Az első afro-amerikai Nobel-díjas írónő, Toni Morrison neve bizonyára ismerős lehet az olvasók számára. Meghökkentő témaválasztásai, kezdetben rettentő nehézkesnek tűnő írói stílusa sok olvasót megfogott már. Aki egyszer a hatása alá került, azt nehezen ereszti egyedi írói kifejezésmódja; amely egyszerre szól a múltról és a jelenről, a mennyről és a pokolról, a természetfelettiről és a valós dolgokról. Sokan úgy mondják, ő a mágikus realizmus egyik legkiemelkedőbb alakja. Ezt nem is vitatja senki; de ő ennél sokkal több. Sokkal több, mert úgy ír feketékről feketéknek, hogy közben mindenkihez szól. Úgymond Richard Wright (az afro-amerikai modernizmus megteremtője) írásmódjával és hatásával lehetne összehasonlítani, de Toni Morrison még Wrightnál is tovább lépett. Ő amellett, hogy össze kívánja kötni az afro-amerikaiakat az afrikai múlttal és próbálja megértetni a fehérekkel a feketeség velejáróit, egyúttal a női posztmodern hagyomány úttörője is akar lenni. Szinte mindegyik művében elénk tárja a Fekete Nőt: aki amellett, hogy bűnhődik fekete bőre miatt, azért is hátrányos helyzetben van, mert nem férfinak született. Ez a hármasság és az egyedi írói stílus teszi az írónőt kivételessé, az amerikai irodalom egyik legjelentősebb írójává.
Ebben a tanulmányban Pulitzer-díjas regényével, a Kedvessel foglalkozom. Többi regényéhez hasonlóan ez is kitűnően megírt alkotás, telis-tele burkolt utalásokkal, sokszínű szimbólumokkal és változatos szereplőkkel. A regény egyszerre játszódik a múltban és a jelenben, azt jelképezve, hogy a múlt és a jelen között szinte csak árnyalatnyi a különbség. Emellett regénye aktív olvasót kíván – hiszen a történet csak fokozatosan bontakoznak ki –, aki lépésről lépésre rakja össze a hiányzó részeket, és saját maga jön rá a néha fájó, de tanulságos mondanivalóra. Mindezek mellett pedig e regénye azért is jelentős, mert az etikai olvasást szolgálja, vagyis akarva-akaratlanul is úgy viszonyulunk az egyes szereplőkhöz, mintha azok hús-vér alakok lennének, és ennek hatására nem tudunk nem ítélkezni a jóról és a rosszról.
A felejtés elleni regény
Toni Morrison A Kedves című regénye napjaink egyik legtöbbet mondó regénye. Annyi értelmezést, annyi választ kaphatunk belőle, amennyit csak akarunk, vagy ahányan olvassuk. Én most a rabszolgaságra és annak velejáróira fókuszálok és igyekszem megvilágítani, hogy a regény szerint mi minden róható a rabszolgaság számlájára.
A történet a rabszolgaság végén – az 1850-es években – kezdődik és már a szabadság éveiben – az 1870-es években – ér véget. A történet elején megismerjük Édes Otthont, a kentucky-i rabszolga-ültetvényt, amely minden létező Déli ültetvényt szimbolizál. A történet elején Édes Otthon egy kedves és szép ültetvény, amelyet platánfák szegélyeznek. Minden idillikus: a fekete férfiak igazi férfinak érezhetik magukat, a fekete nők igazi nőnek, a szabadság pedig csak egy karnyújtásnyira van. Ám az ültetvényes, Mr. Garner halála után minden megváltozik: egy kegyetlen fehér, a Tanító veszi át az ültetvény irányítását és ezzel nyomorba dönti Édes Otthont. A verések, megaláztatások és negatív változások miatt Édes Otthon már korántsem édes, és korántsem igazi otthon. A feketék megérzik a rabság vasból készített láncait és menekülni próbálnak. Ám ez nem mindenkinek sikerül…
Történetünk főszereplője Sethe, aki terhesen is vállalkozik a szökésre, mert a szökésben látja az egyetlen esélyt a szabadulásra. Számára a szabadság az az eszme, amely megtisztítja őt a gonosz múlttól; és az a hely, ahol szerethet bárkit. Nehéz útja során világra hozza legkisebb gyermekét és családjával együtt kezdi el új és szabadnak ígérkező életét Cincinnatti-ben. Önfeledt boldogsága azonban mintegy 28 napig tart, tudniillik a 28. napon rátaláltak a rabszolgavadászok. És hiába élt már szabad földön, szabad emberként, az 1850-ben elfogadott szökött rabszolgákról szóló törvény megpecsételte sorsát.
