Szicíliai képeslapok 4. Előítéletek és tapasztalatok

A világ sok népéről él bennünk előítélet, a skótokat zsugoriaknak, az angolokat mereveknek, a németeket precízeknek, a franciákat bohémoknak, a svájciakat zárkózottaknak, az olaszokat hangosaknak, az arabokat terroristának tartjuk. Ezek a sztereotípiák azonban legtöbbször szertefoszlanak, amint megtapasztaljuk a valóságot.
Odautazásom előtt Szicíliát egy kietlen tájnak képzeltem, tele magas hegyekkel, ahol a kopár sziklák között burjánzó vad növényzetet kecskék legelik le. Az emberek morcosak, és gyanakvók, az asszonyok örökösen feketébe járnak, a lányokat elzárva tartják, a férfiak a kávézókban szövik fondorlatos terveiket. Hogy honnan vettem ezeket az előítéleteket? Valószínűleg „A Keresztapa” című film Szicíliában játszódó részeiből, bár ennek én sem voltam tudatában.
Amikor alig két órás repülés után a repülőgép a sziget fölé ért, és lenéztem a gép alatt elterülő tájra, az előítéleteim szemüvegén keresztül, a sziklás hegyek között, hatalmas sárga foltokban mindenütt kopár, kiégett földeket véltem látni. „Hát ez aztán még rosszabb, mint képzeltem…” – gondoltam magamban.
A valóság messze áll attól, amit eddig a szigetről, és a szegény délről elképzeltem. Amiket én a repülőgépből kopár, kiégett földeknek véltem látni, az a széles, lapos völgyekben, a júniusi napsütésben aranyló búzamezők voltak. Szicília Olaszország gabonatermő vidéke, itt terem a durumbúza, ami a híres olasz tészták alapanyaga. Kiváló tésztákat készítenek belőle, csupán víz hozzáadásával, tojás nem is kell hozzá.
Egyébként minden megművelésre alkalmas helyen termesztenek valamit: árpát, kukoricát, mandulát, pisztáciát, mandarint, fügét, sőt még gyapotot is. Híres terménye az olajbogyó, és a borszőlő. A búzamezők olyan meredek dombokra is felfutnak, amikre itthon nálunk már biztosan nem vetnének búzát, a megművelés nehézségei miatt. Szicíliában nem láttunk parlagon hagyott, mezőgazdasági művelésre alkalmas földeket. Érdekes módon a búzát a magasabban fekvő részeken termesztik, az alacsonyabban fekvő, a tengerparthoz közelebbi részeken pedig, hatalmas citrom- és narancsligetek vannak. A narancsfák kilométer hosszan letakarva zöld műanyaghálóval, a fák között a föld nem gazos, parlagfűnek a nyomát sem láttuk sehol. Bár a szemlélődő turista számára úgy tűnik, hogy itt senki nem dolgozik, a földeken egy teremtett lelket sem lehet látni, mintha varázslóknak, vagy tündéreknek köszönhetően lenne minden gyönyörűen megművelve. Pedig valószínűleg csak annyi a titok nyitja, hogy kora reggel, amikor még az ágyában alvó nyaraló a másik oldalára fordul, akkor dolgoznak a gazdák a földeken, és nem napközben, a hőségben.
Palermo mellett a termékeny Conca d’ Oro (aranykagyló) síkságon, vagy a híres szőlőtermelő helyeken járva, csodálkozva láttam, hallottam, hogy az itt élők milyen jómódúak. Itt nem szégyen dolgozni, és jól élni belőle, mint nálunk otthon, ahol elveszett a kétkezi munka becsülete, lenézett és rosszul megfizetett foglalkozás lett a földművelés.
Már ebből is kitűnik, hogy Szicília egyáltalán nem az a kietlen hely, aminek képzeltem. A mezőgazdasága fantasztikus, az autópályákat embermagasságnál nagyobb, színes leánderek szegélyezik, gyomként nő mindenütt a datolyapálma, az ehető termésű fügekaktusz, amit sok helyen kerítésként is ültetnek a magas termete, és a nagy tüskéi miatt.
Az emberekkel kapcsolatos előítéleteimet is el kellett felejtenem! Az emberek barátságosak, kedvesek, vidámak, és nem utálják a turistákat, mint sok más nyaralóhelyen.
