Találkozásom az UFO-val

Hatalmas parcellák voltak a határban, természetesen mind szövetkezeti tulajdonban lévő földek. Egy ilyen parcellának a sarkából volt levágva öt hektár, az volt a mi birtokunk, közepén állt sok fával körülölelve a tanya. Nagy birodalom volt ez nekem, már amekkora akkor voltam. Rám is parancsoltak a szüleim, hogy a mi birtokunkon kívül nem mehetek. Nagyon korán megtanultam, hogy mi meddig a miénk, s be is tartottam a szabályokat. Szófogadó gyerek voltam.
Egyszer aztán mégis elkóboroltam valahogy. Talán három-négy éves lehettem, úgyhogy abból a korból már vannak emlékeim, az a nap meg különösen emlékezetessé lett.

Ezúttal is virágot szedtem, mint annyiszor. Kószáltam a mezőn, persze csak addig mentem, ameddig a miénk volt. Egy lapály volt előttem, ahol nagy esőzések alkalmával megállt a víz, bár az már nem a mi területünkhöz tartozott. Szép, kora tavaszi nap volt, hétágra sütött a nap, de előzőleg sok eső eshetett, mert ott a lapályban, habár már nem állt a víz, de bizonyára sáros volt, amikor szántották a földet, mert azt kikerülték, illetve csak körbe szántották és a legmélyebb része parlagon maradt. Persze, hogy ott nyíltak a legszebb virágok. Nem is vettem észre, mikor léptem át a „határt”, csak a virágok hívogattak, csalogattak, kellették magukat, s én mentem, hogy szedjek anyának egy csokorra valót. Már egy egész bokrétával megrakottan jöttem visszafelé, amikor ott a domboldalon felfigyeltem valami repülő alkalmatosságra. Azt hihettem, hogy repülőgép, legfeljebb furcsállottam, hogy nem zúg. Akkor, az ötvenes évek végén még ritkaságszámba mentek a repülőgépek is, jó ha elszállt a fejünk felett hetente egy, kettő, amit minden alkalommal megcsodáltunk, hiszen hangos zúgásukkal felhívták magukra a figyelmet. Ez nem zúgott, sőt, ott állt felettem. Csak néztem, ilyen fura repülőgépet még nem láttam. Úgy nézett ki alakra, mint mikor két tányért összeborítunk, két mélytányért… Édesanyám akkor indult a keresésemre, kiabálta a nevemet, s én visszakiáltottam, hogy itt vagyok, de közben nem vettem le a szemem a repülő tárgyról. Újra kiabáltam édesanyámnak, hogy jövök, s elindultam, de néztem a repülő alkalmatosságot, ami akkor szintén elindult, előbb lebegve fel-le, fel-le… majd iszonyú gyorsasággal eltűnt a semmibe. Akkor már futottam, lihegve kérdeztem édesanyámat.
– Anya, láttad? Mi volt ez?
– Mi a csudát láttam volna? – kérdezett vissza.
– Hát a repülőgépet? – s mesélni kezdtem, hogy milyen fura repülőgép volt, és hogy állt a fejem felett a levegőben. Persze nem hitte, hát hiszen a repülőgép zúgását neki is hallania kellett volna, s ő bizony semmit sem hallott. Hiába is mondtam, hogy nem zúgott, hogyan is hittek volna nekem, amikor minden gép zúg. Így hát szüleim eldöntötték, hogy nem volt ott semmilyen gép sem, biztosan csak képzelődött a gyerek, s többé nem is beszéltünk róla.

Elmúlt már bő két évtized, amikor én már városon éltem, s akkor egy napilapban megláttam azt a bizonyos repülő alkalmatosságot egy fotón. Persze, akkor már hallottam mindenféle repülőtányérról, UFO-ról, földönkívüliekről, a szemem mégis megakadt a fotón. Élesen élt bennem a kép gyermekkoromból, és felismertem, hogy pontosan ilyent láttam én is akkor ott a domboldalon. Hát ezért nem zúgott, az nem repülőgép volt, ahogyan azt akkor hittem.
Gondosan eltettem az újságot, és amikor legközelebb hazautaztam, vittem magammal.
Akkor már a szüleim is hallottak repülőtányérokról, sőt édesapámat nagyon érdekelte, s hitte, hogy vannak még valahol nálunk civilizáltabb emberi lények az űrben. Sokszor hangsúlyozta, hogy hát képzeljétek csak el, hány naprendszer van a kozmoszban, ilyen, mint ez, ahol a mi Földünk található, szinte kizárt, hogy egy másik naprendszerben nincs élet, ha ebben a miénkben nincs is másutt. Az ő elmélete szerint, minden naprendszerben található egy bolygó, ahol létezik valami formája az életnek, emberi, vagy más lények, azt ugye nem lehet tudni.
Megmutattam nekik a fotót, pontosan ilyet láttam akkor, gyermekkoromban! Nem emlékeztek semmire. Ez volt számomra megdöbbentő! Erősködtem, hogy de hát én akkor is szóltam, csak nem hittétek, mert nem hallottátok a zúgást, de azt is elmondtam, hogy nem zúgott!…
– Lehetetlen, hogy nem emlékeztek rá!?… – Bizony nem emlékeztek. Már-már azt hittem, hogy álmodtam az egészet, de visszagondolva, ma is elevenen él bennem a kép, előttem a domboldal, és felfelé nézve ma is látom a repülőtányért a fejem felett, aztán libegve elindul, majd hirtelen a semmibe vész. Egy álom nem marad meg egy életen át ilyen elevenen, az kizárt.
Szegény édesanyám, bepánikolt, mert akkor már elhitte, hogy láttam valamit, és csaknem sírva fakadt, hogy Uramisten, mi lett volna, ha akkor elvisznek engem, és sohasem tudják meg, hogy hová lettem? Szegénykém, egészen beleélte magát, alig tudtam megvigasztalni, de hát itt vagyok, nem vittek el, régen volt, most már ne siránkozzon. Akkor már váltig ragaszkodott az elméletéhez, hogy ha akkor nem indul a keresésemre – mert holtbiztos, hogy meghallották a hangját és talán meg is látták őt – biztosan elvittek volna, s most nem lennék…

Akkor már megbántam, hogy előhozakodtam nekik ezzel a régi történettel, de mentségemül szolgáljon, hogy nem tudhattam, hogy ők nem emlékeznek erre a számomra, a múló évekkel egyre jelentősebbé váló eseményre.