Sethe mikor meglátja a rabszolgavadászokat, szinte megtébolyodik és túláradó anyai szeretettől vezérelve megkísérli megölni gyermekeit. A szerencse a szerencsétlenségben az, hogy a négy gyermekből csak az egyiket sikerül megölnie, a csupán két éves névtelen kislányt, aki már éppen mászni kezdett. Hogy miért tette mindezt? Elsőre nehéznek tűnik a válasz, de nem az. Gondoljunk csak bele abba, hogy mit éreznénk akkor, ha a saját gyermekünket el akarnák tőlünk venni. Azt, aki hús a húsunkból, és teljesen a miénk. És a mellett, hogy elvennék, rabszolga módra bánnának vele; holott ott a másik, a jobb élet reménye. Sethe úgy gondolja, hogy még a halál is jobb a rabszolgalétnél, és túláradó szeretetében kísérli meg a gyilkosságokat. Feltehetnénk a kérdést, hogy ki képes ilyen cselekedetre? Szerintem bárki, aki megtapasztalta milyen a rabszolgaság, a rabbőrbe bújtatott szellemi halál és az anyai szeretet hiánya. Mielőtt tehát követ dobnánk Sethé-re és bűnös tettére, ismerjük meg, milyen is lehetett a sokat emlegetett rabszolgaság a könyv szerint.
A Kedves segít emlékezni az embereknek – elsősorban az afro-amerikaiaknak – arra a múltra, amit meg sem éltek, mégis a lelkük mélyéig bennük él. Úgy is mondhatnánk, hogy kimondja a kimondhatatlant, a szándékosan eltemetett és kulcsra zárt „rabszolga” múltat. De miért is akarták az afro-amerikaiak ezt a múltat elfelejteni? Elsősorban azért, mert ez a múlt semennyire sem volt kedves, és másodsorban azért, mert „nem olyan történet volt ez, amit tovább kell adni.”
A rabszolgalét szörnyűsége lassan bontakozik ki a regényben, de egyértelműen kivehető, hogy senki sem gondol rá örömmel vagy nosztalgiával. Sethe a rabszolgaságnak „köszönheti”, hogy anyai szeretet nélkül nőtt fel, hogy nem lehetett igazi feleség és igazi anya, hogy megízlelte, milyen az, ha állatnak tartják. Paul D., a műben feltűnő férfi főszereplő – aki kulcs a leláncolt múlthoz – megtapasztalja, milyen az, ha emberből egyszerre átvedlik állattá, úgy, hogy közben elveszti érzéseit; megéli milyen az, hogy napról-napra szenvednie kell az életéért, illetve milyen az, ha a rabszolgaság szörnyűsége húsz évig nem hagyja nyugton és egyre csak kergeti tovább és tovább. Az ő szájából hangzik el az a felismerés, hogy a „niggernek” annyit kell elviselnie, amennyit csak kibír, illetve hogy a négerek sehol sem élhetnek élhető életet, – hiába a felszabadítás – ugyanis a kemény munka, az üldözöttség és egész fajtájuk súlya nehezedik láthatatlan teherként a vállukra.
Baby Suggs igaz, megízlelte Halle fiának hála a szabadságot, de mégsem tudott teljesen boldog lenni. Ahogy ő fogalmaz: „a fehérek elvettek mindent, amim volt, vagy amiről álmodtam, és a szívem húrjait is széjjelszaggatták.” Itt arra gondol, hogy nyolc gyermekétől megfosztották; hogy hetet eladtak mellőle, a nyolcadikat pedig lelkileg összetörték. Valamint e mellett azt is megtudjuk tőle, hogy nyolc gyermeke hat férfitól fogant, tehát „tenyészállatként” bántak vele. Így nagyszerűen megérthető az a kijelentése, hogy: „nincs más balszerencse a világon, csak a fehérember.”
Már ezekből is látható, hogy a rabszolgaság speciális intézménye mennyire embertelen volt. De vegyük szemügyre a további utalásokat is. A regény elején bemutatott idillikus ültetvényes élet nem volt gyakori abban az időszakban, tehát a jólét előre megjósolhatóan nem tarthatott sokáig, mint ahogy Sethe önfeledt boldogsága sem. Mr. Garner halálával Édes Otthon fekete lakói is megismerték az ültetvényen kívül uralkodó állapotokat, vagyis a fehér materialista társadalom életfelfogását. E szerint a perspektíva szerint a feketék primitívek, állatiasak, gyermetegek, erősen babonásak és a munkán, illetve tenyésztésen kívül nem vehetik hasznukat. A Tanító volt ennek a felfogásnak a képviselője, aki igyekezett Édes Otthonban is bevezetni a máshol már bevált gyakorlatot: a rabszolgák lealacsonyítását. Ezt a lealacsonyítást úgy érte el, hogy erőszakkal megfosztotta rabszolgáit érzéseiktől, illetve szökésre kényszerítette őket.
