Spanyolországi úti beszámoló harmadik nap délután – Valencia II.

A lassan gördülő buszból, a városközpontban, jó rálátás nyílt a Mercado Colonra, ami egy Kolumbuszról elnevezett piac pazarul díszített, szecessziós, műemlék épülete.

Majd elgurultunk a bikaviadalok helyszínéül szolgáló amfiteátrum, a Plaza de Toros vöröstéglás, kerek épülete mellett. Engem a római Colosseumra emlékeztetett, csak sokkal épebb állapotban volt, mint az. Tizenkétezer ember tud itt helyet foglalni, hogy megnézze a véres viadalokat, amiket az aréna elkészüléséig a városon kívül tartottak.

A Plaza de Toros mellett található az Estación del Norte /Északi pályaudvar/, ami Valencia legnagyobb vasútállomása. Vanília színű falaival, szecessziós, gazdag díszítésével, három tornyával, egy monumentális, négyszögletes tortára emlékeztetett, aminek a közepére leszállt egy sas – a sebesség jelképe -. Arculata páratlan egész Spanyolországban, műemlékvédelem alatt áll, de ma is teljes gőzzel működik. Négy vasútvonal ér itt véget, és évente tízmilliónál több utas fordul meg az állomáson.

A Városháza téren /Plaza del Ayuntamiento/ kiszálltunk a buszból, és elindultunk felfedező útra. A tér közepén egy virágzó, zöld növényekkel körülvett szökőkút van, ami egy népszerű találkozóhely a valenciaiak számra. Ezen a téren tartják a városi rendezvényeket, ünnepségeket, fesztiválokat, és itt van a karácsonyi vásár is. A Városháza tér Valencia főtere, az itt álló városháza eklektikus épületének homlokzata nagyon lenyűgöző, a palotát a XVIII. században építették. Egy meglepő óratorony ékeskedik rajta, aminek vasból készült kupolája olyan, mint egy nagy madárkalitka. Az óratorony mindkét oldalán egy-egy szögletes torony van, az oldalszárnyakat két kerek torony zárja le. Az óratorony alatt, a homlokzat központi részén egy látványos nagy kőerkély van, ahonnan beszédet lehet tartani ünnepi alkalmakkor. A homlokzat bővelkedik szobrokban, allegorikus alakokban, valenciai szimbólumokban, címerekben, és természetesen a városházákon elmaradhatatlan óra sem hiányzik.

Átsétálva a téren, a Szent Mária katedrális felé vettük utunkat. A katedrális két évszázadig épült, gótikus stílusban kezdték, aztán román stílusban folytatták, majd reneszánsz, barokk elemekkel egészítették ki, végül neoklasszikus stílusban fejezték be. Látványos hibridje alakult ki a stílusoknak.

1972-ben eltávolították a neoklasszikus stílusra utaló elemeket a katedrálisról, és igyekeztek gótikus stílusát helyreállítani. Ahány szögből nézzük az épületet, mindig mást mutat. A homlokzat barokk stílusú, de az egyik oldalán a gótikus bejárat – az Apostolok kapuja – még a katedrális előtt itt álló mecset kapuja volt. A harangtornya a mellette álló, vele egykorú, zömök Micalet-torony.

A katedrális igazi spanyol templom belülről, gazdag képi díszítéssel, szobrokkal, oszlopokkal, rengeteg aranyozással és fafaragással, színes üvegablakokkal, oldalkápolnákkal. A legkülönlegesebb szobor a számomra a „Jó szülés” Mária szobra, ahová a várandós nők jönnek imádkozni a jó szülés reményében.

