Zsarumüle

Az olvasó, aki a címre tekint, méltán hiheti azt, hogy meghibbantam, azonban ígérem, mire a végére ér, mindenki tisztában lesz azzal, hogy mit is jelent a fenti cím.

Korán jött idén a tavasz, sőt a nyár is, rendet kellett tennem a kis balkonon, hogy szobanövényeimet füröszthessem a napfényben. Előbb letakarítottam mindent, felmostam, majd a ládákba palántákat ültettem, muskátlit, szegfűt, és kihordtam néhányat a szobanövények közül, amíg meg nem telt a kis balkon.
Mire minden frissen megfürösztve élvezte a napsütést, magam is lerogytam az egyik székre, hogy kipihenjem magam.
Hirtelen kopogást hallottam. Azt sem tudtam honnan jön, de megszokásból a bejárati ajtóhoz rohantam, hogy lássam ki az? Azonban az ajtóban nem volt senki, sőt, a közelben sem. Nem értettem, de visszavitt a lábam a balkonra, hogy üldögéljek ott még kicsit, hadd gyönyörködjek a kis virágos kertemben.
Ismételten leültem, majd újra hallottam a kopogtatást. Úgy hangzott, ahogy a filmekben szokás: Rendőrség! Nyissák ki az ajtót!
Nocsak, morfondírozok magamban, ilyet még nem pipáltam, nem is szeretem a bűnügyi filmeket, mégis, mi történik itt?
Újra hallottam a kopogtatást, s most már szememmel kutattam az irányt, hát hiszen itt kopogtatnak a zsaruk a balkonon.

Meg kell említenem, hogy évekkel ezelőtt bezártuk teljesen a balkont. Fémkorlátban ornament üveggel zárt az erkély, olyan méter magasságban, de az nem védett meg bennünket az utca szemetétől, mivel az első emeleten lakunk, a huncut szél minden szemetet hozzánk pakolt be, amikor fújni támadt kedve, s amikor megelégeltem a sok takarítást, kitaláltam, hogy szúnyoghálóval védjük meg a balkont az utca szemetétől. Én kitaláltam, a férjem megvalósította. Még nyitható ablakot is tervezett, sőt meg is valósított, amit akkor ugyan nem értettem, hogy az mire való, de ezúttal megvilágosodtam.

Ott állt a kis zsaru azon a bizonyos lécen, amihez az ablak rögzítve van és kitartóan kopogtatott rajta. Amikor kinyitottam, azonnal beugrott és megállt a piciny asztalkán, ami éppen ott áll a nyitható ablak alatt.
Csak néztem, és semmit sem értettem az egészből. Kissé nagyobb madár a verébnél, de még a tollszíne is szinte azonos a verébével. – Ki vagy te, és mit akarsz? – kérdeztem már sokadszorra, de ettől okosabb nem lettem. A madárka ült az asztalon, összehúzta magát és én semmit sem értettem az egészből. Majd berohantam a lakásba, kerítettem egy cipős dobozt, amibe puha rongyokat tettem, majd megfogtam a madárkát és beletettem a dobozba. Nem tiltakozott. Ott aztán kényelembe helyezte magát a puha rongyok között és látszatra megnyugodott. Vizet is tettem a doboz sarkába egy kis műanyag pohárkában.
– Élelmet is hoznék, ha tudnám mit eszel, kenyérmorzsa jó lesz? – érdeklődtem, de választ nem kaptam. Akkor hirtelen fény derült a fejemben, de hiszen ez fülemüle. A kis zsaru egy fülemüle madár, de vajon mit keres itt?, miért jött ide?, miért kopogtatott? Azt bizony máig nem tudtam megfejteni.

Tény, hogy ott aludt a teraszon a cipős dobozban egész éjjel. Hogy a vízből ivott-e, nem láttam, de mintha valamennyi fogyott volna belőle. Másnap kopogtatásra ébredtem. Természetesen, futottam a bejárati ajtóhoz… Talán mondanom sem kell, nem volt ott senki. Azután a balkonra siettem, s a kis Zsarumüle (ezt a nevet kapta) ott kopogtatott az ablak félfáján. Kinyitottam, s ő kiröppent, majd megállt a legközelebbi juharfa ágán. Ott dalolt egyet, mintha elköszönne, majd elrepült. Azóta sem tudtam megfejteni, mi volt a látogatás oka, célja, és vajon mit mondhatott búcsúzóul? Remélem egyszer kiderül.