UTOLSÓ NAP, az a szomorú vasárnap, amit átéltem Marosvásárhelyen életemet végigkíséri, sohasem tudom elfeledni, ott életem fiatal életem legszebb időszakát, a diákéveket. Olyan jól indult Marosvásárhelyen családunk sorsa, mégis el kellett szakadnunk meleg családi otthonunktól, rokonainktól, mivel közeledett a front, egyre jobban hallottuk annak félelmetes morajlását. Apám helyben, bátyám már a fronton töltötte katonai szolgálatát. Még egyszer körbejártam a szobákat, tekintetemmel végigsimogatva a megszokott bútorokat, tárgyakat. Látom-e még ezeket, vagy csak most, utoljára?
Az ebédlőszoba nagy kandallóján ott piroslott az óriási pirosszegfű-csokor, a péntek esti emlék. Ez is itt fog elhervadni nélkülünk. – Úgy elszorult a szívem… Mindent itt hagyni! Elmenni innen, a bizonytalanságba…
Kis bőröndömben fényképezőgépemmel, fotóimmal, naplóimmal, imakönyvemmel, váltás ruhával szomorúan ballagtam az állomásra. Éreztem: vége a gondtalan szép diákéveknek. Életem talán legszomorúbb napja 1944. szeptember 10, amikor vonatra szálltam. Ekkor lettem igazán nagykorú.
Szomorú őszi nap volt, az eső zuhogott, mintha bennünket siratna. Piszok, sár, mindenütt. Három légiriadót követően indult el velünk a menekülteket szállító vonatszerelvény, de még ki se értünk a városból, megint megszólaltak a szirénák. A vonat ablakából elmerengve néztem a várost, a Marost, a víkendtelepet, ahol diáktársaimmal oly sok kellemes órát töltöttünk, most ott is kihalt és sivár a táj, mint az én lelkem.
Így végződött a szép nyár, a hosszú vakáció, szép diákéveim. Elvesztettük meleg családi otthonunkat; szeretett városunkat, a legutolsó civileket szállító szerelvényre szálltunk fel, hogy elvigyen bennünket az ismeretlen, bizonytalan jövőbe…”
EGY ÜRES fülkében rendezkedtünk be, mint Marosvásárhelyről Nagyváradig. Osztoztunk egy-két tanítónővel és két postással. Kicsit jobb társaságba kerültünk az eddiginél. Meg kellett oldanunk, hogy valamilyen módon főtt ételhez jussunk. Kis kályhát szereztek a fiúk út közben, s konzervdobozokból készítettek hozzá füstcsövet, azon melegítettük, főztük az ételt.
Utazás közben gyakran mellékvágányra tették a szerelvényünket, olyankor a falvakban, városokban vesztegelve vásároltunk ennivalót. Később jobb, melegebb „lakásunk” lett, tisztább a levegő, mivel a szerelvénnyel utazó százados fölajánlotta nekünk, hogy költözzünk át a felügyelete alá tartozó vagonba. Nem fáztam már éjjel sem, mert kaptunk tőle meleg takarót (később tudtam meg, hogy sajátját adta kölcsön). Mi nem számítottunk ilyen hosszú „kéjutazásra”, egyébként is akkor már elveszett a holmink.
Ahogy visszagondolok erre a napra, eszembe jut: hiába minden, ha menekülünk is, azért szép a természet, most is süt a nap, a fák levelei szép őszi színekben pompáznak, mi pedig sétálni indulunk a szerelvény körül. Először végigmentünk a vonat elején, egy lépcsőn megpihentünk, majd átmásztunk a túlsó oldalra. Innen is szép kilátás nyílik a falura. Most végre csend van, már rég’ nem halljuk a háború zaját, mintha nem is laknának a közelben emberek. Nem messze egy erdő tarkállik gyönyörű színes falevelekkel. Mi meg békésen sétálgatunk, mintha minden a világon a legnagyobb rendben volna…
Vonatunk mostanában elég jól halad. Bár nappal sokat álldogálunk, de éjszakánként rendes ütemben megyünk előre, közeledünk célunk felé.
