03. Ádám ébredése

4. Kísértés…

Éva egyedül sétálgat a hatalmas kertben – amikor Ádám dolgozik -, gyakran ellátogat a kert közepén magányosan álló hatalmas fához. Ágai magas törzsén szétágazva, messzire nyúlnak.
Gyönyörű ez a fa, mindig megbámulja piros gyümölcseit, és nem érti: miért nem szabad ezt nekik megkóstolni? Hiszen oly szépek a szemnek, s annyira kívánatosak. Talán mérgező lenne? Egy alkalommal leült a fa alá, elgondolkodik azon, miért mondta az Úr Ádámnak, hogy abból ne egyenek? Mi lenne, ha mégis megkóstolná? Mintha agyában valaki szólongatná: Ne félj Éva, ettől nem haltok meg, csupán megnyitja szemeteket, és ti is mindennek tudói lesztek. Ha ez lenne az gazság, miért ne ehetnék belőle? – gondolja magában.
Aztán fölállt, kiválasztotta a legszebb gyümölcsöt, leszakította, és megkóstolta. Hiszen ez a gyümölcs nagyon finom. Bizony, én nem értem, miért nem szabad ebből ennünk. Aztán leemelt még egyet, és elvitte Ádámnak, hogy ő is megkóstolja.

EMBEREK ŐK: az első emberpár, akik gondolkodnak, éreznek, akiknek értelmet adott az Úr.
Ádám többször hallja a szavát. Amikor valamit nem ért, ha nem tudja, mit kell tennie, hozzá
fohászkodik, segítségét kéri.
– Uram! Adj tanácsot! Uram segíts bennünket.
Éva megkínálja Ádámot az almával. Ádám ijedtem szól hozzá. – Csak nem a tiltott fa gyümölcse ez?
– De igen, én már megkóstoltam. Nem értem, miért nem ehetünk belőle? Kóstold meg te is,
Ádám. Olyan kedvesen kínálta Éva, hogy Ádám nem tudott neki ellenállni, ezért beleharapott
az almába. Neki is ízlett.

Telnek a napok; jól érzik magukat az Édenben, egymás társaságában. Ádám arra gondol: jót
tett vele az Isten, hogy társat küldött neki, egyedül már unalmasakká váltak volna a napjai,
elképzelni se tudja, mi lenne vele egymagában. Mégis, van valami, amit nem tud magában eldönteni. Itt él mellette Éva, egy bájos, csodálatos teremtés. Mostanában egyre gyakrabban furcsa érzései támadnak, ha szemébe néz, ha megfogja kezét, a haját simogatja, vagy amikor látja fürödni a tóban, és sétálni a fák között. Gyönyörködik testében, sima bőrében, aranyló hajában, kedves mosolyában…
– Mondd Istenem! Mi ez, amit eddig nem éreztem?
Ádám! A fa a kert közepén, csak jelkép, amelyet már megízleltetek. Ez az érzés, amitől óvakodnod kell, mert ha tilalmam ellenére megtennéd, kiűzlek az Édenből, és nehéz, fáradságos munkával kell megkeresned a mindennapi kenyeredet. Gyermekeitek születnek, családod lesz, akikről gondoskodni kell, és nem lesz örök életetek, hanem meg kell halnotok!
– Istenem, kérlek, adj erőt, hogy engedelmes maradjak!

MÚLNAK A NAPOK. A férfi és nő egyre közelebb kerül egymáshoz. Éjjel-nappal együtt vannak, esznek-isznak, mindenük megvan, élvezik a gondtalan paradicsomi életet, és mégis – valami nagyon hiányzik nekik. Már többször kísértésbe estek. Amikor Ádám ránéz asszonyára, látja mosolygó orcáját, ragyogó szemét, akkor már tévedhetetlenül érzi, hogy ugyanaz jár a fejében neki is, ami az övében.

