki.
Innen kényelmes lépcsők vezetnek a legutolsó nagy alkotáshoz, az Életkerékhez.
Ez egy bronzból készült, 3 méter átmérőjű kompozíció, amelyben négy felnőtt és három gyerek köralakban egymásba kapcsolódó alakja úgy tűnik, mintha tényleg állandó forgásban lennének. Ez a szobor fejezi ki egyetlen alkotásba tömörítve mindazt, ami a lényeg, amit újra hangsúlyozni akar Vigeland: az egymásrautaltságot és az összetartozás erejét.
A második világháború alatt Vigeland a nemzetiszocialista eszmékkel rokonszenvezett, a németek mellett állt. A háború alatt 1943-ban meghalt, és a háború elmúltával ezt a meggyőződését nem forszírozták, nem törték össze a műveit, nem zúzták be, nem ásták el. Az oszlóiak és a turisták nagy örömére ma is ott állnak, ahová Vigeland megálmodta őket.

Azután visszaszálltunk a buszba, és elindultunk a Holmenkollen sísánchoz.
Megmondom őszintén, hogy a téli sportok igen kevéssé hoznak lázba, a síugrás számomra egy teljesen érdektelen világ.
Annyira, hogy amikor kimutattak a buszból, hogy ott van a sísánc, én csak a fejemet forgattam, hogy hol, hol? Pedig majd kiverte a szememet, egy hatalmas monstrum.
Amíg nem jött el az a nap az életemben, hogy elvittek egy sísánchoz /ahová én magamtól soha nem mentem volna/, azt képzeltem, hogy a síugrás egy magas hegy tetején van, ahol építenek egy indító állomást, aztán siklik lefelé a síugró a hegyről, aztán átugrik valami szakadék felett, és megérkezik a túloldalára.
Ilyen téves elképzelésekkel nem csoda, hogy azt a levegőbe vezető hídnak látszó, épített monstrumot nem azonosítottam egy sísánccal. Amikor kiderült, hogy az a nagy műanyag, és fém izé a sísánc, csak hitetlenkedve pislogtam. Legjobban egy óriási molylepkére emlékeztetett engem, így hó nélkül augusztusban.
Eredetileg fel sem akartam menni a tetejére, ahonnan a versenyzőket indítják, de aztán rábeszéltem magamat, hogy felmenjek a gyors lifttel.
Nem bántam meg, mert kicsit párás, de szép kilátás nyílt föntről Oslóra. A legmeglepőbb az a rengeteg fa volt, amik az épületek között álltak. Négy emeletesnél magasabb épületeket nem igazán láttunk, és a házak gyakran ki sem emelkedtek a fák közül. Egy zöld város Osló messziről, amikor benne sétáltunk, már nem volt annyira feltűnő a sok fa.
Tulajdonképpen érdekes volt maga a sísánc is, az itt – ott szakadozott műanyag borításával, és az is, hogy ott állhattam ahol a versenyzők is állnak, mielőtt elindulnak a síugráshoz.
Persze akkor havas a mesterséges hegyoldal, a mesterséges szakadék, és a túloldali pálya ahová megérkeznek, úgyhogy mégsem azt látják, amit én láttam.
Felálltunk a győztesek dobogójára, a férjem még onnan is videózott, én meg útitársainkkal együtt álltam a győztesek dobogóján.
Aztán lent még megnéztünk egy kis kiállítást kitömött jegesmedvével, kitömött rénszarvassal, és belekaroltam egy életnagyságú eszkimó bábuba.
A mindent árusító szuvenír boltban megvettem a meleg kötött sapkát, amiről Vadstenában álmodoztam, és összebarátkoztam egy óriási kitömött medvével, a férjem meg egy fából faragott Trollal.