Weyland kovács

Oxfordshire és Berkshire határán, de talán mégis inkább Berkshire-ban nagyon érdekes emléket hagyományozott ránk a neolitikum. Egy mesterséges domb oldalában barlang vagy üreg nyílik, amely elé négy hatalmas kőtömböt állítottak. Az egészet bükkfák veszik körül, és kísértetiesnek, de legalább rejtelmesnek mondják. A neve: Weyland kovácsműhelye. Sokan ismerik Sir Walter Scott regényéből (Kenilworth).

De ez sohasem volt kovácsműhely. Sőt nem is a mesterséges domb a legrégebbi része. A régészek kiderítették, hogy először egy házforma építmény készült el fából és kőből, amelynek a padlóját kövekkel rakták ki. Nem az élőknek épült ez a ház, hanem a halottaknak, akik közül 14-nek a maradványait találták meg. Egy idő után az építmény teteje beomlott, és az egészet feltöltötték, így alakult ki a ma is látható domb. Valamikor a Kr.e. 3500-ban két árkot ástak, a kiemelt földből formálták a dombot durván trapéz alakúra, körülrakták kövekkel, és az üreg bejárata elé hat nagyobbat állítottak, amelyek közül csak négy maradt meg. Itt 8 ember csontjai kerültek elő, és arra a következtetésre jutottak, hogy a sírt többször is kirabolták.

Ezen a vidéken sok dolguk lehetett a kincskeresőknek. Több hely is van itt, ahol elrejtett kincseket lehet gyanítani, pl. Avebury, Badbury Castle, West Kennet, Silbury Hill és persze a leghíresebb, a leginkább sárkányra emlékeztető uffingtoni fehér paripa. Mindegyik a Ridgeway, egy prehisztorikus út mentén van, amelyet először Edred király egy okirata említ, 955-ből. A Wash-t, Anglia keleti partját kötötte össze a devoni Axmouth-al. A rómaiak nem használták, ma már csak földút vagy dűlőút, amit az angolok megvetően dirt roadnak, szemét útnak neveznek.

Ismerek egy verset a „kovácsműhelyről:”

A hegygerincen menj ide,
Talán vagy egy mérföldnyire,
A Weyland gödre van belül,
És bükkliget veszi körül.

Kovácsnak volt az otthona,
Kit senki sem látott soha.
Titokra egyszer fény derült,
Weyland még aznap menekült.

Innen Devonba költözött,
Sok gond és bú és jaj között,
E tájon többé nincs helye,
És ez meg a juhász neve –
Job Cork.

Nem mindenki gondolja úgy, hogy örökre elköltözött. Még ma is hagynak itt felajánlásokat, virágot, diófélét, gyümölcsöt és tollat; úgyszintén a West Kennet tövében is. Tiszteletben tartják még a fák is. Az 1987-es vihar sok bükkfát kidöntött, de mindegyik kifelé zuhant, vigyáztak a szent helyre.

Mitől olyan szent egy kovácsműhely?

Sokféle babona vette körül a kovácsokat. Nagyon fontos volt a mesterségük. A yorkshire-i Hutton-le-Hole régi kocsmájában fel is írták egy falra:

Kalapács és kéz,
Ennyi az egész,

ami azt jelenti, elég minden mesterséghez. A kovács egykor nemcsak lovat patkolt. Ércet olvasztott, szerszámokat, fegyvereket készített, gyógyított, sőt esketett – legalább is Gretna Greenben. Hol tisztelték, hol megvetették. Indiában nagyon alacsony kasztbeliek, sőt kaszton kívüliek voltak, akiket sokszor aszuráknak, az istenek ellenségeinek neveztek. Talán élt a mai Pandzsábban egy aszura nevű kovács törzs, a dom-okkal együtt a romák, a cigányok ősei, akiknek természetfeletti képességeket tulajdonítottak, féltek tőlük. Már magának a vasnak a megítélése is ellentmondásos. Volt egy időszak, amikor a vas értékesebb volt, mint az arany. A harcosok is nagyon értékelték a vas-fegyvereket. A Mahábhárata számtalanszor dicséri a tiszta vasból vagy acélból készült nyilakat, kardokat. Mégis ott volt az ellenérzés, amit abból látunk, hogy az utolsó vagy legrosszabb világkort sok helyen nevezték vaskornak.