A gazdagon aranyozott főoltár hat nagyméretű festményből áll, de alapvetően is jellemző volt a sok festmény a templomban, egy Goya festményt is díszíti a falakat, az „Ördögűzés”.
Impozáns a katedrális kék- és aranyszínű freskókkal díszített kupolája, és a gótikus mennyezet magasba szökő kőívei. Úgy tarják, hogy a Szent Grál /a pohár, amelyből Jézus az utolsó vacsorán ivott/ 500 évig a valenciai katedrálisban volt. A Szent Grál másolatát – ami több kutató szerint az eredeti – mi is megnéztük a katedrális egyik kápolnájában, valamint a körmenetben a város utcáin végig hordozott hatalmas ezüst tortára emlékeztető, súlyos, oltáriszentséget – ami már elő volt készítve, mert közeledett az úrnapi felvonulás.

A katedrálisból átsétáltunk a Selyembörzére, ami Valencia másik híres műemléke.

Útközben megcsodáltunk a Szent Katalin tornyot, ami a XIV. századi Szent Katalin templom XVIII. században épült harangtornya. A Szent Katalin tornyot és a katedrális Micalet-tornyát férjnek és feleségnek is hívják. Nagyon közel állnak egymáshoz / mind a kettő a Királynő terénél található/, de a Szent Katalin templom barokk tornya elegánsabb díszítéssel rendelkezik, és sokkal könnyedebb alakja van, mint az erős és ünnepélyes Micalet-toronynak. A Szent Katalin torony Valencia nevezetessége, egyik legszebb épülete, és felejthetetlen látvány a napsütéses spanyol délutánon.

Itt találkoztam ez első és egyetlen koldussal a nap során, akinek adtam egy eurót, és közben azt kívántam, hogy másnap is adhassak egy másik koldusnak egy eurót. A furcsa kívánság mögött az állt, hogy még az év elején egyszer rosszul léptem, és megfájdult a bal térdem. Sokat hűtöttem és pihentettem, és amikor már azt gondoltam, hogy rendbe jött, akkor jelentkeztünk erre az utazásra. Aztán egy egész napos terhelés után megint alig tudtam ráállni, elölről kellett kezdenem a pihentetést, hűtést, kenegetést. Amire eljött az utazás napja, úgy nagyjából rendbe is jött, de attól féltem, hogy nem bírja majd a hosszú úttal járó terhelést, és nem tudok lépést tartani a csoporttal, vagy nem is leszek képes két hétig egyfolytában gyalogolni. Azért kívántam, hogy másnap is adhassak egy koldusnak pénzt, mert az azt jelentette, hogy másnap is képes leszek várost nézni, lesz alkalmam találkozni ott is egy kéregetővel.

A valenciai Selyembörze 1482 és 1548 között épült. A gótikus épület külső része középkori várra emlékeztet, a kőfalaival, a közepén magasodó toronnyal, a tetőn lévő szögletes pártázattal. Az épület selyempiacként és kereskedelmi központként működött. Az épület egy kétezer négyzetméteres téglalap, aminek a részei: a kereskedő terem, az első spanyol tengeri kereskedelmi bíróság, a fallal körülvett narancsfa udvar, és a torony, ahová az adóval tartozó kereskedőket zárták be.

A kereskedői terem, ahol az üzleteket kötötték, egy hatalmas, gazdagon díszített tér, gyönyörű, csavart, színes oszlopok sokaságával. A hálós mennyezete alatt egészen különleges élmény sétálni a 18 méter magas oszlopok erdejében, amik tartják. Körben nagy, kőkeretes, kődíszes ablakok engedik be a fényt. A tisztességes kereskedésre hívja fel a figyelmet a falán 11 méter magasan végigfutó felirat. A sötét háttérre arany betűkből készítették. A felirat így hangzik:

„A kalmárság csak akkor helyes, ha a parolában nincs álnokság, ha a kereskedő betartja ígéretét, és pénzét nem uzsorára adja. Az e szabályokat betartó kereskedő nemcsak vagyont szerez, hanem az Örök Életet is jutalmul kapja.”