Csak az idősebb nők közül néhányan járnak fekete ruhában. Vasárnap késődélután, és hétköznap naplemente után, családok, vidám társaságok lepik el a sétányokat, tereket, és késő éjszakáig igen lassan sétálgatnak, beszélgetnek, fagylaltoznak. A nők és a fiatalok a legutolsó divat szerint igyekeznek felöltözni. Legyen az eredeti márkás termék, vagy csak a piacról való másolat. Nem kell figyelni, hogy kinek a kezében van fényképezőgép, meg lehet az öltözék alapján különböztetni, a „nyaralósan” öltözött turistákat, és a legdivatosabb ruhájukban sétálgató szicíliaiakat. Ez a gondtalan sétálgatás egy nagy, közösségi szórakozás Szicíliában, a neve: passeggiata. A sétálgatás alkalmával mindenki figyel mindenkit, és mindent: a régi, az új arcokat, a divatos ruhákat, a fiatalok és a gyerekek viselkedését. Nem ritka, hogy a fiatalok autóval „sétálnak”, a teljesen letekert ablakokkal, lépésben haladó autók utasai a gyalogosan sétálókkal, vagy egy másik hasonlóan haladó autó utasaival beszélgetnek.
Ez a szórakozás még gyerekkoromban élt nálunk is. Vasárnap, ebéd után, a faluban mindenki felvette a legszebb, vagy a legújabb ruháját, és ünneplőbe öltözve fel-alá sétált a falu főutcáján, meg-megállva, elbeszélgetve a szemben jövőkkel, be-betérve az ott lakó rokonokhoz, ismerősökhöz. A főutcán levő kocsmába is majdnem mindenki betért egy kicsit, ahol a gyerekek kaptak egy málnaszörpöt, a nők egy pikoló világost, a férfiak meg egy korsó sörrel frissítették fel magukat. Ma már nálunk nem sétálnak vasárnap délután az utcákon. Mindenki csinál valami neki tetsző programot, vagy otthon üldögél a tévé előtt. Csak a fiatalok „találták fel” újra ezt a programot, csak most „plázázásnak” hívják, mert nem a korzón sétálgatnak divatosan felöltözve, és beszélgetnek, hanem a plázákban.
Szicíliában a lányokat sem tartják elzárva, ahogy gondoltam, ugyanúgy élnek, mint bárhol Európában a kortársaik. Sajnos a tanulást az általános iskola befejezése után a legtöbben abbahagyják, nem jellemző a továbbtanulás, aztán a szokásoknak megfelelően, igyekeznek férjhez menni.
Előítéleteim közül az egyik azonban igaznak bizonyult. A férfiak valóban a kávézókban intézik az ügyeiket. A fondorlatosakat is, meg a kevésbé fondorlatosakat is. Szicíliában a kávézók kiemelt helyei a társasági életnek, mert – az idegenvezetőnk elmondása szerint, aki már több mint tíz éve él ott – a családtagokon kívül nem léphet be senki egy szicíliai család otthonába. A barátokkal, ismerősökkel, munkatársakkal, üzletfelekkel a kávézóban találkoznak a szicíliaiak, ott barátkoznak, üzletelnek, ott intézik el azokat a dolgokat, ami nálunk legtöbbször az otthonunk falai között bonyolódik. Nincs olyan, hogy valaki becsenget más otthonába, azzal, hogy „jöttem valamit megbeszélni, elintézni”, vagy azt mondja mosolyogva, hogy „meglepetés”, és előhúz a háta mögül egy gyönyörű virágcsokrot a háziasszonynak, és átnyújt egy üveg finom bort a barátjának, aki erre beinvitálja, és vendégül látja. Miért csak a családtagok léphetnek be ott egymás otthonába? Az idegenvezető szerint azért, hogy idegenek ne lássák, hogy mijük van, hogyan élnek. Csak annyi látszódjon belőlük, amennyit a külvilágnak meg akarnak mutatni.
A földrajzi távolságból adódó, és egy világhírű film által sugalmazott előítéleteim legtöbbjében csalódnom kellett, de ezt egyáltalán nem bántam. Ki szeretne kietlen tájon, kecskék, morcos, és gyanakvó emberek között nyaralni?