A kohászat, a fémek megmunkálása veszélyes mesterség volt. Az új kemencének embert kellett áldozni; ez még tovább erősítette a kovácsmesterség démoni jellegét. Az ugyancsak Indiában élő oraonok a mundák úgy tudják, hogy Isten a kovácsok ellensége. Egy oraon mítosz elmondja, hogy élt egykor 12 aszura és 13 lódha testvér, mind kovácsok. Isten nem tudta elviselni a sok kemence füstjét. Lejött a földre beteg öregember képében, és addig osztotta a tanácsokat, hogyan kell kemencét javítani, amíg valamennyi kovács elégett.

Erre mondják, hogy a régi földműves vagy pásztor értékrend összeütközése az iparosodás elterjedésével.

Ha még az osztályharcról is akarsz beszélni, akkor inkább hagyjuk abba.

Emlékszem, hogy az iskolában mennyire erőltették az osztályharcot. Ki szerez több ötöst, ki nyeri meg a kézilabda meccset, a II/a vagy a II/b osztály. De mi nem akartunk harcolni, még versenyezni is csak egy keveset.

Beszéljünk inkább arról, miért nevezték el ezt a sírkamrát kovácsműhelynek, és hogyan került a képbe Weyland.

Van itt egy adag találgatás. A legnépszerűbb az, hogy Ashdonban vagy Aschendune-ban, mai nevén Ashbury-ben ütközött meg Nagy Alfréd király a dánokkal. 871 január 8-án legyőzte őket, Bagsecq királyt eltemették a kovácsműhelyben, a többi dán nemest nagy halmok alatt. A győzelem emlékére vágatta ki Alfréd az uffingtoni lovat. Még ma is sokan hiszik, hogy földalatti járatok kötik össze a lovat, a kovácsműhelyt és Ashbury völgyét. A dánok hozták magukkal a régi észak-európai mítoszokat, pl. Volund történetét. Ebből a Volundból lett az angolszászok között Wayland vagy Weyland, a németeknél Wieland, a dánoknál Verland.

Volund vagy Völund azonban eredetileg nem kovács volt, hanem egy finn király fia. Néha finnek alatt tündéreket értettek. A Volundarkvitha-ból arra gondolhatunk, hogy volt itt valami régi, történelmi esemény, háború vagy ellenségeskedés a svédek és a finnek között.

Igen. Nincs két olyan szomszédos állam, amely a történelem során valamikor ne harcolt volna egymással. Volund történetében azonban sok a csodás elem. Nem olvashatjuk úgy, mint történelmi dokumentumot. Ott kezdődik, hogy a finn királynak három fia van, Egil, Slagfith és Volund. Mindhárman tündérlányokat vesznek feleségül, akik időnként hattyúkká változnak, de igazából walkürök, harcolni szeretnek. Nem nekik találták ki a békés családi életet. Kihasználták az alkalmat, amikor a testvérek egyszerre indultak vadászni, és megszöktek. Volund nagyon búsult a szép, fiatal felesége után. Magányosan élt a Farkasvölgyben (Ulvdaler), és unalmában számos arany ékszert készített. Megtudta ezt Nidud (Nithuth), a niara király. A niarák és a svédek azonossága szintén csak találgatás. Nidud egy éjszaka megtámadta és elhurcolta Volundot, természetesen a kincsekkel együtt. Felesége tanácsára kitette Saevarstath (az Eddában Svithjod) szigetére, és még az inakat is elvágatta a térdében, hogy egészen biztosan ne tudjon elszökni.

Ez a sziget valószínűleg a mai Gotland. Hogy miért mondom ezt? Mert itt ma is rendszeresen találnak középkori vagy régebbi kincseket, vésett köveket. Az egyik legnagyobbat Ardre egyházközségben állították fel a sziget délkeleti részén. Hajók és lovak díszítik, a közepén kovácsműhelyt ábrázoltak, fogókkal és kalapácsokkal. Könnyen el lehet képzelni, hogy itt raboskodott Volund.

