Skandináv úti beszámoló, kilencedik nap

A kilencedik nap reggelén megint összepakoltuk az összes cuccunkat, és elindultunk vissza Svédország irányába. Persze nem azon az úton, amin idefelé jöttünk, újabb látnivalókat vettünk célba.
Búcsúzóul sétáltunk még egy kicsit a Park szálloda előtt lévő festői tó partján, aztán beszálltunk a buszba, és elindultunk Norvégia leghosszabb függőhídja a Hardanger híd felé.

Útközben – egy festői szerpentinen kanyarogva – még megnéztük a – két nappal azelőtt látott – Twindefossen vízesés kistestvérét, a Kiele Vossen vízesést, ami hasonlóan meredek, és lépcsőzetes sziklafalon zubogott lefelé.
A Hardanger hídhoz egy alagúton keresztül lehetett odajutni. Az alagút a hegy belsejében több irányban járható, így életemben először a hegy belsejében egy kékes fénnyel megvilágított alagútban egy körfogalomban találtam magam.
Aztán kiértünk az alagútból a Hardanger hídra, ami a Hardanger fjord felett ível át 2013 óta.
A tiszteletünkre szétváltak a fekete felhők, amik a Hardanger fjord felett borították az eget, és egy keskeny résen keresztül megvilágította a nap a fjord ezüstös színű vizét, miközben körben minden borús volt, és fekete.
Átérve a Hardanger hídon megint egy alagút rendszer következett, körfogalmakkal tűzdelve.
Az alagutat elhagyva a Mabödal-kanyon festői völgyében, hajtűkanyarokból álló úton, mesebeli tájon utaztunk a Vöringfoss vízeséshez.

A Vöringfoss vízesés a leghíresebb vízesés Norvégiában, 135 méter magasról zúdul le a víz egy szurdokba.
A kilátó a vízesésre, a vízesés tetején van, és nincsen igazán jó rálátás a lezúduló vízre, ami két irányból érkezik, és két oldalról, mint egy V alakban zubog lefelé a kanyon mélyére. Nem igazán fér bele egy fényképbe az egész.
A tériszonyom is előjött, mert a félelmetes szakadéktól – ahol a vízesés dübörgött – csak egy csőkorlát választott el.
Nem lehet mondani, hogy nagyon belepiszkáltak volna a tájba, a kilátó kialakításánál. Vizes, sáros talajon lehetett csúszkálni a korlát mellett, és bár sok turistabusz érkezett, gyorsan cserélődtek az emberek a korlátnál, pár perc alatt meg lehetett unni a látványt.
Tiszta volt az idő, így jól lehetett látni a szemközti hegyeken a sok kis fénylő pontot, ahonnan a hó olvadásával elindult a víz, aztán ahogy a hegyek szoknyáján csillogó erekben gyűlt össze, végül patakként folyt a vízesés felé.
Egy kicsit felmelegedni bementünk a vízesés tetejénél álló Fossli Hotelbe, ahol meglepően kedvesen invitáltak be a tükörfényes parkettre a sáros lábbelinkben. Biztattak minket, hogy nézzük meg az étteremben lévő freskót, ami a környező hegyeket ábrázolta, és a zongorát, amelyen Edward Grieg komponált egy dalt.
A hallban, az étteremben, és a könyvtár szobában régi tárgyak voltak elhelyezve: faragott tálaló, régi porcelánedényekkel, régi pénztárgépek, régi zenegép, szőttesek, kitömött állatok, régi porcelán figurák. Nagyon hangulatos volt belülről a kívül egy egyszerű, vörösre festett, nagy faházat mutató épület.
Kicsit zavarban is voltunk, azt sem tudtuk hová lépjünk, hogy minél kevesebb kárt okozzunk a fényes parkettában.
Amikor körbe jártuk a hotel közös helyiségeit, ugyanolyan kedvesen búcsúztattak bennünket, mint amikor beléptünk. Ők aztán komolyan veszik, hogy úgy bánjanak minden betérővel, hogy vigyék jó hírüket szerte a világban!