Séta közben sokáig beszélgettünk Zoltánnal. Anyukámnak azt mondta, hogy így, ahogy vagyok, olyan szívesen magával vinne. Hű, de kapós lettem egyszerre!, és azt is mondta: nagy kár, hogy ilyen rövid volt az út, amit együtt tölthettünk. Még hogy rövid! Lassan egy hónapja, hogy Marosvásárhelyről elindultunk! Délután is ott állt a vonatunk. Anyukával együtt meghívott uzsonnára. Utána megkínált Tokaji borral – finom volt, mondhatom – bár csak egy likőröspohárral ittam belőle. Később rádiót hallgattunk, majd hármasban el¬mentünk egy vendéglőbe, és kirúgtunk a hámból, vagyis ittunk egy-egy hosszúlépést, igaz, én és anyukám alig kóstoltunk belőle. Visszafelé menet egy bódéban hatalmas fasírozottakat sütöttek a szabadban, vettünk belőle vacsorára. Olyan jól esett a sok száraz étel után, hogy még most is érzem finom ízeit. Zoltán megígérte, hogy vacsora után átjön értem és sétálunk egyet. Mivel már besötétedett, változott a program, inkább a „szobánkban” beszélgetett a társaság egy ideig, utána a vagon ajtajában bús magyar nótákat énekeltünk (lásd a fényképen), és sokáig társalogtunk.
Az „ifjúság” a tanítónőkkel kártyázott.
Úgy tájékoztattak, hogy még az éjjel beérünk Budapestre. Ezért csak úgy, ruhástól feküdtünk le, mert már mindent összecsomagoltunk.
ÓH, PEST! – hogy látlak viszont! Szomorú gyászünnepre virradtunk, igazán borúsra. Reggel a Nyugatiban ébredtünk. Készülődni kezdtünk, és útitársainktól a viszontlátás reményében búcsúzkodtunk, bár ebben egyikünk se bízott. Hordárra vártunk, majd taxin mentünk át a Keletibe. A csomagokat beraktároztuk, majd elindultunk körülnézni Pesten. Mivel a pénzünk fogytán volt, anyukám arra gondolt, megpróbálja fölvenni apuka esedékes illetményét. De sajnos, nem sikerült. Mindenütt, hol udvariasan, hol kimérten visszautasították. Közölték, hogy csak ott lehet szó róla, ahol majd letelepszünk.
Testvéreim kihasználták az alkalmat, elmentek fürödni, s megborotválkozva úgy felfrissültek, alig ismertünk rájuk, amikor visszatértek. Tisztálkodásra nekem már csak a Keleti pályaudvaron nyílt alkalmam. De az is jólesett.
Sokan jöttek át Erdélyből. Átmentünk Budára, közben több marosvásárhelyi ismerőssel is összefutottunk. Leveleket írtam rokonoknak, barátoknak, Lászlónak is itt adtam postára, abban a reményben, hogy hamarabb megkapja. Pityuval moziba mentünk; egy könnyű olasz film ment: „Maga lesz a férjem”, felüdültünk, amíg néztük. A Rákóczi úton benéztünk egy eszpresszóba. Olyan furcsa Pest, este, így elsötétítve.
Éjjel légiriadó volt, szerencsére nem bombáztak. Vonatunk csak reggel indul tovább, ezért még ma is vagonlakókként, vonatban aludtunk.
Utunk – némi megszakítással Nagyváradon – majd’ egy hónapig tartott, mert a vonatszerelvényt gyakran a hadi-szállítások miatt, mellékvágányra irányították. A háború, a front félelmetes moraja utazásunk alatt majdnem végig kísért(-ett) bennünket.
SZOMORÚ ünnepünk hajnalán, október hatodikán érkeztünk Budapestre. Ezt a napot életem folyamán addig, és a későbbi időkben is, leginkább csak magamban sohasem mulasztottam el megünnepelni. De a mostani, többszörösen is gyászünnep számomra: Hősi halottaink mellett most félig lerombolt Csonka hazánkat, elsötétített, romos Fővárosunkat és Erdély ismételt elvesztését gyászolom…”
NAGYVÁRADRÓL szeptember 10-től Budapestig október 6-ig tartott az utunk, ahol megdöbbentett az esti sötétbe burkolódzó város, romos házaival és utcáival. Onnan másnap indultunk Lucfalvára, régi barátainkhoz. Ez is csupán átmeneti szállás volt számunkra, tulajdonképpen vendégként éltünk ott tíz napig, amíg másképpen meg tudjuk oldani. Miklós bácsiék nagyon kedvesen fogadtak, mindent megtettek érdekünkben. Pirkó barátnőmmel nem győztük egymásnak elmondani négy év történéseit. Mikor még elváltunk, gyerekek voltunk, most felnőtt nagylányokként találkoztunk ismét.
