10.ELMÚLT IDŐK-PILLANATKÉPEK-Szilánkok 10

Hol tanuljak tovább? 1968- KATICA LÁNYOM válaszút előtt. Elvégezte az általános iskola 8. osztályát, el kellett döntenünk, hol tanuljon tovább. Neki, jövőjére vonatkozóan már nem volt olyan határozott elképzelése, mint bátyjának. Találgattuk, mi lenne a helyes? Mivel a városban ezerágyas kórház és több egészségügyi intézmény működik, abban az évben nyílt meg a városban az egészségügyi szakközépiskola. Felvetettem a gondolatot, volna-e kedve az egészségügyi pályához?
Munkahelyemen érdeklődtem és megtudtam, hogy érettségi után innen is jelentkezhetnek felsőbb képzésekre, például: ha védőnő akar lenni, mehet főiskolára, ha orvosi pályát választ, akkor egyetemen folytathatja tanulmányait.
Megbarátkozott a gondolattal, beiratkozott az első évfolyamra, amely egyben az iskola kezdetének első éve volt, úgy, hogy még bizonyos iskolai szakkönyvek sem álltak rendelkezésre. Ezért az anatómiát, és egyéb egészségügyi tárgyat egyetemi könyvekből kellett tanulniuk. A szaktárgyak oktatóit a legkiválóbb kórházi szakorvosok közül jelölték ki.

Jutalomutazás – részlet 1970. november

MOSZKVÁBAN külön élményekben is részesültünk. Egy nap Margóval (szomszédunk és munkatársam) elindultam szőrmét nézni, esetleg vásárolni, mert megtudtuk, hogy egyik üzlet most kap szállítmányt. Beálltunk a sorba, de az túl hosszúnak bizonyult, ezért igyekeztünk mindig kicsit előbbre tolakodni, mintha nézegetnénk. Egyszer csak látjuk, hogy fölénk tornyosul egy hatalmas ruszki, megfogja Margót és „udvarias” gesztussal egyszerűen kipenderíti a sorból. Eszembe jutott a front alatti mondásuk: szinte méterben mutatták, milyen hatalmas a ruszki kultúúúra!
Sokáig mondta még a szövegét, amiből szinte semmit se értettünk, de engem nem is érdekelt, nem akartam vásárolni, csak nézegettem volna a szőrméket.
Többször megfordultunk a két nagy áruházban: a Gum-ban, és a Cum-ban. Csak azért látogattunk oda, mert ott volt fölhalmozva mindenféle áru, óriási összevisszaságban. Mi emléket szeretnénk vásárolni az otthoniaknak.
Az áruházakat lezseren rendezték be, mindenhol minden, de nem rendben, hanem kupacokban! Egy ablakmélyedésben például a földön kalapokat láttunk egymásra dobálva, mellettük forrasztópáka, női cipő, zománcozott edény, fél pár fekete férfi félcipő, esernyő, gyertyatartó és melltartó! Azon csodálkoztam, mi lenne, ha valaki a cipőt párban szeretné megvásárolni?
Utcákat járva, egyetlen olyan üzletet láttam, amely hasonlít a hazaiakhoz, tehát rendezett kirakatot, ahol azt lehet vásárolni, amit üzletben árulnak. Ilyennel máshol sehol nem is találkoztunk, pedig sokat kószáltunk az utcákon.

Misztikus történet – 1970-es években
PAKOLOM a könyveket dobozokból a polcokra a lakás tatarozása után. Kezembe kerül egy könyv, amely misztikus történetekről szól. Kicsit beleolvasok. A hetvenes években újságcikkek jelentek meg csodás, hihetetlen történetekről, a TV is mutatott be sorozatot, állítólag megtörtént esetekből, én is akkor vásároltam meg a könyvet.
Eszembe jutott, hogy én abban az időben, nem éppen fiatalon – tanultam autót vezetni. Akkor megengedhettem magamnak, hogy egy Wartburgot vehessek birtokba, mielőtt évekig előre kellett fizetnem a részleteket. Nos, ebben az időben (akkor még olcsó volt a benzin), jártam, jártuk a környéket, az országot.
Gyakran előfordult, hogy gyermekeimet látogatva Budapesten, későeste, egyedül döcögtem hazafelé a Warbicsek „hátán”. Kétórányi utat tettem meg Budapesttől hazáig. Közben besötétedett, s nekem eszembe jutottak azok a közlemények, amelyek beszámoltak arról, milyen „eltérítések” fordultak elő, kicsi hazánkban, Dunántúlon…
Egy tanítónő utazott valahonnan hazafelé Trabanton, mikor feléje közeledett az úton valami fényesség, aztán semmire sem emlékezett.
Mit ad Isten? Másnap reggel nem messze onnan, ahol a fényességet látta, bent a szántóföldek közepén találta magát, ott ébredt fel álmából Trabantostól… Testén pedig injekciós-tű nyomait fedezte fel…
Abban az időben szinte naponta találtunk írásokat hasonló eseményekről újságokban, televízióban, mindenhol. Arra gondoltam, ha mindez igaz, mi lenne, ha egyszer az UFÓK engem rabolnának el?