Nem tudom. Mitikus történeteknél soha nem lehet biztosra menni. Van elég sok sziget a Balti tengerben. Úgy hangzik, mintha Volund szigete sokkal kisebb lett volna. Mindenesetre berendezett magának a szigetén egy kovácsműhelyt. Elkészítette a világ legnagyobb kardját. Ez a kard fogja tűzbe borítani a világot, amikor eljön az istenek alkonya, a Ragnarök. És közben állandóan a bosszúállásra gondolt. Egyszer meglátogatta őt a király két fia. A fösvény király küldte őket, hogy még több aranyat szerezzenek Volundtól. Ő azonban

Lecsapta ott a két legény fejét,
Testük rejtette fújtatók alá,
Kapart kopaszra csontot, koponyát,
Ezüstbe vonta, ezt kapta Nidud.
A négy szemükből ékszer, négy darab,
Ezt kapta meg Nidudnak asszonya.
Kiverte mind a szájukból foguk,
Bodvild a brossnak örvend boldogan.

De még nem volt teljes a bosszúállás. Bodvild, a király lánya eltört egy értékes gyűrűt, amit az apjától kapott. Nem merte bevallani; titokban elment Volundhoz, és megkérte, hogy javítsa meg. Volund udvariasan fogadta, megkínálta egy pohár itallal. Erős alkohol volt, és a hercegnő gyanútlanul megitta. Volund megerőszakolta a lányt, szárnyakat készített magának hattyútollakból, és elrepült a szigetről. Útközben közölte Niduddal, hol találja meg a fiai holttestét, és mi történt a lányával.

Magasra röppent fel Volund,
Szigetről Bodvild sírva távozott.

Itt végződik a történet?

Itt, de befejezetlennek látszik. Nidud még hívatja a lányát, aki bevallja, hogy mi történt. Később valahogy mégis együtt élt Volunddal, mert a Weyland kovácsműhelye közelében egy halmot Bodvild, egy másikat a fiuk, Wittich vagy Witige temetési helyének tartanak.

Nagyon hasonlít ez a történet a Daidaloszéra, aki szintén maga készítette szárnyakon menekült egy szigetről, ahol fogságban tartották. Aztán ott van Héfaisztosz, a görögök sánta kovácsistene.

Sőt van egy legenda a veronai Theodorikról, amely szintén elmondja Volund életének ezt az epizódját. Lehet, hogy a germánok a rómaiaktól hallottak Theodorikról és Daidaloszról.

Lehet, de a történet kezdete jellegzetesen északi, a walkür-hattyúlányokkal.

És a vége is. Volund még mindig Alvitr-t, a hattyú-feleségét szerette. Elindult, hogy megkeresse. Elindult, de az istenek nem akarták őt visszaengedni a halandók világába. Volund harcolni kezdett; Thor azonban megölte őt, és az egyik szemét fölhajította az égre. Ma is ott van, ez a Deneb csillag a Cygnus (Hattyú) csillagképben.

Valószínűbbnek találom, hogy a mítosz északról került el Angliába, a dánokon keresztül, akik szintén ismerték a Verland nevű kovácsistent és a fiát, Witigét.

Yours is the benefit of the doubt. Mindenesetre történt egy és más Finnország és Berkshire határa között. Észak-Európában a kovácsok sokszor úgy jelennek meg, mint troll, óriás, törpe vagy fejetlen ember. Egy Regin nevű kovács néha óriás, máskor törpe, két testvére van, egy vidra és egy sárkány. Ezek a kovácsok barlangokban vagy mélyen a föld alatt élnek, amit nem nehéz kapcsolatba hozni a halál országával. A fejetlen ember nem más, mint Dod, a halál személyesen.

Van egy természetfeletti kovács a finn Kalevalában illetve az észt Kalevipoegben, aki szintén készít egy kardot, meg a Szanpo nevű csodamalmot: Ilmarinen.

Mindenhonnan ismerünk ilyen természetfeletti kovácsokat, még Afrikából is. Nem kell feltétlenül közvetlen átvételre gondolni; az emberek a világ minden részében körülbelül hasonlóan gondolkodnak. Inkább az lenne különös, ha nem hasonló szimbólumokat találnának ki.

Gondolod, hogy a szimbólumokat kitaláljuk? Szerintem készen kapjuk, egy közös forrásból, amely nem feltétlenül itt van a földön, az anyagi világban. Mindenesetre Weyland már se nem idegen király, se nem a bosszúállás angyala Angliában, hanem láthatatlan kovács. Ez már önmagában is elég rejtélyes. Aztán összekapcsolták ezzel a másik rejtélyes dologgal, a kőkorszaki sírkamrával, és megszületett az új legenda. Sokan hiszik, hogy még ma is ott él láthatatlanul, és megpatkolja a lovakat. A lovat ott kell hagyni egy ideig, 6 pence fizetséggel; aztán a patkó ott van a lovon, és a pénz eltűnt. Egyébként Weyland csak 6 pence-t fogad el; megsértődik, ha a munkájáért többet kínálnak. Általában vigyázni kell vele, mert nagyon haragos természetű.

