Tűz van babám…!

Egy ismerősömék felajánlottak tavaly decemberben nekem, és páromnak egy családi házat albérleti díj nélkül, csak költözzünk oda, használjuk néhány évig.
Kertes ház, jó levegő, a ház mögötti sok négyszögölre fenyőfákat telepítettek, néhány év múlva valóságos erdő lesz – lelkesedtek.
Kicsit értetlenkedtem, de aztán megindokolták a kérésüket.
Katica babát vár (első gyermek), és a házukban házi vízmű van, az nem lesz jó a kicsinek. Katica szülei falun élnek, de vettek itt, városon egy házat, hogy öregségükre a lányuk közelében legyenek.
Oda, abba a házba költöznek most, de nagyon sajnálják otthagyni a másikat, a sajátot, mert bár Lyukóban van, ami köztudottan egy rossz környék, a levegő tiszta, hegyi, friss, ami, bár mindenkinek fontos lenne, náluk külön kiemelt szempont a férj betegsége miatt.
Nem szívesen hagyják lakatlan a házat – mondták, de muszáj költözni, a baba miatt.

Ez decemberben volt.

Azt mondtuk, majd eldöntjük, megnézzük a házat, de akkor már olyan rossz volt a barátom és köztem a viszony, hogy néhány napra rá szakítottunk. Maga a gesztus a barátaink részéről csodálatos volt, mindig is kertes házról álmodtam, de hiszem, hogy amúgy sem mertem volna odaköltözni, mert a munkám állandó délutános beosztású, és azon a környéken nem tanácsos egyedül mászkálni sötétedés után. (Talán előtte sem.)
Ők autóval jártak, és együtt, mert ugyanott dolgoznak. Autóval más, de a buszmegálló egy-két száz méterre van, úgy mondták.
Így üresen maradt a ház, de Katica és Geri mondták, hogy felajánlják még egy közös barátunknak is, és előtte is hallottam, hogy volt olyan ismerősük, aki albérletbe is kivette volna tőlük.

Két hónap telt el azóta.
Két hónap, ami alatt amennyire tudtak, lehetett átköltöztek új "otthonukba". A karácsonyt már ott töltötték, de fáért szinte minden másnap visszajártak a régibe.

Tegnap hallottam, hogy leégett a lyukói házuk.

– Porig égett – mondta közös ismerősünk – nem maradt semmijük.
Nem akartam elhinni. Katica hét hónapos terhes, a munkahelyük is bizonytalannak tűnik sokszor, a férj beteg, és mégsem mutatták kifelé, milyen tragédia érte őket.

– A rendőrség szerint a vas miatt tették – mondta aztán Geri, miután rákérdeztem tőle. – Bevett szokás, hogy felgyújtják a házakat, és a vasat utána viszik el. Amikorra odaértünk, már össze is volt készítve egy halomba.

Nem kérdeztem tőlük, mi veszett oda, mi nem. Milyen kedves, személyes tárgyaik, fényképeik voltak esetleg ott, amiről úgy gondolták, maradhat, vagy amit még nem vittek el.
Nem mertem kérdezni.
Nem mertem szólni.
Nem tudtam, mit lehet erre mondani.
Úgy gondolom, ez az az eset, amit ép ésszel nem lehet megindokolni, felfogni, és elhinni.
Mégis megtörtént.

Magyarország, 2012. Miskolc