Szociálpedagógia és Paul Begremann

„A szociálpedagógia végső célja az egyén nevelése a társadalomba való beilleszkedésre”
(Heinrich Tuggener)

A társadalomra vonatkozó, szociológiainak nevezhető elképzelések már az antik Görögországban felvetették fejüket (Platón és Arisztotelész), majd a felvilágosodás időszakában újra előtérbe kerültek (Hobbes, Locke, Rousseau, Montesquieu). A szociológia , mint önálló tudomány – azon belül is társadalomtudomány – a 19. század elején született meg azzal a céllal, hogy egyesítse az emberiség összes tudását és foglalkozzon a társadalommal. A nevelés társadalmi megalapozottságának hangsúlyozása ezen új tudományos diszciplína segítségével vált egyre jelentősebbé. Ez legelőször a francia filozófus August Comte (1798-1857) nevelésfelfogásában érvényesült. Ő úgy gondolta ugyanis, hogy az egyén elsősorban társas lény. Ezt bizonyítja, hogy egyéni ösztöneit képes bizonyos mértékig alávetni a társadalom ösztöneinek. Tehát félreteszi egyéni indíttatásait annak érdekében, hogy a társadalom – és benne önmaga is – fejlődjön.
Comte után az amerikai John Dewey (1859-1952) és a francia Emil Durkheim (1858-1917) hangsúlyozza a nevelésnek a modern társadalom fejlődésében betöltött alapvető szerepét. John Dewey az oktatás társadalmasításában látta a lehetőséget. Elmélete szerint ugyanis az oktatás legfőbb célja az, hogy a tanuló tanulmányai során olyan ismereteket és készségeket szerezzen, amelyek segítségével a társadalom megbecsült tagjává válhat. Tehát az iskolákban oly módon kell tanítani, hogy az igazi társadalmi életre készítsék fel a diákokat.
Emil Durkheim pedig már nagyon részletesen foglalkozik a társadalom és a nevelés kapcsolatával. Nagyszerűen megállapítja, hogy minden társadalomban sajátos nevelési rendszer alakult ki, amelyet ösztönösen rákényszerítenek az egyedekre. Jobban mondva ezek a társadalmak kialakítanak maguknak egy emberideált , amelyet követendő példának állítanak a fiatalság felé. Az iskola fő feladata pedig ebben az, hogy e felé az ideál felé irányítsa a fiatalokat. Vagyis kialakítsa és fejlessze bennük azokat a testi, szellemi és erkölcsi készségeket, amelyeket elvár tőle a politikai társadalom és a specifikusan sajátos környezet, amelybe tartozik. A nevelés lényegét pedig úgy határozta meg, mint a fiatal nemzedék módszeres specializálódását – azaz annak a társadalmi lénynek a megvalósítását, amelyet a társadalom megkíván.
A szociális pedagógia főleg ezen nagyszerű gondolkodók hatására fejlődött ki a 20. század elején. A pedagógiai irányzat Adolph Diesterweg-től kapta a nevét, aki az Útmutató német tanárok képzéséhez (1850) című munkájában említi így az újfajta pedagógiai irányzat-ot. Ő ebben a művében arra hívja fel a figyelmet, hogy a szociálisan hátrányos helyzetben élő fiataloktól nem védeni kell a társadalmat – tehát nem szabad őket kirekeszteni – hanem segíteni kell őket abban, hogy felzárkózzanak és azonosuljanak. Emiatt a szociálpedagógia feladatát úgy határozta meg, hogy az segítse a hagyományos iskolai rendszerből kiszoruló fiatalok társadalomba való beilleszkedését.