Nagybárkányban fogunk letelepedni, ahol a körjegyzői irodában dolgozhatunk Pista bátyámmal. Most készítik elő nekünk a lakást.
ELKÉSZÜLT az új otthonunk. Egy jómódú parasztcsaládnál béreltünk szállást. Szép, szőnyeggel borított nagy szobánk volt konyha- és fürdőszoba használattal. Átköltöztettük kevéske holminkat, amit a barátainktól, ismerőseinktől kaptunk. Testvéremmel azonnal elfoglaltuk a körjegyzőségen felajánlott állást. Arra gondoltunk, hogy legalább pénzt keresünk, mert Budapesten az Oktatási Minisztériumban apukám esedékes járandóságát Anyuka nem tudta fölvenni. Azt mondták, hogy odautalják, ahol végleg le fogunk telepedni.
Nem laktunk itt sokáig, hamar föl kellett szedni a „sátorfánkat”, mert jött a front…
Innen búcsúzott Guszti bátyám sötétben, lóháton láttuk utoljára fogsága előtt.
24 hozzászólás
Kedves Kata!
Nagy érdeklődéssel olvastam újabb regényrészleted! Szomorú lettem, hogy éppen a legszebb éveidben ért utol Téged a háború. Habár a háború egyik korosztály számára sem kívánatos. Beleéltem magam, hogy milyen lehetett egy hónapig vonaton élni, és nem tudni, holnap mi vár Rád? Az ember olyan lény, hogy a legrosszabb helyzetekben is megtalálja a természet szépségét, amikor nem hallja a háborús zajokat. Szerencse, hogy háború vagy amikor valakinek szüksége van rá, a rokonokra, barátokra, ismerősökre számíthat az ember.
Nagyon szépen megírtad ezt a részt is, és kíváncsian várom a folytatást! 🙂
Nem panaszkodhatom, drága Matild, hogy életemben nagyon sok tanulság ragadt rám, olyan, ami (hála az Égnek) nem mindennap adatik. Sok mindent szívesen elkerültem volna, de az nem tőlem függött. S még azokban a keserves időkben is voltak-akadtak szép napok, s még a háborús "ellenséges" emberek között is jó emberek. Nagyon megviselt, hogy Édes-apukám szülőföldjét el kellett hagynunk, ahol a hattagú család olyan jól érezte magát. S nagyon nehéz két év jött utána, a háború miatti hiányok, s az, hogy máshol kellett az iskoláimat is befejezni, mert még ha ugyan azon a néven volt is a másik iskola, mégis egészen más volt, ott remek tanárokkal, s több tantárgyat tanultunk. S művészeti főiskolán akartam továbbtanulni, amit akkor nem tudott a család megoldani, ezért mindjárt bátyámmal együtt munkát kerestünk és a fiatalabb testvéremet, s szüleinket is kellett segítenünk egy ideig. Ilyen idők jártak akkor… De a folytatásban ezek is megoldódnak.
Folytatom.
Nem panaszkodhatom, drága Matild, hogy életemben nagyon sok tanulság ragadt rám, olyan, ami (hála az Égnek) nem mindennap adatik. Sok mindent szívesen elkerültem volna, de az nem tőlem függött. S még azokban a keserves időkben is voltak-akadtak szép napok, s még a háborús "ellenséges" emberek között is jó emberek. Nagyon megviselt, hogy Édes-apukám szülőföldjét el kellett hagynunk, ahol a hattagú család olyan jól érezte magát. S nagyon nehéz két év jött utána, a háború miatti hiányok, s az, hogy máshol kellett az iskoláimat is befejezni, mert még ha ugyan azon a néven volt is a másik iskola, mégis egészen más volt, ott remek tanárokkal, s több tantárgyat tanultunk. S művészeti főiskolán akartam továbbtanulni, amit akkor nem tudott a család megoldani, ezért mindjárt bátyámmal együtt munkát kerestünk és a fiatalabb testvéremet, s szüleinket is kellett segítenünk egy ideig. Ilyen idők jártak akkor… De a folytatásban ezek is megoldódnak.
Folytatom.
