Szükségszerűen kimondandó

Néha megkérdezem magamtól, hogy milyen is lenne politikáját, egyáltalán viszonyulásait tekintve, a számomra megfelelő Magyarország mostanában. A válaszom ilyenkor – némi hezitálás után, leküzdve a naivitás önvádját – általában a következő: visszaszerzésre törekvő. Egyre komolyabb problémának gondolom, hogy ehhez jelenleg sem állnak rendelkezésünkre azok a politikai és emócionális alapfeltételek, melyek, az egyesekben csak bágyadtan pislákoló igényt büszke elszánássá nemesíthetnék. Hiába telik az idő, mi még mindig nem vagyunk készek visszaszerezni, pedig azt hiszem, ez nem lesz már sokáig megspórolható folyamatosan betegeskedő, csüggedő lelkünk ápolása érdekében.

Létezésünket néhány évszázada csak a visszaszerzés sürgető szükségszerűsége, és mindenkori elmaradása határozza meg. Túl sok az, mit elvettek tőlünk ez idő alatt. Szabadságot, büszkeséget, ön- és céltudatosságot, területet, megszületendő gyermekeket, talán a bátorságunkat, s számtalan esetben a reményt is. Saját bőrünkön tapasztalhatjuk ezt minden nap.

Tabuk dőltek, vagy épp dőlni készülnek, szinte mindent kimondtunk már, de egyvalamiről még mindig tilos beszélnünk: ez pedig a visszaszerzés.

Persze tudom, pokoli súlya van e szónak, s nehéz gondolatok léphetnek a nyomába. Ezernyi sorompó csapódna elénk hirtelen, ha tetteink egyszerre ebbe az irányba fordulnának. Vegyük észre mégis: akkor és csak akkor lehetünk lélekben és testben, általában és a mindennapok szintjén megint erős, életképes nemzet, ha majd törekvéseink és politikánk középpontjába újra a visszaszerzést merjük helyezni! A jogos visszaszerzést.

Magyarságunk, kollektív és egyéni önbecsülésünk őszinte megélését folyton korlátozza, a tőlünk elvárt permanens meghunyászkodás. Míg ennek megfelelni igyekszünk, csak szemlesütve élhetünk, és messze elkerül bennünket minden, mi hősi, s minden, mi katarzist kiváltó. Nagyívű és nemes dolgok együttes megélésére pedig szükségünk van, mert általuk a kollektív lélek is megtisztul, s magyar közösségünk ismét friss és végre valóban szabad lendületet nyerhet.

Annyi, de annyi visszaszerezni valónk van kívül, s belül is, országként, nemzetként, kisebb közösségenként, lelki, szellemi értelemben, s fizikálisan is, hogy azt sokáig odázni már nem szabad. Ha ezt tesszük, tovább sérülünk mindenféle szempontból.

Közhelyes mindez? Lehet. Túl kizárólagos? Az is lehet. Mégis úgy érzem, szükségszerűen kimondandó.