Meg kell válnunk Balatontól… 1980 körül történt
HIÁBA KÖTÖTTEM KI magas árat a balatoni ház eladására, mégis, hamar akadt rá vevő. Szomorúan mentem testvéreimmel a budapesti közjegyzői irodába, adás-vételi szerződés aláírására. Az új tulajdonossal megegyeztünk, mikor adjuk át a házat.
Gyuri fiammal előző nap átnéztük és összepakoltuk a holmit. Egy kis teherautót fogadtunk, arra raktuk föl a kevés holmit, amit el akartunk hozni. A bútor mind ottmaradt a hármas szekrény kivételével.
Nosztalgiával néztem át és raktam össze szüleim magánjellegű iratait, leveleket, fényképeket, emlékeket, a sok kisregényt, amelyek nagy részét Apukám azon a rozoga kis gépén írta le, amin éppen a leggyakrabban használt e betű hiányzott, és kézzel pótolta ki a hiányokat. Egy egész kis bőrönd megtelt az írásaival. Szerencsére megtaláltam az egyetlen régi verseskötetét.

Sajnos az Ördög távírója c. regényét nem találtam meg, pedig annyira emlékszem rá, milyen érdekes a témája és az egész írás. A regényben apám szinte a jövőbe lát. Egy szerelmes pár (a férfi mérnök) történetét írja le, aki egy szerkezetet alkot, annak segítségével állandó összeköttetésben lehet szerelmével, és láthatják egymást. Mai világban mindez már nem csoda, de akkor mindenki arra gondolt, hogy mindez a fantázia szüleménye.
Hideg őszi napon érkeztek meg az új tulajdonosok, bent a lakásban is fáztunk, be kellett fűteni a kis kályhát, de az én szívem-lelkem belül nem azért didergett, hanem attól, hogy meg kell válni szüleim otthonától. Az emlékeket, a holmit, amit elhoztunk, megosztottam a család többi tagjával, azonban az edényeket, ágyneműt, sok mindent otthagytunk az új tulajdonosnak.

Autó az örökségből. BEFEJEZŐDÖTT az örökösödési ügy, megkaptam a nekem járó részt, amit egy budapesti bankban helyeztem el. Az örökséget háromfelé osztottam. A két nagyobb gyermekemnek pótoltam a lakásszerzéshez, a harmadik részt magamnak tartottam meg. A megtakarított pénzemet kipótoltam az örökségből, és megvásároltam egy használt kocsit, egy fehér Wartburgot. Még így is maradt tartalék, amit a saját lakásunk megvételére tettem félre.
Arra gondoltam, hogy (második) férjem ígéreteire is hiába várok, akkor sosem lesz autónk. Ugyanúgy, mint a budapesti lakáscserék és lakásproblémák ügyében eddig tett ígéreteiből még semmi nem vált valóra. Beteges ígérgető. Ha nem volna olyan elesett, ha nem volna annyi egészségi problémája, már rég’ kitettem volna a szűrét. De mindig megsajnálom. Hova megy, mi lesz vele, nincs máshol otthona… Csak az a baj, hogy engem nem sajnál senki…
Ha mindazt látná az ember, hogy miket kell átélnie az életben, százszor is meggondolná, kivel köti össze az életét. Magam sem akarom elhinni, hogy másodszorra is így megjártam valakivel. Inkább maradtam volna továbbra is egyedül, hiszen tíz éven át milyen jól megvoltam egyedülállóként…