S ez a kötetem – amelynek egyik része – az otthonaimról szól, kissé széthulló, mivel azt akartam vele jelezni, hogy a háborús idők után milyen volt az élet, egy szeretett otthon helyett hány helyen laktam, s hogy a családunk is széthullott, mindenki a családból máshol talált otthonra. Pl. legifjabb fiútestvérem Marosvásárhelyen kezdte el a tanítóképzőt és Jászberénybe folytatta, megtudtuk, hogy éheznek, sokszor nappal is lefeküdtek, mert nem fűtöttek, ezért pénzt és csomagokat küldöztem neki is a fizetésemből. Tehát bőven szereztük a tapasztalatokat, és szorgalmasan kellett dolgozni, hogy minél előbb talpra álljunk. S mégis, úgy érzem, hogy ezeket igyekeztem elfelejteni, s szerencsémre apám természetét örököltem, aki mindig tudott bízni a jövőben, s ezért nem a múlt idők borzalmain keseregtem.
Köszönöm az érdeklődésemet, mindig örülök, amikor eljössz hozzám.
Szeretettel: Kata
S ez a kötetem – amelynek egyik része – az otthonaimról szól, kissé széthulló, mivel azt akartam vele jelezni, hogy a háborús idők után milyen volt az élet, egy szeretett otthon helyett hány helyen laktam, s hogy a családunk is széthullott, mindenki a családból máshol talált otthonra. Pl. legifjabb fiútestvérem Marosvásárhelyen kezdte el a tanítóképzőt és Jászberénybe folytatta, megtudtuk, hogy éheznek, sokszor nappal is lefeküdtek, mert nem fűtöttek, ezért pénzt és csomagokat küldöztem neki is a fizetésemből. Tehát bőven szereztük a tapasztalatokat, és szorgalmasan kellett dolgozni, hogy minél előbb talpra álljunk. S mégis, úgy érzem, hogy ezeket igyekeztem elfelejteni, s szerencsémre apám természetét örököltem, aki mindig tudott bízni a jövőben, s ezért nem a múlt idők borzalmain keseregtem.
Köszönöm az érdeklődésemet, mindig örülök, amikor eljössz hozzám.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Tudod mi lep meg Nálad?
A részletek!
A legisebb jelenetekre is emlékszel!
…és azokat színesen írod le,mintha most történnének!
Gratulálok:sailor
S tudod mi a titka egyszerű: diákkoromtól naplót vezettem, rövid, tőmondatokban. Naplókat titokba tartottam, csak nyugdíjaztatásom után találtam rá: 5 kockás füzetben, mindkét oldalán tintával írva, most is olvasható apró betűkkel írva – némelyik napló 700 oldalas.
Öröm volt rátalálni, s akkor – még írógépen – kezdtem az oldalakat lemásolni. Nos, elegendők volt a tőmondatok ahhoz, hogy apróságokra is rávezettek. Ha elolvasod az első prózámat, amit föltettem ide a Napvilághoz – a címe: Én és a számítógép – abban leírtam ezt a történetet.
S ha ez nem lenne, én sem tudnék minden apróságra részletesen visszaemlékezni. Ez segített hozzá ahhoz is, hogy 14 kisebb kötetben – nem nyomtatva, többek között az – életem regénye is, de pl. kötetem van az álmaimról is, stb. Megjelentek a Széchényi Könyvtárnál.
http://www.mek.oszk.hu oldalon találhatók, belépés ott is Finta Kata néven. Időnként még most is vezetek naplót.
Köszönöm, hogy érdekelnek az írásaim.
Kedves KateQ
Megfogom nézni!
Szeretettel:sailor
BOLDOG ÉS GAZDAG 2016-ot!
Előre is köszönöm, kedves Salior.
Szeretettel: Kata
S tudod mi a titka egyszerű: diákkoromtól naplót vezettem, rövid, tőmondatokban. Naplókat titokba tartottam, csak nyugdíjaztatásom után találtam rá: 5 kockás füzetben, mindkét oldalán tintával írva, most is olvasható apró betűkkel írva – némelyik napló 700 oldalas.
Öröm volt rátalálni, s akkor – még írógépen – kezdtem az oldalakat lemásolni. Nos, elegendők volt a tőmondatok ahhoz, hogy apróságokra is rávezettek. Ha elolvasod az első prózámat, amit föltettem ide a Napvilághoz – a címe: Én és a számítógép – abban leírtam ezt a történetet.
