Tavaszillat…

Igazi tavaszi zápor volt. Erős, egyenes sugárban érkezett az eső. A hatalmas cseppek a kövekről úgy pattantak szét, mint a tüzijátékok a levegőben, és permetszerűen ereszkedtek a növényekre. A fűszálak felegyenesedtek, és levetették porruhájukat. A hamvas káposztazöldet élénk ír-zöldre cserélték. A fák és bokrok levelei nagyot sóhajtottak, és táncolni kezdtek az esővel. A barackvirágok szirmai belepték a köveket, illatos szirompaplant borítva a járdára. Olyan volt az egész, mint amikor kislányok szórják kosárkájukból a rózsaszirmokat. Csak az illat, az valahogy sokkal finomabb és erőteljesebb volt. Tavaszillat. Néhány percre meg is állt, s hang nélkül megköszönte a barackfa ajándékát. Alapvetően nem szereti a rózsaszínt, de most gyönyörűnek látta. Vattacukor színe van a
barackvirágoknak, középen erős flamingó rózsaszínné erősödve. – állapította meg. A házsor előtti tulipánok lassan bezárták kelyhüket, a bokron pedig tömött, mályvaszínű virágfürtök lóbálták magukat a csillogó cseppektől.

Zenélt a természet, illatok bóklásztak, és az igéző színkavalkád megbizsergette a szívét. Úgy érezte magát, mintha egy rejtett kis szigeten lenne, pedig ott állt a városi forgatag közepén. Lassan indult tovább a fehér csíkokon keresztül, s az imádott illatfelhő követte lépteit.
– Na mi lesz Kisanyááám? Tovább megyünk, vagy tényleg sz.rrá akarsz ázni? – üvöltötte egy hang kicsit távolabbról.
Ekkor megtorpant, és a kocsi felé fordult. Első gondolata az volt, hogy megemeli jobb kezén a középső ujját, de nem tette. Fiatal még – gondolta – és nem is sejtheti, hogy mennyire gyorsan el fog rohanni mellette az élet… ráadásul tavaszillat nélkül…

2012.04.16