Kalandok a Wartburggal. – EGY ALKALOMMAL Vác után Rátót felé kanyarodtunk. Akkor éppen azzal áltatott Miklós, hogy ott földeket parcelláznak, jó lenne egy telket vásárolni, mondja, ahol építhetünk egy nyaralót. Akkor még néha hittem neki.
A falu vége felé meg kellett fordulnom a kocsival; egy keskeny hídon álltam meg. Ő kiszállt, hogy majd segít. Jó. Megáll, idegesen mond valamit, össze-vissza gesztikulál a kezével, eszébe se jut, hogy a motor zúgása miatt egy szót se lehet hallani a kocsiban, a jelzései pedig érthetetlenek.
Ugyanis nem azt tette, amit mások, ha segíteni akarnak valakinek, hogy érthető mozdulatokkal jelzik, szabad-e az út. Most is begurult, mert sosem bírja elviselni, ha én másik irány felé kanyarodom fordulás miatt, mint ahogyan ő magában eldöntötte. Most is begurult… na, gondoltam magamban, rád ijesztek!

Megfordultam, barátságos mosollyal integettem neki, majd gyorsba kapcsolva, elszáguldottam mellette, otthagytam a hídon, a visszapillantóból láttam, még mindig hadonászik a karjával.
Jó messzire igyekeztem tőle, hogy megijesszem, megálltam, s csak aztán indultam visszafelé, hogy fölvegyem. Most már lecsendesedve nézett körül…
Leült mellém, és figyelmeztettem: ha én vagyok a kocsi vezetője, nekem kell eldöntenem, nem pedig neki, hogy jobbra vagy balra forduljak, és ha ilyen jeleneteket rendez, legközelebb, vissza se megyek érte. Ugyanis nem azt teszi, amit mások, ha valakinek segíteni akarnak, hogy érthető jelbeszéddel mutatják, hogy szabad az út. Arra nem gondol, hogy én a motor zajától egy szavát se értem.

Fővárosi forgalomban – BUDAPESTEN autózva haladtunk a zsúfolt, többsávos Rákóczi úton, mikor megszólal férjuram, hogy térjek át a szélső sávba, mert ott jobbra fordulunk. Kitettem az irányjelzőt, de csak hömpölygött a sok kocsi, egyik se adott elsőbbséget, maradtam hát a helyemen.
A férjem: mondtam, hogy fordulnunk kell, miért nem mentél át a másik sávba? Mire én csendesen megjegyeztem: máskor hamarabb szólj, mert csak azért, ha bekapcsolom az irányjelzőt, az én kedvemért Budapest forgalmát nem fogják leállítani!
Másik alkalommal együtt utaztunk a lányommal. Az út végén fülembe súgta: Anyukám! Miklóssal utazni… kész életveszély! Jó idegrendszered van, hogy a hisztijét kibírod, én – a helyedben – már rég’ kilöktem volna az autóból.

Díszpintyek – KEDVES ELSŐ unokámnak, egy kalitkában két kis díszpintye élt. Fűtési idény előtt már reggel és este elég hideg volt, a kalitkát pedig kitették az erkélyre, közel a gáz-kimenethez. Már előző este gyanús gáz-szagot éreztem, s mivel fiam még nem tért haza, ezért bátorságot vettem és bekopogtam az akkor még általam nem ismert szomszédhoz. Udvariasan átjött, megnézte, de semmi rendellenességet nem tapasztalt, így megnyugodtam. A kalitkát éjszakára bevittük a fürdőszobába, nehogy megfázzanak a madárkák.
Másnap reggel sírásra, jajveszékelésre ébredtem. Rohanok, hogy mi történt? Lénárdka áll a fürdőszobában és vigasztalhatatlan, mert az egyik kismadár élettelenül hevert a kalitka aljában…
Biztosra vettem, hogy nemhiába, éreztem tegnap kint a gázszagot, az ártott meg a kismadárnak. Csak úgy tudtam nyugtatni a kis lurkót, hogy amikor hazajövünk az iskolából, szép temetést rendezünk neki. Délután aztán a kert sarkában eltemettük, síremléket állítottunk neki és virágot helyeztünk rá. Jól éreztük magunkat, reggelenként együtt sétáltunk az iskolába, délben eléje mentem. Nem sok dolgom volt, nap közben pihentem a kerti fák alatt. Néha bementünk a menyemet látogatni a János kórházba.

