A kísértet olyan, mint a macska, nem a gazdájához ragaszkodik, hanem a helyhez. Tahó vikingek, lézengő ritterek és nagyképű bárók válthatják egymást, a kísértet nyugodtan bolyong tovább, mintha mi sem történt volna. Egy angol kastélyból, a Virginia Waters közelében, azóta lányiskola lett, de a sokat vetélő Anna királynő ragaszkodott az ágyához, fekve élvezte végig a számtanórákat, és a gyerekek állítólag megszokták, hogy eggyel többen vannak – hát izé. Minek egy számtanórát külön nehezíteni? Elég tré anélkül is.
A baden-württembergi Wildenstein kastély szellemei még jobban bírják a kiképzést. Wildenstein a 16. században épült, egy festői sziklán, magasan a Duna fölött, és 1662-ben került a Hofer von Lobenstein bárói család tulajdonába. Továbbra is ők gondoskodnak a kísértetjárásról, annak ellenére, hogy az objektumból ifjúsági szálló lett – afféle turistaház, amelynek nevében az ifjúsági szó azt jelenti, álomhotel, ahol a komfortról csak álmodni lehet. Lásd még a vendéglátás következő maximáját: a gyereknek így is jó lesz, örüljön, ha nem kap két pofont.
Na jó, már az egynapos gyerek is tehetségesen érvényesíti az érdekeit, de a waschecht német rendkívül öntudatos, mint afféle Herrenvolk-ivadék és a két nagy háború valódi nyertese (volt, amíg Angie rá nem jött arra, hogy elég pár hangzatos szólam, és őt is szentté fogják avatni, mint Teréz anyát. Vagy Terézanyut.) A kísérteteknek mindegy; ők valószínűleg azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák a Willkommenskulturt.
Egyelőre csak nyelik.
A legrégebbiek a fantom szerzetesek, akikről csak annyit lehet tudni, hogy folyton zenélnek. Egy azonosítatlan kopogó szellem a kopogáson kívül azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a boros poharakat (kupákat? Vödröket?) fölemelte az asztalról, egy darabig a levegőben tartotta, majd visszatette, ezzel is bizonyítva az axiómát, miszerint senki sem lesz okosabb attól, hogy az élethosszig tartó tanulásba belehal. Vagy az életpályamodellbe, ami sokkal fájdalmasabb.
A kastély egyéb attrakciói a „titkos” járatok és kamrák, ahol állítólag több fokot esik a hőmérséklet. A 16. század óta már annyit esett, hogy gyakorlatilag egyáltalán nincs is.
A 20. században feltűnően megszaporodtak a természetfeletti jelenségek, és közülük talán a legnevezetesebb a fürdőszobai kukkoló. 1945-ben amerikai katonákat szállásoltak el Wildensteinben, és egy tiszt gyanútlanul fürödni kezdett. Egyszer csak kivágódik az ajtó, besétál egy fiatal hölgy fehér lepedőben – nem csinál semmit, csak áll, és nézi merően – a tiszt visszanéz, mint a vak asszony a mesében – aztán kigrik a kádból, és úgy, ahogy van, pucéron, egészen a konyháig menekül. Ja, csak Margarethe Hofer von Lobenstein bárónő, mondják a beavatottak; életében is ezt csinálta – kicsit flúgos, de nem harap. Az amerikai más véleményen volt, és kiharcolta az áthelyezést.
A félelmet mi sem űzi el hatékonyabban, mint a kék vér. Maximilian báró többször is bebizonyította, hogy nem ijed meg az árnyékától. Közvetlenül a 2. világháború után találkozott először Törpapával, egy kis, szakállas emberkével, aki körülötte ugrándozott, majd kékes fénnyel foszforeszkálva eltűnt. A báró annyira bátor volt, hogy egyből leoldozta a láncáról a marcona szelindeket. Gnómvadászatra betanítva nem lévén, a szelindek úgy döntött, hogy inkább a macskákkal kergetőzik. Később Maximilian báró többször is találkozott Törpapával; természetesen csakis színjózanul.
Részegen Margarethét is bevállalta volna.
Az utolsó kísértet a legrejtélyesebb, egy kb. 7 éves, matrózruhás kisfiú, Adolf Hermann Erwin, akiről a forrásom azt mondja, hogy 1884. augusztus 7-én született, és meghalt ugyanabban az évben, május 18-án. Ügyes, különösen ha meggondoljuk, hogy közben nemcsak 7 évet élt, de még matrózruhát is varrattak neki.