Aztán „jelképesen” elmentünk az Északi-sarkra.
Azért jelképesen, mert a Hardanger fennsík éghajlata olyan, mint az ezer kilométerrel északabbra lévő tájaké. Olyan magasan van, hogy az időjárási viszonyok a Lappföldnek megfelelőek.
A Hardanger fennsíkon az egybefüggő hótakarót, így júliusban néhol megtörik a szikladarabokkal tarkított kopár foltok.
Farkasordító hideg, és valami apró, éles szemű jégdara fogadott bennünket, amikor kiszálltunk a buszból. Az éles szél kíméletlenül ráncigálta a ruhánkat, a jó meleg kötött sapkám, mintha nem is lett volna a fejemen, és az a ruha mennyiség, ami a fjordon való hajózásnál még megfelelő volt, itt már semmit sem ért.
Egy nagy fából faragott trollt helyeztek el egy domboldalon a turisták kedvéért, néhányan az elszántabbak közül nekiindultak, hogy lefényképezzék, de az útitársaink nagy része egy perc múlva visszamenekült a busz melegébe.
Mi felmentünk a trollhoz, ami nem volt veszélytelen, mert egy olyan országúton kellett átkelni, ahol fél percenként őrületes sebességgel robogtak el a kamionok.
Felmásztunk a trollhoz, készítettünk néhány felvételt, de akkorra már hangosan, és megállíthatatlanul vacogott a fogam. A kamionokat megszégyenítő sebességgel rongyoltunk vissza a buszba, ahol már felkészülten fogadtak minket a sofőrök, egy kis életmentő hazai pálinkával, amire nagyon is rászorultunk!
A busz ablakából egy bárány csapatot láttunk, ahol egy idősebb birka vezetésével fiatalok csoportja akart átkelni a forgalmas úton. Az idősebb birka türelmesen vezette a többieket az út mellett, amíg nem adódott egy alkalmas pillanat /és ezt ő meg tudta ítélni!/, amikor átmehettek az úton.

A Lappföldi életérzéshez hozzátartozott, hogy egy lapp család is megtelepedett a Hardanger fennsíkon. A jelenlétükről három fűvel borított bucka árulkodott egy kis tó partján.
Az egyiken csak egy fából készült ajtó volt – gondolom, ez valami raktár lehetett – a másikon voltak ablakok is, meg egy kémény állt ki a buckából, ez lehetett a lakóház, a harmadik buckában meg egy ajándék bolt volt, ahol a turistáknak árulták a szokásos kacatokat.
Rénszarvas babákat, sapkákat, és mindenféle elképzelhető, és elképzelhetetlen dísztárgyat, állatbőröket, szőtteseket.

A boltos pihenőt követően leereszkedtünk a Hardanger fennsíkról, újra megjelentek a növények, minden telis-tele volt valami lila virággal, amiből egész szőnyegek voltak az utak mellett.
Egy benzinkútnál elköltöttük a megmaradt norvég koronáinkat, mert a továbbiakban nem volt rá szükség. Elsősorban szendvicseket, és csokoládét vettünk rajta. Várakozáson felül jók voltak a norvég csokik.

Visszatértünk a norvégiai kitérő után ismét Svédországba, a fénylő tavak, és a dús erdők világába, ahol a Vanern tó partján, egy Vanersborg nevű kisvárosban volt az éjszakai szállásunk.
Mivel csak 15 percre volt gyalog a belváros a szállodánktól, a felejthető vacsora után elmentünk csavarogni egy kicsit, mert aznap elég sokat ültünk már a buszban.
A sétáló utca nagyon tiszta és rendezett volt, de már minden be volt zárva, kerültünk egyet a tó felé, és aztán visszatértünk a szállásunkra, a picurka, de barátságos szobánkba.