Libák – NEMSOKÁRA történt, talán a húsvéti iskolai szünetben. Eljöttek nagyszülőket látogatni. A finom ünnepi ebéd után jól esett egyet sétálni. Az Ipoly-part felé indultunk. Megálltunk az egyik ház rácsos vaskapuja előtt, ahol abban az időben az udvaron még libákat neveltek. Az egész libacsapat odagyűlt, nagy gágogással fogadtak bennünket, némelyik röpködött felénk. Lénárd akkor olyan meghatottan – hogy alig lehetett hallani – megszólal: Kezicsókolom, liba! Belőlünk kitört a nevetés, mert ő, mint városi kisgyerek, nemigen találkozott ennyi gágogva röpködő libával…

Új autó – 1982. október Eladjuk a fehér Wartburgot. Annyi bajt már nem bírtam elviselni, mint amennyi előfordult Warbicsekkel; kértem, hozzák előre az új kocsi átadását. Megkaptuk az értesítést az átvételére, s egy zord napra esett az átvétel időpontja. Csepelre kellett mennünk. Skodára tovább kellett volna várni, ezért megint Wartburgot vásároltunk, és a kért (piros) szín helyett zöldet választhattam.
Már nagyon sokan várakoztak a telepen, mire mi odaértünk, és későre járt az idő, mikor sorra kerültünk. Teljesen besötétedett, amikor a telepen kívüli benzinkútnál tele-tankoltuk az új autót.
Út közben eleredt az eső, még az orromig se láttam. Sosem szerettem sötétben vezetni, pláne új, ismeretlen kocsival… De mindegy, valahogy haza kell vinni az autót, mert Miklós kollégája nem tudott megvárni bennünket. Úgyis sötét van, s a bejáratós kocsival különben sem lehet száguldozni, mert kíméletet igényel. Lassan poroszkálva értünk haza. Egyelőre két kocsink van! – ha a régit annak lehet még nevezni.
Nem sikerült a környéken garázst kerítenünk, de nem akartuk az új szerzeményt a másik mellett az udvaron rohasztani. Ezért a szomszédos utcában Marka néninél, egy idős szlovák nyelven beszélő ismerősömnél tudtam tető alá vinni az új kocsit.
Nem esett messzire, ha valahova menni akartunk, nem jelentett megerőltetést a rövid séta.

Eladjuk a kiszolgált autót – FELADTAM egy hirdetést, mielőbb szerettem volna megszabadulni rozoga, kiszolgált fehér Warbicsektől, mielőtt még szétmenne az udvaron.
Többen is jelentkeztek, de mikor meglátták a viharvert szerkezetet, hamar távoztak. Aztán végre-valahára eljött megnézni két férfi Salgótarjánból, akik látták, milyen lerobbant állapotban van. Nekik megfelelt, mert mindketten értenek a szereléshez, és Wartburgokat vásárolnak, s az alkatrészekből állítanak össze használható járműveket.
Azt mondta a vevő, mondjam meg a szerelőnek, szégyellje magát a kocsi állapotáért. Ha én meglátom egy év múlva, nem fogok ráismerni. A leánya Egerben tanul a főiskolán, neki fogják újjávarázsolni, ő közlekedik majd vele.
Sötét téli este indultak el az udvarból. Az erkélyről néztük, amint Salgótarján felé kanyarodnak, meg akartunk győződni róla – és lányommal s azért imádkoztunk – hogy legalább valameddig bírja szegény öreg jószág… Bár két hozzáértő szerelőnek nem olyan gond, ha út közben meghibásodik benne valami, mint nekem, mert ők újra el tudják indítani.
Megkönnyebbülés fogott el, hogy megszabadultam tőle. Azonban eszembe jutott, hogy mióta vezettem, milyen sok helyre eljutottunk vele. Kirándulásokra jártunk, ezzel utaztunk a fürdőhelyekre és a gyerekek látogatására.
Ezért búcsút intettem neki.