*

A szociológiai szempontokra alapozott pedagógia első jelentős német képviselője Paul Bergemann (1862-1946) volt. Példaképeiként August Comte-ot, Herbert Spencert és Emil Durkheim-et említi, neveléselméletében pedig az ő nyomdokukban halad. Legfontosabb műve az 1901-ben Gerában megjelent Társadalmi pedagógia. Ebben a művében kifejti, hogy szerinte a társadalom egy olyan organizmus, amelyet a közösségi szellem éltet. Ezek a közösségi szellemek pedig a történelmi fejlődés – ciklikus változás – során változtak, és az új nemzedékekkel együtt mindig módosultak. Tehát minden korban, minden nemzedék életében más és más volt a megszokott közösségi szellem. Neveléselméletével pedig a saját korának szellemét akarta szolgálni (pozitivista korszellem).
Neveléselméletében hangsúlyozza az emberi társadalom egyénre gyakorolt hatását, hiszen az egyén, mint társas lény, csak a társadalmi közösség által válhat tejes emberré (sosem szakadhat ki belőle). A nevelést pedig tudatos ráhatásnak nevezi (Durkheim-i elvek alapján), amelynek az a feladata, hogy az egyedeket felkészítse a társadalmi életre. Vagyis megtanítsa a fiataloknak az éppen aktuális közösségi szellemet, és azt, hogy hogyan tud e szellem szerint a legjobban élni. Ha a mai modern szemmel gondolkodunk el ezen, akkor akár a híres 19. századi amerikai író Mark Twain szavait is idézhetnénk, miszerint „a nevelés a felnőttek szervezett védekezése az ifjúság ellen”. Vagyis, hogy ez a fajta pedagógia eléggé az ellen volt, hogy a diák egy önálló, aktív lény legyen. Inkább legyen egy báb, amit a felnőttek – maga a társadalom – mozgat.
Bergemann véleménye szerint a ráhatás – vagyis a nevelés – csak a közösség segítsége által valósítható meg; ugyanis a nevelés legfontosabb színterei a különféle társadalmi intézmények, szervezetek, csoportosulások (iskola, klub, könyvtár, párt, család stb.) Tehát ebből következik az, hogy a nevelés alapvető társadalmi tevékenység. Célja pedig a társadalom – korszellem – változásaival együtt változik.
Szerinte a szociálpedagógia alapja nem más, mint a biológia, avagy az életről szóló tudomány. Ezt a gondolatot Herbert Spencer neveléselméletéből vehette, ugyanis Spencer nagyon fontosnak tartotta a tudományokat. Spencer tudományokról szóló elméleteit továbbgondolva pedig Bergemann a tudományok közül is a biológiára tette le a voksát. Miért a biológiára? Azért, mert a biológia teszi magasabb rendűvé és nemesebbé az életet. Úgy is mondhatnánk, hogy a biológia teszi lehetővé az ember számára a létezést; ami nem más, mint az élet igazi értelme. A nevelés végső célját ez alapján abban határozta meg, hogy fenntartsa és tökéletesítse az emberi fajt. Mert a tökéletesítés által nemcsak az emberi faj fog fejlődni, hanem ezzel párhuzamosan nő az életminőség és a kultúra minősége is.
Az egyén feladatát abban határozza meg, hogy el kell fogadnia az adott kor társadalmi kritériumait, erkölcsi szabályait, normáit és bizonyos mértékig azonosulnia kell velük. Ugyanis ez által elősegítheti a faj fennmaradását és a fejlődését. Mit is jelent pontosan ez a fajta azonosulás? Nem mást mint, hogy az egyén a társadalmi elvárásoknak megfelelően viselkedik, él, gondolkodik, cselekszik. Azt teszi, amit a társadalom és a korszelleme elvár tőle. Ezeket a normákat többnyire fejlődése, azaz a tanulás során sajátítja el. Végső célja pedig, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon, és ezzel erősítse a társadalmi összetartozást.