S ha ez nem lenne, én sem tudnék minden apróságra részletesen visszaemlékezni. Ez segített hozzá ahhoz is, hogy 14 kisebb kötetben – nem nyomtatva, többek között az – életem regénye is, de pl. kötetem van az álmaimról is, stb. Megjelentek a Széchényi Könyvtárnál.
http://www.mek.oszk.hu oldalon találhatók, belépés ott is Finta Kata néven. Időnként még most is vezetek naplót.
Köszönöm, hogy érdekelnek az írásaim.
Kedves Kata!
mennyivel jobb békében élni!
Szeretettel: szabolcs
Teljes igazság, hogy sokkal jobb békében élni, mint akár háborúban vagy válságban! Az is "kutyarossz " életet jelent. Köszönöm, hogy nálam jártál: Kata
Teljes igazság, hogy sokkal jobb békében élni, mint akár háborúban vagy válságban! Az is "kutyarossz " életet jelent. Köszönöm, hogy nálam jártál: Kata
Kedves Kata!
Megrázó, megható történetedet érdeklődve olvasom, néhol belekönnyezek, és csak nő, nő a nagyrabecsülésem, amiért mindezt végigélted. Azt hiszem, az a legnagyszerűbb, hogy ilyen körülmények közt is meg tudtak maradni emberek igaznak, és ez adja a hitemet az emberben.
Szeretettel olvastalak, és várom a folytatását:
Ylen
Kedves Ylen!
Igaz, hogy nem volt könnyű élet abban az időben még fiatalon átélni annyi mindent. De azért nem szabad panaszkodni, mert mégis átéltem, mert nem is ezrek, hanem milliókat pusztított el a világháború. Örülök, és köszönet azért, hogy elolvastad. A napokban újra fölteszem a következő részletet.
Szeretettel: Kata
Kedves Ylen!
Igaz, hogy nem volt könnyű élet abban az időben még fiatalon átélni annyi mindent. De azért nem szabad panaszkodni, mert mégis átéltem, mert nem is ezrek, hanem milliókat pusztított el a világháború. Örülök, és köszönet azért, hogy elolvastad. A napokban újra fölteszem a következő részletet.
Szeretettel: Kata
Drága Kata!
Megdöbbentenek az emberi sorsok. Mi mindent kellett kiállnia a családnak, micsoda megpróbáltatások kísértek benneteket menekülés közben, s aztán még a családot is elszakították egymástól. Hát nem kis próbatétel. Emberek ezrei, százezrei válnak a hataloméhes politikusok játékszereivé, akik nem tanulnak soha, nemhogy a mások, de a maguk hibáiból sem, hiszen ma is tanúi vagyunk hasonló esztelenségeknek, sajnos.
Olvasom családod további megpróbáltatásait. Remekül tálalod.
Szeretettel
Ida
Igazad van, mert – ahogyan írod – "ma is tanúi vagyunk hasonló esztelenségeknek, sajnos." S ez csak azért van, hogy a sokmilliárdosok még jobban teletömjék zsebüket, mert az csak nekik hoz jövedelmet, eladni a gyilkoló fegyvereket, s egyebet, amit – ép ésszel felfogni sem lehet – hogy miért kell egyáltalában ilyesmit gyártani is. Ezért mindig azt kellene szem előtt tartani, hogy soha többé ne legyen háború!
Köszönöm, hogy itt voltál, szeretettel: Kata
Kedves Kata! Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a naplóregényt, ami gyászos időket elevenít fel, menekülést, háborút, az otthon elvesztését. A mi családunkban is keringtek ilyen történetek, gyerekként sokszor hallgattam végig egyik közeli rokonom, nagy-nagynéném és családjának történetét, Gyuszika a vonaton halt meg az anyja karjai között, vakbélgyulladást kapott, műteni kellett volna, de nem jutottak orvosi segítséghez. Tetszett az írásod, várom a folytatást! Szeretettel üdvözöllek: én
Kedves Laci!
Sok családban történtek akkor olyanok, amit Te is említesz, mert akkor menekülés közben bizony, orvost nem lehetett honnan hívni, ha valaki megbetegedett. Pl. a mi menekülésünk is nem csak néhány napig, hanem majd'egyhónapig tartott, igaz, Nagyváradon néhány napig rokonoknál voltunk, mert abban bizakodtunk, hátha vissza tudunk térni Marosvásárhelyre. Sajnos ez nem történt meg, sőt, ott tudtuk meg, hogy a feladott óriási poggyászaink is elvesztek, mert a vonatszerelvényről lekapcsolták azokat a vagonokat, ahol nem emberek voltak, hanem csak csomagok! Mindenünk elveszett, nem csak az otthonunk!