Író-olvasó találkozó – RÉSZT VETTEM Varga Lajos Önmagunk körül c. könyvének bemutatóján, melyet magam is megvásároltam. Csendestárs cím alatti rész utolsó mondatainak olvasása közben, a következőket jegyeztem föl magamnak:
„Az már ’akasztófa-humor’, hogy az a szolid és intelligens (hozzátenném, hogy néha a TV képernyőjén bemutatott gyakran szimpatikus kinézetű) gyilkos, azon sajnálkozik, hogy ’a drót vághatta a kiszenvedett nyakát’!” Milyen megható tőle!
Az író megemlít egy feltalálót, akit én magam is szörnyetegnek tartok. Az a szigorú véleményem, hogy pusztításra (pl. atombomba feltalálásra-gyártásra) nem volna szabad értelmes emberi agyat pazarolni, és ilyen célra egy fillért is költeni!

Szoborcsere – 2001 – KORABELI városvezető által megálmodott és a 1970-es években megvalósított Köztársaság-tér szép színfoltja lett városunknak. Évtizedek óta a parkban áll a neves Nógrád megyei szobrász Palóc menyecske-szobra korabeli, tetszetős kivitelezésben, a környéken szokásos népviseleti ruhához illően, fején „kikötött” fejkendővel. A város lakói Palóc Madonnának nevezték el.
2001-ben, egy szép napon arra ébredtünk, hogy a szobornak hűlt helye… minden bejelentés nélkül eltűnt a parkból. Vajon mit vétett szegény Madonna, hogy száműzték onnan? – tanakodunk. Még arról sem szólt senki, hová rejtették. Új szobrot állítottak a parkba.
Persze, ez nem indokolta kellően, mivel egy tágas térről-parkról van szó, ráadásul nem is a szobor helyére tették, s mindenki úgy gondolta, jól megfértek volna egymással.
Vagy ha már végképp nem tetszett ez a megoldás az akkori nagyságoknak, akkor máshol is akadt volna helye bőven, ha már a Madonnának mindenképpen mennie kellett onnan…
Az új szoboravatási ünnepségen az ország egyik legmagasabb posztját betöltő személy megtisztelte a várost jelenlétével és szép summát ígért a városnak a költségek fedezésére, azonban mire hazaért, elfelejtette postázni, és később sem jutott eszébe… Feledékenységből, – ki tudja? Jól hangzik egy ilyen ígéret, de gondoljunk a mondásra, hogy: „az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!” Felelőtlenül bárki teszi, ígérgetni illetlenség!

Hová fajult az ifjúság? – NINCS MÁR semmiféle gyeplő, amivel vissza lehetne terelni őket a normális mederbe… Hol van a természetes szégyenérzet? Mit lehet hallani, látni utcán, úton-útfélen? Rossz hallgatni, hogy beszélnek egymással, mindenkivel. Ráadásul hadarnak, de úgy, hogy lehetetlen megérteni, mit mondanak.
Édes anyanyelvünket lassan elfelejtik, tele a beszédjük trágársággal, úgy ömlik a szájukból, mintha az lenne természetes…
Gyermekkoromban azt mondták, hogy csak a kocsisok (értsd: lovat hajtók) beszélnek csúnyán. Most? Ki nem? Lassan annak kell szégyenkeznie (sokak számára talán nevetséges is), aki szépen, választékosan beszél, aki rendes életet él, aki nem lop, nem csal, nem bánt senkit…
Milyen mércével mérik ma az emberséget?

Mai gyermeknevelés – MINDIG TUDTAM, még abban az időben is, hogy nagy vétek az embereket a templomtól, a vallásosságtól elidegeníteni. Azt azért el kell ismernie mindenkinek, hogy egyházi iskolákban a papok és apácák jóra, szeretetre nevelték az ifjúságot. Olyan programokat kínáltak a tanulóknak, amelyek lekötötték őket, az idejüket, s így nem kezdték el már tizenéves korukban a szex-ét, s nem szoktak rá a kábítószerre sem.
Diákkoromban ez nemcsak az egyházi iskolákra volt érvényes. Micsoda tanáraim voltak! Programokat szerveztek iskolában és egyházi vonalon. Délutánonként sportkörökre jártunk, hétvégeken kirándulni. Nem jutott idő arra, hogy a fiatalok unalmukban kábítószer után nézzenek, vagy netán tizenévesen kezdjenek szexelni. Persze, akadtak kivételek abban akkor is, de az, kivételnek számított! Másképpen nevelődtek az utánunk következők. De ki ennek az oka? Csak a rendszer?
Hiába tettem szóvá a családban, hogy ifjú korban kell nevelni a gyerekeket. Azt is, hogy nem mindegy, milyen iskolába járnak. Lányom arra hivatkozik, hogy nem akarja kétféle nevelésben részesíteni a gyerekeit, mivel az elvált férje más nézeteket vall. Hiszen anyjuk neveli és ő felel értük! Apjuk kifacsarodott nevelési módszerével mire mennének a gyerekei?
Később mégis rájött, hogy nekem volt igazam, ezért a lányunokám már a gimnáziumot egyházi iskolában kezdte meg.