Mindebből jól látható, hogy a társadalom és a nevelés elválaszthatatlan egymástól. Bergemann 5 pontban foglalta össze a társadalom főbb nevelési feladatait:
 Ápolni kell a környezettel való kapcsolatot – ez a környezet lehet közeli és távoli is (közeli – község, amelyben élünk, családi ház udvara vagy akár a járás. Távoli – lakóhelytől messze eső területek, távoli vidékek, maga a világ). Ez a feladat biztosítja legjobban a gyermek testi és szellemi fejlődését. Módja: természetjárás, környezeti ismeret oktatása, környezetvédelem, sportolás a természetben stb.
 Olyan gyakorlatokat kell kialakítani, amely a gyermek szerveinek és képességeinek a fejlesztésére irányul. Mód: sportolás (versenyszerű, kedvtelés, csoportjátékok), stratégiai- és problémamegoldó feladatok, komplex feladatok stb.
 Olyan gyermeki játék biztosítása, amely növeli a csoportos (társadalmi) munka jellegét. Ugyanis az ilyen jellegű játék arra tanít, hogyan kell hatékonyan együtt dolgozni, kellemesen együtt élni a társadalom berkeiben. Mód: projektmunka, feladatmegosztós foglalkozás stb.
 Olyan fegyelem kialakítása, amely az összetartozás érzését helyezi előtérbe. Vagyis „az egyén a társadalom szerves része” eszme kell, hogy érvényesüljön. Ha sikerült ezt a fegyelmet kialakítanunk, akkor tovább mehetünk: erősíthetjük a gyermek erkölcsös magatartását, hasznos tevékenységre irányuló törekvéseit.
 A kultúra világának részletekbe menő megismerése. Erre a legmegfelelőbb intézmény az iskola, amely segítségével a gyerek felkészül a társadalomban való életre.

Milyen a jó iskola? Az a jó iskola, ahol a gyermekeket felkészítik a jövőbeli életükre. Mintegy kifejlesztik bennük azokat a képességeket, készségeket, tulajdonságokat, amelyek segítségével alkalmazkodni tudnak az adott korra jellemző közösségi szellemhez. Tehát csúnyán mondva betanítják a diákokat, hogy hogyan kell felnőttként viselkedniük – és hogyan nem szabad – , hogy azáltal társadalmuk megbecsült tagjai lehessenek. Bergemann szavait idézve a nevelés akkor éri el valódi célját, ha a tanuló úgy kerül ki az iskolából, „mint egészséges tettre kész ember, aki képes és kész nemzete kultúrai feladatainak megoldásán közremunkálni, még pedig mint nemzeti állama derék polgára, mint általában az emberi társaság hasznos tagja, kinek gazdasági és politikai nézetei, jogi felfogása, erkölcse, vallásossága, ízlése, népe és kora legjobb és legnemesebb szellemeinek tanaival és meggyőződéseivel megegyeznek és akinek tudása minden oldalról kimiveltetett.”
Milyen a jó diák? Az az ideális diák, aki: könnyen tanul, könnyen alkalmazkodik, tettre kész, nem kérdez feleslegesen, passzív, akinek előbbre való a társadalom sorsa, mint saját sorsa, aki hazafias lelkületű, lojális, szociális és aki önmagát is neveli. Tehát egy olyan diák, akinek a csoport, amelyben él a fontos; saját véleménye és érzései csupán másodlagosak.
Milyen a jó nevelő? Az iskolai nevelőnek köztiszteletben álló személynek kell lennie – példát kell mutatnia, erkölcsösnek és önzetlennek kell lennie, mindig segítőkezet kell nyújtania. És a nevelőnek igazi művésznek kell lennie. Művésznek, mert a pedagógia nem-csak tudomány. A pedagógia tudomány és művészet egyben. Tehát aki lelkiismeretes tanító, az lelkiismeretes művész is egyben. Aki pedig nem lelkiismeretes, az nem való tanítónak.
Ha lehetséges, akkor a nevelőnek büntetnie nem szabad. De akkor mégis hogyan neveljen egy a nevelő? Bergmann szerint tekintéllyel. Szerinte ugyanis csak a tekintély által lehet kivívni a tanulók figyelmét és rokonszenvét.
Milyen a jó család? Az az ideális család, ahol a gyermek már kiskorában – még iskolás kora előtt – elsajátítja az erényt, a viselkedési normákat és a főbb társadalmi szokásokat. Továbbá az otthon, vagyis a család feladata az, hogy az iskolában tanult – főleg elméleti – dolgokat a valós életben – a gyakorlatban – alkalmazni tudja.
Milyen módszerekkel dolgoznak az iskolákban? Elsősorban olyan feladatokat, játékokat alkalmaznak, amelyek segítségével fejleszteni lehet az összetartozás érzését. Hiszen a kölcsönös munka által válik valaki a társadalom számára értékes emberré – aki segít másoknak, könnyen tud csoportban dolgozni, figyelembe veszi embertársai igényeit. Másodsorban pedig olyan ismereteket nyújtanak a diákoknak, amely fejleszti szépérzéküket (kultúraápolás) és tudásukat. A legfontosabb elv pedig, hogy „nem kell mindent tanítani” – ugyanis a lélek magától is nő (önnevelés) ha oktatás nélkül marad.
Mi a helyzet Herbart ama felfogásával, hogy az értelem művelése magával hozza az akarat nevelését is? Ezt a felfogást Bergemann elveti, nézete szerint ugyanis az értelem képzése az akarat neveléséhez semmivel sem járul hozzá. Igaz, hogy az értelem az akaratnak fáklyát gyújt, de nem tudja arra rávenni az akaratot, hogy ezt a fáklyát – a világosságot – kövesse. Az akaratot véleménye szerint csupán szoktatás, illetve az ösztönök és érzelmek által lehet formálni. Az ösztönök határozzák meg az akarat irányát, az érzelmek pedig motiválják.
Mi a helyzet az egyházzal? Azért érdekes ez a kérdés, mert más szociálpedagógiai képviselő – például Johann Hinrich Wichern és Karl Wilker – hangoztatja az egyház fontosságát. Ez az egyházpártolás, azonban nem jellemző Paul Bergemannra. Tudniillik Bergmann eléggé elutasító az egyházzal szemben. Épp ezért tagadja az egyház létjogosultságát a nevelésben és feleslegesnek véli a felekezeti vallásoktatást is.
Milyen újdonságot hirdet Bergemann? Amellett, hogy fontosnak tartja a környezettel való kapcsolatfelvételt fontosnak tartja a széles körű nép- és felnőtt nevelést is. Kívánatosnak tartja – Ellen Key nyomán – hogy százada a gyermek és a nevelés évszázada legyen. Ezért tehát javasolja, hogy minden gyermek részesülhessen az oktatásban, és teremtsék meg a felnőtt-nevelés (andragógia) feltételeit is. Harmadik újításként pedig javasolja, hogy az egész társadalom kulturális színvonalának növelése érdekében hozzanak létre népkönyvtárakat, népfőiskolákat, illetve rendezzenek irodalmi szórakoztató esteket, múzeum- és színház látogatásokat. Ez utóbbi törekvése miatt saját pedagógiáját kultúrpedagógiának nevezi.

