Skandináv úti beszámoló, nyolcadik nap délelőtt

A nyolcadik nap reggelén kiderült, hogy a büfé asztalos reggeli sem fenékig tejfel.
Egy zsemléért, egy pohár teáért, egy szelet felvágottért közelharcot kellett vívni egy éles könyökű kínai csoporttal, és egy hatalmas behemótokból álló orosz csoporttal.
Mindenki egyszerre zúdult le reggelizni, és mindenki úgy tolakodott, mintha napok óta nem ettek volna. Egy orosz, medvenagyságú fickó lazán a fejemre könyökölt, letaposták a lábam, és kékre zöldre bökdösték az oldalam, mire egy pár falatot sikerült összevadásznom.
Máig sem értem, hogy a sok termükben miért nem különítették el a csoportokat, és rakták ki külön-külön a reggelit. Ez a nemzetközi csata az ételért nem volt a kedvemre való. Sajnos nem halaszthattuk el a reggelit akkorra, amikor már a hódító hordák elvonulnak, mert megadott időben indulnunk kellett Bergenbe.

Bergen – Osló után – Norvégia második legnagyobb városa.
Olyan csapadékos, hogy évente átlagosan 213 nap esik az eső. Amikor a gyerekek 14 éves korukban konfirmálnak Bergenben, esernyőt kapnak ajándékba, mert az mindig jól jön.
Szerencsére, amikor elindultunk Bergenbe a havas hegyek övezte tóparton nem esett, és amikor beértünk – egy hatalmas fjord hídon áthaladva – a patika tisztaságú, hangulatos városba akkor is a napsütést élveztük.

Elsőnek a Floibanent, a felvonót céloztuk meg, ami felvisz a város feletti kilátóba.
Hatalmas sor állt a felvonó előtt, mi is beálltunk, aztán az idegenvezetőnk elment valahová, kis idő múlva visszatért, és azt az utasítást adta, hogy ne nézzünk senkire, csak leszegett fejjel, gyors léptekkel menjünk utána. Azzal elmasíroztunk a várakozók hosszú sora mellett, a felvonóhoz érve rögtön átengedtek bennünket a jegyvizsgálók, és már szállhattunk is be a fel- alá járó keskeny nyomtávú sikló egyik vagonjába.
Ami nagy szó, mert félóránként indul! Hét állomáson áll meg, és kb. hét perc alatt ér fel a tetőre.
A tetőn csodálatos napsütésben fürdő város fogadott minket.
Tökéletes kilátás nyílt a városra, a kikötőkre, a környező hegyekre, fjordokra, és szigetekre. Innen fölülről tájékozódtunk először, hogy mi hol van a városban, és innentől már játszva eligazodtunk a térképen.
A várost a szárazföld felől a hegyek védték, a tenger felől meg hosszan elnyúló szigetek.
Hét fjord torkolatában hét dombra épült a város. Alaposan kibámészkodtuk, kifényképeztük magunkat, a férjem megint csodálatos képeket csinált, lenyűgözött bennünket a város egyszerűsége, szépsége. Aztán a siklóval visszamentünk a városba.

A következő, amit megnéztünk, az a Bryggen /rakpart/ volt, az ott sorakozó színes Hanza házakkal. 1360-ban a város a Hanza-szövetség egyik telephelye lett, és ettől kezdve négyszáz évig a kereskedelem az ide települt németek monopóliuma volt.
A kereskedelem legfontosabb árucikke a tőkehal volt, amiért a norvégok gabonát, rajnai borokat, kelmét, és üvegárut kaptak.
A rakparton alakult ki a német kereskedők telephelye, amit kizárólag férfiak laktak, akiknek tilos volt a helyi nőkkel kapcsolatba lépni. A feleségek, női hozzátartozók tavasszal jöhettek látogatóba, ősszel pedig haza kellett térniük.
Az 1000 fős német közösség saját szokásai, és törvényei szerint élt.
A Hanza házak két-három szintes épületei fából készültek, a házak között kis keskeny utak voltak, amiket szintén deszkával borítottak.
Szigorúan vigyáztak a tűzre, de időnként mégis leégett egy-egy ház, amit újra felépítettek. A kereskedést mindennél fontosabbnak tartották, így nem bajlódtak új formájú házak építésével, ennek köszönhető, hogy az idő előrehaladtával is ugyanúgy néznek ki ezek a házak, mint amikor megépültek. A XVII. században a norvégok is alapítottak kereskedő házakat, és saját kezükbe vették a város kereskedelmét.
A Hanza házakból 58 eredeti épület maradt meg, jelenleg éttermek, galériák, múzeumok vannak bennük, és néhányat meghagytak üresen, hogy a turisták mászkálhassanak bennük.
Mi is ezt tettük. Igénytelenek, és kissé rozogák voltak ezek a fa raktárházak, csak a kikötőre néző oldaluk volt felújított, és színes. A többi részük csak kopott deszkákból állt.

Az egyik házban a Hanza múzeum volt, azt is megnéztük.
Volt ott egy csomó kép a régi Bergenről, és úgy volt berendezve, mint a kereskedő házak régen.
Bemutatta, hogy milyen lehetett a kereskedő élet, amikor még ezekben a házakban laktak a kereskedők, a segédeik, és az inasok.
A tőkehal kereskedelemmel kapcsolatos kiállítás volt a múzeum földszintjén. Akkoriban 15.000 ember élt a tőkehal halászatából, a halászati szezonban.
Aztán feldolgozták, és a napon kiszárították a halakat, majd besózták. Egy régi nagy mérlegen ott volt egy egységnyi, kb. 18 kg ebből a halból. Olyanok voltak, mintha faháncsból lennének, egyáltalán nem látszottak ehetőnek.
Megnéztük a feldolgozó helyiséget is ahol kibelezték a halakat. Elképzelhetetlenül büdös lehetett az egész házban ettől.
A lakószobákban a fényűzést néhány festmény a falon, és pár bőrrel bevont faragott szék képviselte. Egyébként minden nagyon spártai, és kopott volt. A legérdekesebb, hogy az ágyakon ajtó volt, mint egy szekrényben úgy feküdtek az ágyakban, mert nem volt fűtés a tűzveszély miatt.
Az inasok kettesével feküdtek az ágyakban, és az egyik szobából a másikba – egy belső ablakon – át lehetett nézni.
Az egyik szekrényből egy titkos lépcső vezetett fel az emeletre, a nyári hálószobába /amikor a kereskedőné is itt volt látogatóban, akkor ott aludt a kereskedő/.
Az egyik szoba iroda volt, itt tartották a főkönyvet, és a napi szállítások tábláját, és a kincses ládikót, amit csak három kulccsal lehetett kinyitni. A többi helyiség raktárként funkcionált.
A kereskedő házak előtti rakparton volt még néhány korabeli csörlő, amit annak idején rakodáshoz használtak.