…viharfelhők…(szösszenet)

Csak néztem a viharfelhőket az égen, félelmetesen gyönyörűek voltak. A legváltozatosabb
alakzatokban jelentek meg, és annyira vonzottak, hogy nem tudtam róluk levenni a tekintetemet. Minél tovább láttam őket, annál inkább erősödött bennem az érzés, hogy menjek egyre közelebb hozzájuk. Szebbek voltak még a bárányfelhőknél is, talán azért mert volt bennük valami borzongató. Sötét színekben pompáztak,… mint a festőpaletta mélykékje,… a bélyegzőpárna kormosfeketéje,… és a gyárkémények mocskosszürke füstgombolyagja. Látni akartam bennük a szürkeség ködjét, a feketeség füstös árnyékát, vagy éppen azt amikor a vérvörös narancsba hajlik át. Hihetetlen volt,… csak hömpölyögtek és áradtak az égbolton. Gyorsan mozogtak, s néha átengedték a napsugarakat. Imádtam ezeket a sugárnyalábokat, s tudtam hogy csak ilyenkor láthatom őket, amikor kiemelkednek a sötét háttérből. Valami ösztönös vágy élt bennem, hogy egyre közelebbről láshassam csatájukat. Sokkal nagyobbakat haraptam a levegőből, hogy biztosra átjárja tüdőm legtávolabbi csücskét is a frissesség. Éreztem hogy most kell mélyen lélegeznem, amíg tart a hűs tisztaság. Érinteni akartam a felhőket,… bele szerettem volna veszni a látványba, és eltűnni ott valahol egy felhő mélyén,… hogy belülről is megnézhessem.

Később egészen mély árvácskakék színük lett, s miközben elmerülten csodáltam őket, egyszerre éreztem a félelmet és a gyönyörűséget,… s ettől valami egészen fucsa borzongás járta végig testemet.