Köszönöm, hogy itt jártál: Kata
Kedves Laci!
Sok családban történtek akkor olyanok, amit Te is említesz, mert akkor menekülés közben bizony, orvost nem lehetett honnan hívni, ha valaki megbetegedett. Pl. a mi menekülésünk is nem csak néhány napig, hanem majd'egyhónapig tartott, igaz, Nagyváradon néhány napig rokonoknál voltunk, mert abban bizakodtunk, hátha vissza tudunk térni Marosvásárhelyre. Sajnos ez nem történt meg, sőt, ott tudtuk meg, hogy a feladott óriási poggyászaink is elvesztek, mert a vonatszerelvényről lekapcsolták azokat a vagonokat, ahol nem emberek voltak, hanem csak csomagok! Mindenünk elveszett, nem csak az otthonunk!
Köszönöm, hogy itt jártál: Kata
Kedves Kata!
Nagy szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy nem kaptak bombatalálatot a vonatok, amiken utaztatok. Előszeretettel bombázta a szovjet légierő a vasúti szerelvényeket, és a vasútállomásokat. Sok erdélyi menekülő lett névtelenül, tömegsírba eltemetve, egy-egy ilyen bombázásnál. Pld. 1944 október 5.-én Orosházán.
Szörnyű volt ez a menekülés, mert nem csak a front elől menekültetek, hanem a felszabadított erdélyi területeken garázdálkodó magyarellenes maniu-gárdisták atrocitásaitól. amik román csendőrséggel, és a román közigazgatással karöltve rettegésben tartotta, és gyilkolta az ott maradt magyar lakosságot.
Bár nagyon szívszorító a menekülésetek, de okosan tettétek, hogy amikor 1944 szeptemberében a magyar kormány elrendelte Észak-Erdély kiürítését, útnak indultatok.
Judit
Kedves Judit!
Bizony, szerencse volt onnan eljönni, bár nagyon szerettünk ott a nagyvárosban élni, én is otthonról járhattam az iskolába, nem bentlakásba! Azonban apuka az első világháborút is végigharcolta, sok kitüntetéssel és főadnagyi előléptetéssel, igaz gyalog jött haza, 7 évig volt katona. Ez az egyik ok, mert a románoknak nem tetszett, ráadásul nagyon sok (irredenta) verse van, amiben nem dicséri a románokat. Székely származású, ő már az első világháború után nem mehetett vissza, itt foglalt állást a csonka hazában, pedagusként élte életét. Ezért nem maradhatott ott, bátyámat és őt besorozták a 2. világháborúba, ott a család nem maradhat. Sőt, 20 esztendő alatt még édesanyját meg sem látogathatta, mert azzal utasították el, hogy "a Román állam szempontjából nem kívánatos.
Ezért jobb volna, hogy sohase legyen háború, mert a családokat is szétzúzza.
A háború alatt azt tette, ami rá kötelező volt, igaz, de a versek sem tetszettek nekik, amiket ő írt!
Szeretettel: Kata
Kedves Judit!
Bizony, szerencse volt onnan eljönni, bár nagyon szerettünk ott a nagyvárosban élni, én is otthonról járhattam az iskolába, nem bentlakásba! Azonban apuka az első világháborút is végigharcolta, sok kitüntetéssel és főadnagyi előléptetéssel, igaz gyalog jött haza, 7 évig volt katona. Ez az egyik ok, mert a románoknak nem tetszett, ráadásul nagyon sok (irredenta) verse van, amiben nem dicséri a románokat. Székely származású, ő már az első világháború után nem mehetett vissza, itt foglalt állást a csonka hazában, pedagusként élte életét. Ezért nem maradhatott ott, bátyámat és őt besorozták a 2. világháborúba, ott a család nem maradhat. Sőt, 20 esztendő alatt még édesanyját meg sem látogathatta, mert azzal utasították el, hogy "a Román állam szempontjából nem kívánatos.
Ezért jobb volna, hogy sohase legyen háború, mert a családokat is szétzúzza.
A háború alatt azt tette, ami rá kötelező volt, igaz, de a versek sem tetszettek nekik, amiket ő írt!
Szeretettel: Kata