Sorscsapás

A minap üldögéltem a parkban, hogy még egy kicsit gyönyörködjek az aranyszínbe öltözött juharfákban és a levélhullásban. Mélyen beszívtam a száraz avar bűvös illatát, amikor egy házaspár telepedett a szemben lévő padra, Rosszcsont kisfiával.
Csak azért írom nagy betűvel, mert akkor azt hittem, ez lehet a kisfiú neve, mivel így szólították.
Azután az anya a férjéhez fordulva a következőket mondta:
– Te maradj itt, ezzel a Sorscsapással a parkban, hadd futkározzon, míg én elintézem…
Megdöbbentem, majd tovább hallgatóztam. Az anya elindult, majd vissza intett kisfiának.
– Szia Gézengúz, fogadj szót apának!
Az apa kinyitotta aktatáskáját, az iratait rakosgatta, majd mélyen belemerült. A gyerek futkározott az apja körül, majd mindig távolabbra merészkedett. Aztán felkapaszkodott a szökőkút peremére. Elég magas volt hozzá képest, de addig erőlködött, míg sikerült neki, igaz azonnal át is esett a túloldalára, szerencsére víz már nem volt benne. Azután ott futkosott körbe-körbe a szökőkút tartályában. Néztem az apát, tudomást sem vett a fiáról, még csak eszébe sem jutott, hogy arra nézzen úgy el volt foglalva. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ha a gyerek ráunna a futkosásra, s újra felkapaszkodna a peremre, hiába széles az, márványból van és domború, tehát lecsúszik róla, és kifelé már nagyobbat esik, mint amikor befelé esett, tehát összeverheti magát. Gondban voltam mit tegyek, szóljak az apának, vagy magam menjek a gyerek segítségére.
Ez utóbbit azonnal elvetettem, mert eszembe jutott, mikor egy fiatal anyuka leordított egy idős nénit a játszótéren, hogy ő csak ne segítsen a kisfiának, mert nem hajlandó megtűrni ilyen cukros néniket a gyereke közelében… A néni nem csak a saját unokájára vigyázott, hanem az önfeledten trécselő fiatal anyukák gyerekeire is ügyelt, nehogy valaki le essen a mászókáról, vagy a hintáról. Akkor nagyon felháborodtam azon, hogyan engedhet meg magának ilyesmit egy alig húsz éves fiatal nő, egy közel hetven éves nénivel szemben, egyáltalán, honnan veszi magának a bátorságot.
Azóta már kezdem „megszokni”, hogy a mai fiatal anyukák igen nagy önbizalommal rendelkeznek, pedig egyikről-másikról azt is kétségbe vonnám, hogy megtanult írni, olvasni, de valószínűleg a Való világon felnőtt generáció, igen gazdag tapasztalattal bír.

Van egy harmadik lehetőség is, biztattam magam. Most felállok és elsétálok innen, magam mögött hagyva mindent… Nem, ezt nem tehetem, a gyerek érdekében nem tehetem. Szóltam az apának.
– Törődjön a maga dolgával! – volt a válasz. és fel sem nézett a papírjaiból. No akkor már tényleg tovább akartam állni, de hirtelen gyereksírás ütötte meg a fülem s szinte megbénított.
– Apa, apa! – kiabált segítségért a vékony gyerekhang. Végre megmozdult az apa. Mire odaért, a járókelők már felszedték a gyereket. Félve néztem arra, a homloka vérzett. Istenem, fejre esett szegényke! Aztán láttam, hogy a két tenyere is vérzett, le volt horzsolódva az egész, azzal sikerült fékeznie magát, hogy ne verje szét a fejét. Az apa a padra tette a kétségbeesett, síró gyereket.
– Csak elfordítom a fejem és máris balhézol, te Anyaszomorító! Most mi az istennyilát csináljak veled? Mit fog szólni anyád, mi? Te Akasztófára való, Bitang, Csirkefogó!
Megérkezett az anya, futott, amikor meghallotta a kisfiú sírását.
– Mi történt? Mit csináltál kis Gazfickó?
– Csak egy kis esés, katonadolog! Csak egy pillanatra veszem le róla a szemem, máris megvan a baj… kész Sorscsapás ez a Mihaszna kölyök… – Még mindig nem volt erő a lábaimban, mikor végre fel tudtam állni, és elindultam. Még hallottam hogy az apa oda súgja az anyának:
– No, csakhogy elmegy a Vészmadár!

A gyerek neve nem derült ki számomra ez a röpke fél óra alatt, viszont eszembe jutott egy régi történet fiam kicsi korából. Éppen két éves lehetett, mint az iménti kisfiú. Annak idején volt egy fürdőszoba mérlegünk, időnként ráállítottuk a gyereket, hogy lássuk hány kiló.
A férjem a fürdőszobában ügyködött valamit, amikor feldöntötte a mérleget, majd ráejtette a kalapácsot. Ott bámészkodott a gyerek és ijedten futott hozzám, húzott a konyhából kifelé.
– Mama gyere, mert apa összetöri a hánykilót!
Így hallotta, azt hitte így hívják a mérleget.

Mit gondolhat az a fenti kisfiú magáról. Egyáltalán milyen névre hallgat? Vajon a valódi neve szóba kerül-e néha? Vagy egy szép napon ráébred arra, hogy ő egyszerűen Sorscsapás. Ha sokat mondják neki, előbb-utóbb azzá is válik.