A tengerészeti kereskedelmi bíróság terme sokkal kisebb volt. A szépséges, faragott, aprólékos kidolgozott, fakazettás mennyezete sokkal alacsonyabb, mint a kereskedői terem. Az egyik falnál egy dobogón egy drapériával letakart asztal mögött három szék volt, mögötte a falon faliszőnyegek, és lámpák. A dobogó előtti székeken megfáradt turisták kortyolgatták a vizes palackjaikból.

Kint az udvaron narancsfák kínálták érett termésüket. Sok sárga gömb, a zöld lombok között, alattuk szépen nyírt sövények között padok a nézelődők számára, és a Valenciában elmaradhatatlan szökőkút.

A Selyembörze megnézése után felszálltunk a buszunkra, ami lassan végig gördült velünk a nagyon hangulatos a központi részen, ahol már egészen jól eltudtunk igazodni. Újra láttuk a buszból a már ismerős épületeket, és megállapítottuk, hogy ez a város nagyon jó atmoszférával rendelkezik, barátságos, biztonságos, nagyon tiszta, karbantartott, rendezett, színes, még a külvárosok is, amiken kifelé menet a városból áthaladtunk. És különlegessé teszik Valenciát a mindenhol megtalálható narancsfák, pálmafák, és az egészen különleges, sci-fibe illő, hatalmas, öreg fikusz fák is.

Sajnos ebben a városban volt – az egész utunk során – a legrosszabb szállásunk is a Tryp Valencia Azafata Hotelben.
A repülőtér mellett, egy eléggé régi és lepukkant, elhanyagolt ipari-kereskedelmi övezetben volt ez a szálloda. Egy szűk sikátorban állt meg velünk a busz, egy – oldalról – raktárnak kinéző épület mellett. Egy szűk kis ajtón sorakoztunk befelé a bőröndjeinkkel, aztán mi megkaptuk azt a földszinti szobát, ami közvetlenül amellett az oldalbejárat mellett volt, ahol bejöttünk a szállodába.
A szoba berendezése rendes volt, de a pici tejüveges ablakot –a mi arra a sikátorra nézett, ahol kiszálltunk – nem lehetett kinyitni, és légkondi nem volt. Így szörnyen meleg és fülledt volt a szoba, és amikor vacsora után megfürödtünk, egyenesen szaunává változott.

A vacsora nem svédasztalos volt, hanem ültetett vacsora. Körbe ültünk mindannyian egy kerek asztalt, egy olyan kicsi teremben, hogy már felszolgálni nem maradt hely a székek mögött. Először egy salátát kaptunk – ami számomra teljesen ismeretlen zöldségekből állt – így az elfogyasztását mellőztem, mert ki tudja milyen hatással lett volna rám… Egy buszos társas utazáson az emésztési problémák jelentősége óriásira nőhet!
Azután egy széles, lapos, kerek, kétfülű serpenyőt tettek az asztalra, a spanyolok nemzeti ételével a paellával. Rizsből, fűszerekből, zöldségekből és húsból áll /egyfajta zöldséges rizses hús/, többféle változata van, attól függően, hogy milyen hússal készül. Mi a csirkés változatot kaptuk. Hagyományosan egyenesen a serpenyőből fogyasztják, ki-ki a saját kanalával, de mi azért kaptunk tányért hozzá.
A személyzet szedett mindenkinek, így az én vacsorám rendesen pocsékba ment, mert nem szeretem a rizst, a rizses húst. Kiettem belőle a három szem húst, és vége volt a vacsorának. Vacsora után szétnéztünk a környéken, hátha pótolni tudjuk a kiesett étkezést, de sajnos csak bezárt fürdőszoba felszerelés- szerszám- bútor- csempeboltok voltak a környéken. Végül egy benzinkútnál vettünk egy vigasz szendvicset, ami majdnem olyan ehetetlen volt, mint a számunkra a vacsora. Aztán lepihentünk a szaunává változott szobánkban, ahol nem sokat aludtunk, mert a mellettünk lévő bejárati ajtót csapkodták a későn érkezők, meg a korán indulók.