De mennyire. Mesélik, hogy volt egy inasa, Flibbertigibbet. Egyszer elküldte, hogy vásároljon szöget. A fiú meg is vette, de visszafelé elidőzött a Ridgeway-en, madártojásokat keresett, és jóval később ért haza, mint várták. Weyland méregbe gurult, és hozzávágott egy követ. A sarkát találta el. Flibbertigibbet meg sem tudott mozdulni, elsírta magát, leült egy kőre. Ezért nevezik ezt a helyet nyavalygó zugnak.

Elég nagy kegyetlenség, ha így történt. De nem biztos, hogy szó szerint kell érteni. Lehet, hogy csak egy szójáték, a sarkat jelentő angol heel és az angolszász helan, elrejteni szavakkal.

Van a történetnek egy másik változata is. Ebben az inas neve Flibberdy Gibbard. Nem késik el, csak éppen nem a megfelelő méretű szögeket vette Uffingtonban. Weyland köveket hajigált hozzá, és „mindegyik kő kétszer akkora lett, mint az előző.” Igazából nem találta el a gyereket, csak ijesztgette. A gyerek olyan alaposan megijedt, hogy máig sem tudott elmozdulni arról a helyről. Még ma is hallani a sírását vagy nyöszörgését.

Akarsz egy még érdekesebb story-t? Ehhez persze tudni kell, hogy mit jelent ez a furcsa szó, Flibbertigibbet. A közép-angol flipergebet-ből származik, és olyan embert jelent, aki pletykál vagy általában sokat beszél; továbbá női démon, succubus, aki elcsábítja a férfiakat; szeszélyes vagy megbízhatatlan fiatal lány; nyelvpritty; szórakozott, semmirekellő ember; sőt az öt ördög egyike, akik megszállták a szegény Tamást a Lear királyban (IV.1). Shakespeare Samuel Harsnet könyvéből – Jelentés a pápaság égbekiáltó gaztetteiről – vette, amely 1603-ban jelent meg. Ebben a jezsuiták 40 ördögöt küldenek egy szerencsétlen emberbe, ezek egyike Flibbertigibbet, és ezt a nevet már Latimer és mások is használták rosszindulatú fecsegőkre. Így nevezik Puckot vagy Robint is, általában a kisebb, vagy tréfacsináló ördögöket. Illik is egy láthatatlan kovácshoz, hogy az inasa maga az ördög legyen.

Van egy még jobb lehetőség. Azt mondod, „Flibbertigibbet” női démont, szeszélyes, megbízhatatlan lányt jelent. Miért ne élhetett volna együtt Weyland a barátnőjével, aki talán fiúruhát viselt? Snivelling, nyöszörgés, nyavalygás jobban illik egy nőhöz – mondjuk Bodvildhoz, aki egyszer már olyan sokat sírt Volund miatt Gotland szigetén. Weyland természetesen féltékeny lett, amikor a lány későn jött haza…

Romantikus, de nem értem, miért lett volna szüksége egy fiúruhába bújtatott lányra, csak mert néhanapján megpatkolt egy lovat.

De nemcsak a lovakat patkolta. Az angolszász világban minden jobb fegyvert vagy páncélt Weyland keze munkájának neveztek. Ezt mondják Beowulf páncélingjéről, és még sok északi, nyugat-európai középkori hős fegyveréről.

Persze. De Weyland soha nem élt, és valószínűleg Beowulf meg a többi sárkányölő hős sem.

Az emberek képzeletvilágában élt, és ez is valami. K.M. Buck pl. így fejezi be a költeményét, amelynek címe Weyland dala:

… Míg angol földön bizton áll e kő,
És vannak még, kik nyelvünk kedvelik,
Mondd e nekik e régi, ó regét:
Weyland kovács az üllőt verte itt.

Régi, ó rege.

Weyland még ma is megtréfálja azokat, akik a „kovácsműhely” közelében töltik az éjszakát. Láthatatlan lovak dobognak és nyerítenek.

Hiszi a piszi.