Teremtettségünkből fakadóan…

Az igazsághoz tartozni. Hogy mértéket, arányt, súlyt ez határozzon meg. A mindennapokban. Nem elvetni a sulykot. Azt tenni másokkal, amit magammal tennék. Minden, amit kimondunk, gondolunk, és teszünk visszaér hozzánk. Nem tudjuk mikor, mert az egymásutániság illúziója félrevezet minket, mégis tudjuk jól, visszér hozzánk ami tőlünk indul, legyen az bármi is.
A hiba, mely bennünk vagyon, orvosolandó. Kötelező jelleggel. A hiba, hogy elveszett súly, mérték és arány, vagyis az eredeti istenhasonlóság, amit azzal kaptunk, hogy teremtmények lehetünk. Komoly igyekezettel próbálunk anti-emberek lenni, mert bizony embernek lenni nem kifizetődő, s minálunk a mérték csak ebben mérettetik.
A teremtettség és az ebből fakadó istenhasonlóság kötelez. Arra kötelez, hogy az isteni mértéket, súlyt, arányt és rendet megtalálva megjelenítsük azt. A példát Jézus Krisztusban találja meg az ember. Az örökkévaló megnyilvánul, megnyilvánulását tapasztaljuk, de e megnyilvánultság az öröklétben gyökerezik és folyton abba tér vissza. A káprázat, mely félrevezet minket éppen az, hogy nem érdemes olyasmivel foglalkozni, ami nem egyeztethető össze teremtettségünkből fakadó következményekkel.
Ám azt se feledjük, e megnyilvánultság okozói és fenntartói részben mi vagyunk. Mi Isten mibenlétére és tulajdonságaira voltunk kíváncsiak, így jelent meg a világ, s mi azt gondoltuk, itt majd kiismerhetjük őt. Ne egyél e fáról – intett az Úr, de mi kíváncsiak és mohók voltunk, ettünk róla, s nem értettük többé az életet. Jó és rossz birtokosai vagyunk – ez a maga világ, az ellentétek világa – de e tudás egyenlőre meghaladja képességeinket. Istent próbáljuk megtalálni itt, de nem tudjuk, kudarcot vallunk, hiszen nem tudunk jó és rossz fölött úrrá lenni, s magunkra húzzuk e kettősség minden nyűgét és baját. Istent elvesztettük, s azt reméljük, hogy a világban feltárja önmagát. S ezt meg is teszi… Ám tudásvágyunk hevével be mégsem tudjuk befogni a fölfoghatatlan létezőt.
A megismerésnek nincs határa. S ezt össz-emberi tudatunk, képzeletünk és megismerőképességünk lehetővé is teszi. Ám azt gondolni, hogy a megismerés, maga az ismeret, vagyis a tudomány feltárhatja Isten titkát, valószínű botorság, ugyanis az örökkévalót kimutatni a múlóban egészen ésszerűtlen vállalkozás. Ámde lehetetlen. Ízekre szedni, felszabdalni, részleteiben vizsgálni nem eredményes, hiszen a Végtelent épp definíciója miatt képtelenség teljes egészében analizálni.
A Létező, vagy más szóval a Teremtő maga a teljesség. Megnyilvánultan is a teljesség. Megnyilvánulásai, jelenései, jelenségei száma végtelen, s mi soha nem érhetünk a végére a megismerésnek. Ha azt gondoljuk, hogy Isten a megnyilvánultságában analizálható, valószínű tévedünk. Tudásunkat, ismereteinket folyamatosan véget nem érően bővíthetjük, azonban ez nem vezet sikerre, bár természetesen nem fordíthatunk hátat a tudománynak. Újabb ismereteket, mikró és makró világokat, univerzumokat feltárhatunk, felfedezéseinknek nem lehet határa, de e tudáshalmozásnak itt e megnyilvánult világban vége nincsen. E módszer – az analízis módszere – nem vezet eredményre. E vállalkozás lehetetlen. A feltárni kívánt részletek száma ugyanis végtelen, mint ahogyan a Létező is az.
Itt – bármilyen furcsa is – egymásnak vagyunk. Ismereteink halmozása, tudásunk véget nem érő bővítése emberi életünkön mit sem segít. Ezzel a létezés megoldásához nem juthatunk közelebb. A tudomány legfeljebb komfortosabbá teheti életünket, az ismeretek, a kutatások legfeljebb pillanatnyi csodálkozásra ragadtatnak el minket, de többet nem nyújtanak. Emberi életünk messze több, mint amit e világ minden kincsével és érdekességével ad. Egész és teljes emberi életünk e kozmoszból folytonosan az örökkévalóba diffundálni óhajt, s már most abba ágyazott. Ez ad nekünk méltóságot, s egyben ez kötelez minket. Mindannyiunkat.
Isten e megnyilvánultságban azonban mégis itt van egészen, itt, közvetlen a szemünk előtt. Istent szemtől szembe láthatjuk, s ez minden nap elementáris élményt adhat. Isten kiadja titkát, ha az analízis módszere helyett egymással lesz dolgunk ismét. Ez nem megy könnyen, ehhez nem csak egyesek kellenek, hanem mindannyiunk kellünk, a társadalom, s a társadalom alakítói.
Egymással van dolgunk. A többi mind csak kellék a színpadon.