Mikor Sethe megszökött, a Tanító rabszolga-vadászokat fogadott, hogy kerítsék neki elő Sethé-t és annak gyermekeit. De ezt nem jó szándékból tette, hanem csupán anyagias érdekei hajtották – Sethe és gyermekei nagyon sokat értek egy rabszolgatartó szemében. A keresésben nemcsak a vadászok álltak segítségére, hanem az 1850-ben meghozott szökött rabszolgákról törvény is. Sikerült is megtalálni az elszökött rabszolgákat, ám Sethe őrült tette visszalépésre kényszerítette a Tanítót. Ő ebben a tettben azt látta bebizonyosodni, hogy az afrikaiak primitív barbársága nem ismer határokat és Sethe afrikai gyökerei miatt tette, amit tett. Ám Sethe tettét nem afrikai származása sugallta, hanem az a körülmény, amelyet a déli rabszolgatartó alakított ki. Tehát joggal mondhatjuk, hogy igazából nem Sethe bűne a gyermekgyilkosság, hanem a fehér ember társadalma, az úgynevezett „fehér ember dzsungelje” tehet az egészről.
Ez a gyilkosság pedig teljesen megváltoztatta a Cincinnatti-ben élő „felszabadult” néger közösséget. Nemcsak Sethe és családja lett szomorú, hanem az egész környék vált azzá. Ahogy Toni Morrison utal rá a regényben: „Ha egy ház leég, akkor eltűnik, de a hely – a képe – megmarad, és nemcsak az emlékezetben, hanem ott kint, a világban is.” Sethe gyermekgyilkossága és az a tény, hogy nem segített neki senki, komorrá, bizonytalanná varázsolta az egykor kedves és segítőkész közösséget. Mindenki csak felejteni akart, el akarta temetni a múltat. De a múlt sötét árnyai ott lebegtek mindenhol: a 124-es házban szellemként, a közösségben a bizalmatlanság és elszigetelődés formájában (kerülték a 124-est és lakóit).
A 124-es házban egy kisbaba szelleme kísértett, a megölt kisbabáé. Nem hagyta nyugton a bentlakókat: a két kisfiút elkergette otthonról, Baby Suggs-t a halálba hajszolta, a kutyát pedig nyomorékká tette. Egyedül Sethe és a szökéskor született Denver bírta a megpróbáltatásokat. Sethe azért, mert személyes büntetéseként fogta fel a szellem jelenlétét, Denver pedig két okból is kibékült a szellemmel. Először is azért, mert a szellem és anyja jelentette neki az egyetlen kapcsolatot az emberi fajjal, másodszor pedig azért, mert ő ivott – nővére halála után anyja megszoptatta – testvére véréből és ez által azonosulni tudott vele.
Ők hárman – Sethe, Denver és a baba szelleme – mondhatni nyugalomban éltek a 124-esben. Mondhatni, ugyanis senki sem zargatta őket, senki sem érintkezett velük.
Ám ez a „nyugalmas” élet korántsem volt békésnek mondható a ház két hús-vér lakójának: Sethe a lelke mélyén boldogtalan volt, mert nem tudta elfelejteni és elengedni a múltat, Denver pedig nagyon magányosnak érezte magát. Feltehetnénk a kérdést, hogy akkor miért nem költöztek el és miért nem kezdtek új életet? Nem voltak képesek rá. Ugyanis a ház – és egyben a múlt – amellett, hogy bántott, egyszerre védelmezett is. Mondhatni, a ház az összes múltbeli emléket és érzést magába gyűjtötte, és ezzel gúzsba kötötte lakóit.
A kísértetiesen nyugalmas életbe Paul D., az édes otthoni volt rabszolgatárs megérkezése lehelt újra életet. Az ő feltűnése életre keltette az érzéseket, a múltat és a szellemet is. Sethe benne látta azt, aki segíthet kijutni a sivár és nyomorú életből, ugyanakkor Paul D. is Sethé-ben látta azt, aki végre képes lesz őt egy helyben tartani. Ám ez se Denvernek, se a szellemnek nem volt ínyére. Denver egy betolakodót látott Paul. D személyében és féltette már megszokott nyugalmas életét anyjával és a szellemmel. A szellem is megérezte a veszélyt – azt, hogy elfelejtik, és boldogak lesznek a ház lakói – ezért újjászületett és hús-vér leányként reinkarnálódott.
