Tapsi, a rókaképű

Két kutyánk volt, legalább kettő, de előfordult, hogy több is, gyerekkoromban, amíg tanyán éltünk. Kellett a házőrző, és jól jött olykor a segítségük az állatok terelgetésekor is.
Tapsi volt a legszebb. Ő volt a kutya-szépségideál, és az is maradt. Vörös volt a bundája, a pofája, szügye fehér, és a lábai térd alatt úgyszintén. Hosszú lompos farka volt. Úgy nézett ki, mint egy róka, csak éppen azok a fehér foltok különböztették meg a ravaszdi rokontól. Szép, okos fejét mindig magasra emelve hordta, és a járása is olyan előkelő volt.

Ősz volt, hideg, lucskos ősz. A fák már elvesztették lombjukat, a határból betakarították a gabonát. Ilyenkor sokat ácsorogtam az ablak előtt, a meleg szobában, és néztem a kinyílt határt. A sík vidéken messzire lehetett látni, s oly jó volt egy-egy távoli képet megfigyelve bámulni a messzeségbe. Ilyenkor már a vadászok is megjelentek. Akkor édesapám is az ablakban állt, szerette nézni a vadászatot. Én nem, mert a lelkem nem bírta el, hogy lelövik a nyulakat, és nem bírtam a látványt, amikor egy-egy vadász akár három-négy nyúlhullával a vállán távozott a vadászmezőről.

Azon a napon is hideg őszi idő volt, de száraz, nem esett az eső, és a földek is szárazak voltak. Ilyenkor a vadászok is könnyebben járták a mezőt. Ebéd után vittem a kutyáknak a maradékot, hadd ebédeljenek ők is. Tapsi rendkívül jámbor jószág volt, így ő mindig szabadon járt, míg a másik kutya meg volt kötve, nehogy szétszedje a hozzánk betévedő látogatót.
Ketté osztottam az ebédet, de Tapsit hiába szólongattam, nem volt sehol. Előfordult máskor is, hogy elkóborolt kicsit, éppen ezért, nem izgattam magam különösebben.
Estefelé volt már, amikor észrevettem, hogy Tapsi ebédje még mindig érintetlen. Hihetetlen, ha el is csavargott, ebédre mindig hazatért. Körbe futottam a tanyát, szólongattam, mindhiába. Szóltam édesapámnak, hogy eltűnt Tapsi. Mire a legapróbb részleteket is közöltem vele, izgatott lett, és láttam rajta, hogy sejti már mi történhetett.
Míg én újra meg újra körbe jártam minden zegzugot, addig Apa kijjebb ment a földekre, s egyszer csak eltűnt egy mélyebb völgyben. Amikor újra megláttam, karjaiban hozta Tapsit. Futott. Láttam, a kutya csupa vér, amint Apa letette az udvaron, akkor látszott, hogy ő is csupa vér lett a kutyától.
– Tépjetek szét egy lepedőt. Gyorsan el kell kötni a sebeket, nehogy elvérezzen! Igyekezzetek, addig én megnézem hol kapott lövést.
Minden igyekezetünk hiábavaló volt. Tapsi négy lövést kapott, nem élte túl. Apa azt mondta, hogy haza akart jönni, és biztos benne, hogy hazaér a saját lábán akkor is, ha ő nem siet a segítségére, mert hazafelé tartott, pedig már alig vonszolta magát.

Ott térdeltem előtte, egy halk nyüszítést hallottam, még rám emelte szép szemeit, ahogy a fejét simogattam, majd lezárta örökre.
Akkor hirtelen édesapámat szólongatta valaki.
– Gazduram, meglőttünk egy rókát, a vérnyomokat idáig követtük, talán itt húzta meg magát valahol a tanyán.
– Itt van, nézzék! A kislányom kutyája volt, nem róka.
Ahogy sűrű bocsánatkérések közepette mentegetőzött az egyik vadász, ráemeltem könnytől ázott szemem, s tudtam, hogy azt az arcot sohasem fogom elfelejteni.

Évekkel később láttam viszont azt az embert, egy tanárom személyében. Biológiát tanított, remek tanár volt. Mégsem tudtam megkedvelni sem őt, sem a tantárgyát. Nem tudtam neki megbocsátani Tapsit.