Térbe zárt pillanat

Belegyalogoltam a múltba, komolyan. Három terem, ami ugyanaz bennük: a falon furcsa képek függenek, fotók, amiket hiába néznénk szabad szemmel. Milyen szerencse, hogy a jegyhez járt egy piros-kék szemüveg. Hát persze, hogy nem véletlen ez, hát persze. Sztereófotó-kiállításon ez normális tartozék.
Térbe zárt pillanat – ezt a címet viseli, és valóban, közönséges élethelyzeteket, hétköznapokat láthatunk a térbe kúszni, egyszerű pillanatokat a múltból. A tizennyolcadik és a tizenkilencedik század fordulóján járunk. Mégis úgy feszülnek a képek láthatatlan most-keretükbe, hogy az ember szinte megérintené egy elé csüngő kókuszpálma leveleit, vagy megzavarna néhány békésen csipegető galambot. Az első terem szűk, mindkét felén udvariasan sorakoznak a képek, középen még egy sor, London, Budapest, Párizs utcái, szakadék fölött kötélen egyensúlyozó, lábán karikát pörgető artista, tenger menti sziklákon megtörő hullámok. Emberek, sorsok, villanások. A korabeli nők ruhái mindig lenyűgöztek, hatalmas abroncsos szoknyák, kecses kis napernyők, és persze kesztyű. Ha lehet, csipkéből. A színük sajnos titok marad, hiszen természetesen minden kép fekete-fehér.
A második terem nagyobb, itt már a képeken kívül vitrinekbe helyezett, furcsa alakú, régi fényképezőgépek, sztereódiák, könyvek, hirdetések is vannak. Jellegüket tekintve hasonlóak a fotók, van például vadászaton készült kép, melyen hatalmas rénszarvasok lógnak egy fáról, emellett további városi látképek, és japán kertek lótuszvirággal. Háborús részleg is van, mosolygó katonák, és kevésbé mosolygók, pipát tömnek, vagy sortűzre készülnek épp. A teremben a gyerekeknek is kialakítottak egy kis sarkot, ahol rajzolhatnak, illetve játszhatnak egy hatalmas kirakóval. A véletlenszerűen elhelyezett, utca-hangulatot teremtő padokon könyvek hevernek, van köztük háromdimenziós mesekönyv, melyben egy kis zöld ufo életét követhetik nyomon a gyerekek, és ott van a kiállításról készült könyv is, melyben minden fotó megtalálható, amit itt a falakon láthattunk.
A harmadik terem képei izgalmasak: az egyik oldalon lánykérések és esküvők láthatók, a másikon pedig a férfiak által akkoriban is igen kedvelt aktok és félaktok. Kerekded nők pózolnak hatalmas tükrök előtt, fehérneműben, vagy anélkül, fésülködnek, vagy egyszerűen csak nézegetik magukat. Szépek; másképp szépek, mint ma, de van valami határtalan huncutság bennük. Kétszer is végignézem őket. Szanaszét korabeli újságok hirdetései hevernek, olyan címekkel, mint „Érdekfeszítő fényképek urak számára”, vagy „Aktok és pikantériák”, esetleg „Rendkívül érdekes panoráma”. Megmosolygom, de azért elteszek párat, hátha. (Persze, hogy nem.)
Kifelé menet még egyszer rácsodálkozom a kókuszpálmára, valamiért nagyon megfogott, ahogy a hatalmas bogyók függeszkednek a széles levelek tövében, mintha csak egy apró mozdulaton múlna, és az ember képes volna leszakítani őket. Az egyetlen szívfájdalom, hogy a szemüveget nem tarthatom meg, szigorú teremőr-néni mordul rám, hogy „azt oda”, én meg szó nélkül leteszem a kupac tetejére, és kiballagok. Odakint, az előtérben felfedezek egy gépet, amit befelé nem vettem észre: egy mai sztereoszkóp az, melyben tíz képet nézhetek végig, főleg állatokról, és fantasztikus tájakról. Kicsit örülök, hogy mégis inkább utána néztem meg, és nem előtte, mert hát a technika. Nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy milyen rohamtempóban fejlődik, úgyhogy meg se kellene, hogy lepjen a látvány. Ez már tényleg olyan, mintha ott ülne tőlem egy karnyújtásnyira a bambán néző panda, egy másik képen meg egy borzasztó nagy krokodil torkán tekinthetek le a mélybe. Nem szeretem a krokodilokat.