Kedves megérkezése – ő a szellem – mindent felbolygatott. Először egy idegen, eltévedt leánynak vélték, ezért befogadták és ápolták. De aztán kezdett maga körül mindent szép lassan tönkre tenni: Paul D.-t elüldözte a házból, Denvert megszállottá tette, Sethé-t pedig szépen lassan hatalmába kerítette. Eleinte, amikor felismerték, nagyon örültek neki, de ahogy szép fokozatosan elhatalmasodott és élősködött rajtuk, rájöttek, hogy Kedves kicsit sem kedves. Kedves alakjában ugyanis nemcsak a kisbaba szelleme jelent meg. Ő sokkal több volt Sethe gyermekénél. Kedves ugyanis megtestesülése volt az ősök szenvedésének és a rabszolgaság szörnyű intézményének. Tehát úgy is mondhatnánk, hogy Kedves maga volt az afro-amerikaiak elfeledni kívánt múltja, aki azon ügyködött, hogy a múlt és vele együtt a gonoszság győzedelmeskedjen. Sethe próbálta neki megmagyarázni tettét, de Kedves nem bocsátott meg neki. Sőt, átvéve anyja helyét, gyermekké változtatta Sethé-t, és szép lassan kezdte kiszívni életerejét.
Denver volt az, aki mert változtatni: elment segítséget kérni a néger közösségbe. Azok eleinte vonakodtak, de Ella – Sethe egykori barátnője – javaslatára összefogtak és elűzték a szellemet. Ugyanis Ella felismerte azt, hogy egy ember – esetünkben Sethe – nem szenvedhet minden ember bűnéért, mert a múlt terhe mindenkié. És ez a felismerés hozta meg a kimondhatatlan kimondása révén a végső megnyugvást. Vagyis azzal, hogy mertek emlékezni, el is tudták engedni a múltat. Ella ezt így fogalmazta meg: „a múlt olyan dolog, amit magunk mögött kell hagynunk. És ha nem akar mögöttünk maradni, akkor nincs mese, el kell tiporni.”
Ez a regény tehát a múltról, az egyszerre bántó és védelmező múltról szól. Bánt, mert emlékeztet arra az állapotra, amikor az ember nem lehetett ember. És védelmez, mert összetartja, eggyé formálja az afro-amerikai társadalmat. Toni Morrison nagyszerűen felismeri, hogy a legfőbb gond az afro-amerikai társadalommal az, hogy nem akar emlékezni a múltjára. Pedig, ahogy nagyszerűen rámutat, csak akkor lehet feldolgozni, féken tartani és elengedni a múltat, ha emlékezünk rá és közösen jobbá tesszük a jövőt. Véleményem szerint ez a regény fő mondanivalója. Hiszen: „vannak dolgok, amik elmúlnak. Megszűnnek létezni. És vannak, amik megmaradnak.” És a rabszolgaság is ilyen maradandó dolog, ami szellemként mindig ott fog lebegni minden amerikai – legyen akár fekete, akár fehér – válla felett; akár akarja, akár nem.
A regényben megjelenő és fontos szimbólumok:
Vasból készült dolgok (pánt, bilincs, zabla, kilincs) – a rabság és erőszak szimbóluma, ami ugyanakkor a szilárdság, az erő és a türelem szimbóluma is.
Ház (124-es) – a központ jelképe, esetünkben minden afro-amerikai hajléka
Édes Otthon – az összes ültetvény megtestesítője (akár idillikus, akár nem)
Kedves – a múlt és a gonosz rabszolgaság megelevenedése
Fa – ez az a szimbólum, amely az egész művön végigvonul. Legyen szó akár Édes Otthon platánfáiról, a Sethe hátát borító virágzó fára emlékeztető korbácsnyomról, az Északra mutató virágzó fákról, a farönkről, amelyen Kedves ült a megtalálásakor, a puszpángszobáról, amely Denver menedékhelyéül szolgált vagy akár az erdőbeli tisztásról, ahol Baby Suggs tartott megemlékezéseket. A fa motívum szinte mindenhol megtalálható a regényben; ez az a lény, amely összeköti a múltat a jelennel, a természetfelettit a reális világgal. A Szimbólumtár értelmezése szerint ez nem véletlen, ugyanis a fa a világ vertikális egységeinek az összekapcsolása. Jobban mondva a fa gyökerei a földbe hatolnak – ez a kapcsolat jelenti a múlttal és a természetfelettivel a kontaktust, a törzse a földi világban él – ez a jelen és a reális világ megfelelője, az ágai pedig az égbe nyúlnak – ez a jövő szférája. Tehát ebből kiindulva a fa teszi lehetővé azt, hogy Kedves élettelenből hús-vér emberré váljon, illetve hogy visszakerüljön a szellemvilágba.
Továbbá a fák útmutatóként is szolgálnak nemcsak Paul D.-nek (a fák segítségével talált Északra), hanem mindenki másnak is azáltal, hogy bebizonyítják, az erős gyökerek biztosítani tudják az életerőt és a jövőt.
Mindezek mellett a fa a ciklikusság szimbóluma is, mert hiába vágunk ki egy fát, az képes újra éledni, ezzel reményt adva a jövő generációi számára.