05. Az OTTHON Regényrészletek

Megint költöztem Jónásh-telepen, másik albérletbe
(1947. szeptember 12)
KEZDŐDÖTT a lakáskereséssel járó újabb kálváriám. Egy év múlva elköltöztem onnan, amikor megszületett a házinéni unokája és a lányához költözött. Nem szívesen mentem máshová, mégis új hely után kellett néznem. Az Új-telepen, benn a városban kényelmes kis szobát kaphattam volna fürdőszoba használattal 80 forint havi bérért. Csak az a bökkenő, hogy onnan fel kellene járnom ide a gyártelepre étkezni, mert ott nincs rá lehetőség.
Ezért a másik mellett döntöttem. Igaz, még messzebb a gyártól, fenn a hegyen, ahová egy szűk sikátoron keresztül lehet eljutni. Azonban itt is vállalják a főzést és mosást. Így talán több pénzt tudok majd megtakarítani.
A bérelt szobában van egy harmónium, aminek nagyon örülök, gyakorolhatok rajta.
Azonban az álmok között már megemlékeztem arról, hogy 1947. október 2-án szörnyű álmom volt, vérengzést láttam. Itt nem akarok erre ismét kitérni, de azt meg kell jegyeznem, hogy az Álmoskönyv szerint veszedelmet jelent, ami sajnos, nemsokára megtörtént. Nem kellett sokáig várnom, már délután kellemetlenség fogadott. Amint hazaértem az irodából és kinyitottam a szekrényt, láttam, hogy minden fel van forgatva! Semmi sincs ott, ahová szép rendbe leraktam. A cukornak legalább a fele hiányzott, úgyszintén a hagymából, mákból is hiányzik. Még csak két napja vagyok itt, máris ilyen dolgok történnek, mit várhatok ezután?
Ki kutatott itt?
Hogy jönnek ahhoz, hogy belenyúljanak más holmija közé?
Okom volt aggódni, hogy minden ajtó nyitva van a többi szoba felé és az udvarra néző szintén, nincs benne kulcs.

Később is tapasztalnom kellett, hogy nem lehetek nyugodt, mert itt nincs minden rendben. Mindig feltúrva találtam a szekrényeket. Pedig már szóvá tettem Bébinek (ő a legidősebb lány a gyerekek között). Kértem, figyelmeztesse a kisebb testvéreit, hogy ha még egyszer előfordul, hogy kutatnak nálam, szólok a mamájuknak.
Rendelnem kellett kulcsokat, hamar elkészültek, lezárhatok minden szekrényt.
Nagyon bántott az eset, sírva fakadtam, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Nem elég, hogy dolgozom megszakadásig, gyűjtögetek, hogy végre valamennyire összeszedhessem magam a menekülés után és mások meglopnak.
Új zárakat kellett rendeltem, hogy biztonságban tudjam a dolgaimat. Az élelmiszert addig is átpakoltam másik szekrénybe, azt is kulcsra zártam. A szekrénykulcsokat magamnál fogom tartani, a lakás kulcsát pedig átadom a háziasszonynak, hogy ő feleljen érte. Nem akartam megbántani a házinénit, ezért most nem szóltam neki a történtekért, bár észre kellett vennie, hogy mindig bezárom a szekrényeket. Úgy gondolom, hogy a gyerekek, mikor egyedül maradtak, akkor dézsmálták meg az élelmiszert.

Hiábavalók voltak az óvintézkedéseim, mert sajnos, ezután is állandóan kutatnak a holmim között. Hol a kenyeremből hiányzik, a lisztből módszeresen hiányzik, pedig nem hiszem, hogy az kell a gyerekeknek! Amikor ide költöztem, 3 kg tartalékom volt, aztán két vételezésnél is kaptam 2-2 kilót. Nem szeretem a tésztafélét, mikor azt főznek, alig eszem belőle. Sütemény pedig itt a házinéni soha nem süt. Kilvádi-néninél mindig elég volt annyi liszt, amit a gyártól kaptam, pedig ő gyakran sütött süteményt.
Kicsit furcsának tartom, hogy én tartsam el a négytagú családot, amikor én is szegényesen élek és csak takarékosan tudok kijönni a fizetésemből. Ha komolyabb dolgot akarok beszerezni, valósággal meg kell koplalnom. Azt hiszem, az összes zárat saját költségemre át kell szereltetni, minden fiókot és ajtót le kell lezárni. Ha a háziasszony nem szégyelli, hogy mi történik az otthonába, akkor én miért legyek figyelmes iránta? Ha a gyerekek lopkodják el az élelmiszert, azért neki kell felelni és tisztességre tanítsa meg a őket. (ugyanis nem valószínű, hogy a lisztet s gyerekek a lopkodják.) Ha mi gyermekkorunkban hasonlóval próbálkoztunk volna, biztos, hogy a szüleink nagyon megbüntetnek érte.
Erre van idejük, de takarításra nincs, amiért fizetek nekik! Ilyen koszos padlót csak Pali bácsinál találtam, mikor kiutalták azt a lakást. De azt nem takarítással vettem ki, az én gondom volt rendbe tenni. Itt mindenütt pókháló, korom, szemét… Ilyen helyen még sohasem laktam. És minden nap azt hallom a nénitől, hogy nagytakarítást fog végezni nálam! Unom, nagyon unok már mindent ebben a koszfészekben!
Elhatároztam, hogy megint lakást keresek és szó nélkül hagyom itt ezt a szemétdombot, nem óhajtok vitát kezdeményezni velük. Azt megértem, hogy nehéz helyzetben vannak, de ezt nem lehet eltűrni, amit művelnek.
Ma megint arra jöttem haza, hogy próbálják kinyitogatni az új zárakat. Most azonban nem hagytam szó nélkül. Kellemetlen volt, de nem hallgattam el. Egyre nagyobb adagok hiányoznak megint mindenből, tehát sikeres volt a próbálkozásuk.
Talán már bolondnak néznek engem, azt hiszik, hogy nem veszem észre amit művelnek? Szinte rettegek attól, hogy amikor majd hazamegyek néhány napra a szüleimhez, mit fognak művelni a szobámban!