*

Miért választottam a szociálpedagógiát és azon belül Paul Bergemann pedagógiai felfogását? Először is, mert szeretem a számomra ismeretlen – vagyis nem túl népszerű – témákat. Másodszor pedig, mert nagyon nehezen találtam olyan pedagógiát, amelyre egyértelműen érvényes volt, hogy csak individualista illetve szociális pedagógia. A Paul Bergemann-féle pedagógia viszont egyértelműen a szociális pedagógiák sorát gyarapítja.
A mára elég elavult eszméket valló bergemann-i pedagógiájából én pozitívumként kiemelném a kultúrára és a környezetre való utalását. Vagyis azt, hogy fontosnak tartja a kultúra és a környezet megismerését, illetve javasolja a művelődést. Nagyon fontos továbbá az a meglátása is, hogy minden gyermeknek biztosítani kéne az oktatást. Sőt, még a felnőttek képzésére is felhívja a figyelmet (ami nem kis dolog abban a korban, amelyben ő élt). A harmadik kiemelendő dolog neveléselméletéből pedig az, hogyan is viszonyult a tanári szakmához. Egyértelműen dicsőíti a tanárokat, hiszen ha valakit művésznek neveznek, az csak jót jelenthet. Tehát mély tisztelettel és bizalommal fordul a tanárok felé, akiknek az a feladata, hogy felneveljék a jövő generációt.
Véleményem szerint sok hasznos dolgot tanultam e szemináriumi dolgozat írása során, és szerintem mások számára is ugyanúgy tartalmaz hasznos információkat Paul Bergemann pedagógiája.