Egy langyos májusi este, a levegő tele orgonaillattal. Egymás mellett ülve simogatják egymás
kezét, arcát, haját. Éva megszólal: – Ádám! Meddig kell még így élnünk egymás mellett, hogy tartózkodnunk kell a közelebbi érintéstől?
– Tudod, szerelmem, kezdi Ádám: – miközben belenéz gyönyörű szemébe – ígéretet tettem az Úrnak, aki bennünket minden jóval ellát. Minden a miénk, csak azt az egyet tiltotta meg nekünk, -nem tehetjük meg.
– Ádám! Én már nem tudom, nem értem az egészet. Miért tilos az, ami boldoggá tenne bennünket? Miért nem tehetjük meg, amit legjobban szeretnénk? Mondd, miért tiltja nekünk
az Isten? Miért? Gondold csak: Nem kellene inkább lemondanunk az örök életről, azért, amiért cserébe a legszebb, legnagyobb csoda lehetne a miénk?
– Kedvesem! Tudom, mire gondolsz. Én is ugyanazt érzem, amit te. Láthatod, milyen nehezen tartom magam. Ha átölellek, duzzad bennem az élet, a vágy emészt, hogy veled egyesüljek… De fogadalmat tettem az Úrnak, hogy megtartom parancsát. Nem szeghetem meg.
Éva nem értette, ezért kissé duzzogva hátat fordított neki, és úgy hajtotta fejét álomra.

ELMÚLT EGY NAP, lassan ismét alkonyodott, az állatok elnyugodtak, a madarak elkezdték esti koncertjüket a fák lombjai között, majd elcsitultak. Lassan már a levelek sem rezdültek. A levegő még izzott, mézédes akácillat áradt szerteszét, amikor Ádám átkarolta Éva derekát,
forrón megcsókolta orcáját, és lassan az éjjeli szállásukra tértek az illatot ontó csipkebokor melletti nagy fa alá. Gyökérből font gyékényre heveredtek, párnájukat illatos fűből csomózták össze.

Tavasz volt, illatos, ábrándos, bódítóan forró éjszaka… Minden, a fű, a fák, az erdő állatai és
madarai párjukkal élték gondtalan szerelmi életüket. Ádám kedvesét szorosan átölelve szerelmes szavakat suttogott fülébe. Simogatta, csókolgatta, és szenvedett a vágytól. Ádám feljajdult. -Miért, miért csak nekünk nem szabad egymást szeretni, egymásba olvadni? Éva megsimogatta párja bánattal telt arcát. – Drágaságom! Annyira szeretlek! Keze végigjárta árja testét, haját, hátát simogatta. Mindketten szenvedtek a szerelem beteljesülésének hiányától.
Ádám egyre szorosabban magához húzta asszonyát, kezük-lábuk összefonódott, Éva teste megvonaglott, még szorosabban simult párjához. Ádám keze lassan végigsimogatta szerelmének egész testét, amelynek minden porcikáját – egy pici terület kivételével – már annyira ismerte.

– Nem! Ezt nem bírom tovább! Uram! Bocsáss meg nekem, hogy megszegem a fogadalmam! Oly szorosan fonta át Évát, nem bírt érzelmein uralkodni. Tiéd vagyok, a tiéd leszek – sóhajtotta, amíg élünk, s ha meg kell halnunk, azt se bánom, de addig biztosan boldogok leszünk. Szerelmük lángja föllobogott, és végre, megtalálták egymást. Szerelmesen, suttogva
élték át eddigi együttlétük legszebb, legboldogabb perceit, és óráit. Kis szünetekkel megpihentek, majd ismételten összefonódtak.
A hajnali madárdal, az erdő neszezése ébresztette őket – nem is álmukból, hanem szerelmes
ölelkezésükből.

Évának nem volt bűntudata. Még reggel is, de utána egész nap szinte remegett a boldogságtól. Most már igazán nem értette, miért kellett volna ettől megfosztani magukat. Hasonlóan érzett Ádám, de félt Isten haragjától. Érzékelte közellétét, de félt a szeme elé kerülni. Nemhiába, bűntudat támadt benne, mivel érzelmein nem tudott uralkodni – megszegte fogadalmát.