Az árulók az árulásba mindig belezüllenek. Ahogyan Júdás apostol írja: „Olyanok, mint a szél sodorta, víz nélkül való fellegek, mint az ősz végi gyümölcstelen fák, amelyek gyökerestül kiszakítva kétszer halnak meg; mint a tenger megvadult hullámai, amelyek saját szégyenüket tajtékozzák, bolygócsillagok, akikre az örök sötétség homálya vár.” Az árulás mindig a sors ellen való haszonleső lázadás, mely vágyainak útjára állítja a lázadót, ilyenformán mindig meghasonulás, a legtöbb esetben majdnem teljes önfeladás. Igaz ez Kazinczy Ferenc árulóira is, aki elárultatásával soha nem foglalkozott, árulóira is csak a Fogságom naplójában tesz enyhe célzást.
Mit is igazol ez? Azt, hogy Kazinczy igazi rokokólélek volt, csak a szellem kérdései izgatták örökösen, és becsülni is csak a formát tudta. Nem a sérelmek, nem az érzelmek ösztönözték az alkotásra, hanem a tökéletességre való törekvés, a mindvégig következetes ízlés. A megélt életben, saját és mások sorsában mindig a tökéletes műalkotást kereste. Talán ezért van az, hogy nincs jelentősebb remekműve. És talán ezért igaz rá az is, ahogyan Kosztolányi fogalmazott: „Élete a remekmű.”
Kazinczy Ferenc épp’ olyan szükségszerűen jelentkezik a magyar irodalomban, mint Petőfi. Amit Kazinczy a magyar nyelvben elkezdett, azt Petőfi fejezi be. Kazinczy megújította a formát, Petőfi forradalmat csinált a tartalmat illetően. A forma megújításáért szervezkedni, kritizálni, az egyre eredetibb alkotásokkal előrukkoló művészeket összefogni és vezetni kell a nyelv ideálja felé. Ez szellemi diktátor szerep. Ez Kazinczy. A tartalom megújításáért meg kell ismerni a nép lelkét, a nyelv géniuszát. Ez szellemi forradalmár szerep. Ez Petőfi. És tegyük hozzá: aki forradalmat csinál a tartalmat illetően, az mindig újít a formán is.
Kazinczyt a nyelv ideáljához való ragaszkodása hajtja a nyelvújítás felé. „A nyelv dolgában nem a szokás a fő törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik” – írta 1814-ben. Hadd idézzem Halász Gábort, a Kazinczyt talán legjobban ismerő irodalomtudóst: „A nyelv géniusza beláthatatlan nyelvi gazdagságot sejtet, határozatlan értékeket, lappangó energiákat, amelyeket a költő varázspálcája egy érintésével eleven szépségekké szabadít fel. A géniusz meglevő kincsek lelepleződése, önelégültség, stílusmámor, az ideál a nyelvi hiányok bevallása, javításvágy, stíluserőfeszítés. A géniusz immanens, az ideál transzcendens, fölfelé mutatja az utat. A géniusz az önkény, az ideál a függés, s mégis az első ellen nem szabad véteni, az utóbbi nevében a hiba is szentesítve van, ha célra vezet.”
Petőfi tehetsége soha nem vétett a nyelv géniusza ellen, talán ezért is ismerhette fel Kazinczyban a nyelvújító és nyelvművelő tudós mellett az anyanyelv őriző pásztorát is. Ezért is írja Széphalmon című versében a következőket: „Hiszen mit tett ő a hazáért?/ Miatta hét esztendeig szivá csak/ A börtönök dögvészes levegőjét,/ És csak fél századig/ Tartá vállán, mint Atlasz az eget,/ A nemzetiségnek ügyét./ Magyar nemzet, most nem volnál magyar,/ Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,/ Midőn magyarnak lenni/ Szégyen vala.”
Végezetül: mi különbözteti meg Kazinczy korát a miénktől? Leginkább az, hogy abban az időben még nem tombolt az ízlésterror, ám a terrornak is volt némi ízlése. Azt hiszem, az irodalom mostani hanyatlása a tökéletlenség elfogadásában keresendő. Törekednünk kell újból a tökéletességre, nehogy a nyelvünket ellepje a penész