Mérlegen a szeretet
NEMRÉG’ NÉVNAPOT ünnepeltünk baráti társaságban. Erről jutott eszembe egy korábban szomszédom és kolléganőm esete, aki szinte mérte a figyelmességet, a szeretet megnyilvánulásait. Még csak nem is titkolta: úgy vásárol ajándékot barátoknak, ismerősöknek névnapra, születésnapra, hogy előbb kiértékeli, legutóbb az illetőtől milyen értékű ajándékot kapott. S ha netán az illető bármilyen jó barát vagy ismerős, s véletlenül elfelejtette volna őt köszönteni, megajándékozni, azt most ő is elfelejti! S aki aprósággal ajándékozta meg, ő is apróságot vásárol neki, s ha nagyobb értéket kapott, akkor ő is kitesz magáért!
Azonban rajta kívül több embert tudnék fölsorolni ismeretségi körömben, akik ezzel szemben azt hiszik, mintha a szeretet, a figyelmesség is egyfajta csere-kereskedelem fogalomkörébe tartozna. Akik azt vallják: csak azt szeretem, csak azzal szemben vagyok figyelmes, csak azzal cselekszem jót, aki viszonozza, s lehetőleg úgy, hogy busásan visszakapjam tőle. Az ilyen megnyilvánulás, ami nem szeretetből fakad, igazán nem sokat ér. Az ilyen cselekedet nem mondható a szeretet megnyilvánulásának!
Általában ők kérkednek, ők azok, akik fennen hangoztatják, kivel milyen jót tettek, hogy ők milyen jók és önfeláldozók. Ők azok, akik talán sűrűn járnak a templomba, de amint kilépnek onnan, máris készek felebarátaikat megszólni, azokról szeretetlenül, gyakran gyűlölettel beszélni.

Televízió. – TAPASZTALNOM kell, hogy nemcsak saját unokáimnál, máshol is elszabadult a pokol. Bizonyos TV-csatornák fontosabbak lettek a leckénél, a kötelességnél. De micsoda műsorok! Primitív, igénytelen emberek példája ragad rájuk. Példaképnek tekintik azt a léha, erkölcstelenséget, amit látnak. Silány műsorban elfajult emberek igénytelen csevegését hallgatják, s azt tekintik példaképnek, azt utánozzák. S ezért elmarad a tanulás, háttérbe szorulnak az iskolai feladatok, mert órákig rátapadnak a televízió képernyőjére.
Miket láthat mostanában egy tizenéves? Még jó, ha csak semmitmondó műsor megy azokban az órákban, amikor a diákoknak otthon szorgalmasan kellene készülniük a másnapi órákra. De mi a választék? Egyik csatornán megy a „Villában”, másikon „Big-brother”, következőn „Mónika…”, de nem sorolom tovább.
Mindenütt hasonló léha, erkölcstelen életmódot, pucérkodást láthatnak, mosdatlan, trágár beszédet hallanak. Legtöbb fiatal nem tud különbséget tenni a jó, az ízléses között, s az életben leutánozzák a TV-ben látottakat. Hasonlóan beszélnek, hasonlóan viselkednek.
Hová fajul az emberiség? Hihetetlen, micsoda igénytelenség vesz körül bennünket!