MEGINT JÁROM a várost lakás után, mert innen minél előbb szabadulni akarok. Kolléganőmtől kaptam lakáscímeket, az egyik talán hamarosan megüresedik. Elmentem megnézni, a kedvemre való kis lakást. Különálló épületben van, új állapotban. Egy szoba, konyha, előszoba és kamra tartozik hozzá, lassan be is tudnám rendezni magamnak saját bútorral. Azonnal beköltöztem volna, de sajnos, még laknak benne.
Mindig az jár eszembe, mikor sikerül megszabadulni attól a rettenetes lakástól? Úgy félek ott, minden éjszakára gondosan bezárkózom. A múltkor egy alkalommal arra riadtam fel éjjel háromkor, hogy valaki nyitogatja az ajtómat! Ijedtemben alig találtam rá a villanykapcsolóra. Amíg kerestem, mintha bezárták volna. Mégis felkeltem és kulcsra zártam. Kilvádi néninél a lakás többi részétől mindig nyitva tartottam az ajtót, sosem kellett attól félnem, hogy onnan bejön valaki, vagyis csak olyankor, ha elmentem és ők kitakarították a szobámat. De olyan soha nem fordult elő, hogy a holmimhoz hozzányúltak volna! Az élelmiszerjegyekért és kisebb összeget hozzáadva, igazán pazarul elláttak jó ételekkel.
Itt pedig már mindnyájuktól félek. Fülemben szinte dobolnak azok a rettenetes veszekedések, durva kifejezések: „megöllek”, „meggyilkollak” és én már mindent föltételezek róluk. Csupa hisztériás bolonddal vagyok körülvéve. Ha itt maradok, lassan a környezetem hatására én is asszimilálódom hozzájuk.

SZALAD AZ IDŐ, már 1948. február 26-ot mutat a naptár. Rászántam magam, bejelentkeztem a Pogáts-féle kifőzdébe, szombattól kezdve ott fogok ebédelni. Nem lesz idegen nekem a környezet, mert kolléganőm, Saci is oda jár kosztra, együtt ebédelhetünk. Sacival már rég’ jó viszonyban vagyok és ha sikerülne alkalmas lakást kapni egy helyen kettőnknek, akkor együtt lakhatnánk, úgy sokkal kevesebb kiadás jutna egy főre.
Itt hiába fizettem ebédért, sosem voltam benne biztos, mikor jutok ételhez. Vagy nem volt időben ebéd, vagy éppen nem főztek. Végre döntenem kellett, mert soha nem tudtam, mikor és mit kapok ebédre. Náluk nem lehet úgy megoldani, mint Kilvádi néninél, aki mindig főzött nekem is, sokszor készített süteményt, hiszen neki adtam a kenyér-, liszt- és cukorjegyeket, ő ment el érte, hogy ne legyen rá gondom.
Sajnos az a helyzet, hogy mostani helyemen csak ott károsítanak meg, ahol alkalom nyílik rá!
A mosást is megrendeltem náluk, amikor ideköltöztem, fizetek érte, hiszen mosdótálban és konyhai használat nélkül nem lehet nagyobb ruhadarabokat kimosni. Mióta itt vagyok, öt hónap óta egyszer tartottak „nagymosást”, pedig öten vannak! Ezek ára benne van a kialkudott, s általam fizetett havi bérben. Olyannak tűnik, mintha nekik nem volna szükségük tiszta holmira? Nem tudom, hogy oldják meg?
Csak találnék rendes lakást benn a városban, nagyon szeretnék megszabadulni tőlük és Jónásh-teleptől!

**