Televízió felnőtteknek. SZOMORÚ, hogy a felnőtteknek is tetszenek a romboló tv-adások, adások, százával, ezrével telefonálnak be tetszésüket nyilvánítva…
Alig akad egy-két csatorna, ahol értéket képviselő filmeket vetítenek. Legtöbb adásban csak a durvaság megy, tele gyilkossággal, alig kezdődik el egy film, már halomra lövik benne egymást, kezükben fegyver van… Válogatott módon gyilkolják, verik agyon és ölik egymást ok nélkül.
Milyen emberek azok, akik az ilyen filmeket kigondolják, és színre viszik? Nincs más témájuk, mint a kegyetlenség, a gyilkolás? A fiatalok példát látnak a képernyőn megjelenő „erős” emberektől. De kérdem: miért veszik meg ezeket a TV társaságok? Lehet, hogy sokan más híján kénytelenek nézni, mert olvasni nem szeretnek.
A sportnál ma leginkább a durva erő számít, nem a testedzés a cél. Főleg a versenysportnál van így.
Autóversenynél az esztelen száguldás. És miért? Hogy valamelyik óriás autógyártó vállalat nyerjen!
A durva sportok sem szülnek jó eredményt, erről is megvan a magam véleménye.

A sport értelmezése
NEM IS EGYSZER látható a televízióban: megjelennek a hatalmas húsbálák a képernyőn, már nem is ember-formájúak, inkább izomtömegek: a birkózók a ringben, ökölvívók, amerikai futballpályán „játszók” és még sorolhatnám – s elkezdik szörnyű viadalaikat…
Tépik, ütik, vágják, rúgják, harapják egymást, öklözik, gyomrozzák, kitépik egymás haját, a másik szemét kiütik, már folyik a vér, alig szuszognak, de amíg van bennük egy csöpp élet, nincs irgalom…
És ezt nevezik sportnak? Pedig a sport – szerintem – az egészséget, a test edzését hivatott szolgálni, s nem a másik ember életének, egészségének tönkretételét vagy életét! Legtöbbször a pénzért, valamilyen multimilliomos hasznáért!
Az egészségre hasznos sport mellett a karate-gyakorlatok tanulását tudnám elképzelni bizonyos határig, abból a célból, hogy támadás esetén megvédje magát az illető, mivel a mai világban ennek egyre inkább ki vagyunk téve.
Talán az iskolákkal, s az ott tanító némely tanárral is lehet némi gond, ha nem tudják lekötni az ifjúságot, s ezért aztán a tanulók nem tudják megkülönböztetni a helyeset a rossztól.
Az iskola… „egy nagy ömlesztett bedolgozóüzem, ahol a hazai selejttermelésre vagyunk berendezkedve” – olvastam nemrég’ valahol – s én hozzátenném, hogy a Televízió is ide kívánkozik.
Záró szavak

A városi tanácsnál
Részlet Életem regénye Egyedül gyermekeimmel c. kötetből.
MOZGALMAS és reprezentatív hely volt a Városházán betöltött állásom. Amikor felvettek oda, először a pénzügyi osztályon könyvelőként dolgoztam, és nem szívesen mentem át a titkárságra, mivel onnan az elődöm szülési szabadságra ment, és a helye megüresedett. Azonban engedtem a csábításnak, s végül nem bántam meg.
Amikor 1965. május 1-jével Lombos Márton került a város élére, egészen más lett a helyzet, mint korábban. Megindult valami a város életében, s az a lendület, ami a korábbi álmos időt követte, kedvemre való, mozgalmas hellyé változott. Gyakran került sor reprezentatív fogadásokra, rendezvényekre, rendszeres nagygyűlések, tanácsülések élénkítették a monoton irodai munkát. Mindazok megszervezése, gondos előkészítése hozzám tartozott, amit szívesen és lelkiismeretesen végeztem el.
Lehet, hogy különc vagyok, de mint valamikor, nagyon szerettem iskolába járni és tanulni, később megkedveltem a munkahelyemet, élveztem a munkámat, annak ellenére, hogy nem ezt az életcélt tűztem magam elé, s nem erről álmodtam ifjú koromban.
A Városi Tanács apparátusában betöltött állásom tette lehetővé azt is, hogy sok mindenbe betekinthettem. Azonban a legmerészebb álmaimban sem jutott volna eszembe, hogy olyan eseménynek leszek majd szemtanúja, mint ami abban az időben történt a városban, s annak nagy részét – mint egy mozivásznon, úgy figyelhettem.
Ugyanis 1973-ban történt a tragikus eset, amelyet szemtanúként írtam le és a kötetnek Túszdráma Balassagyarmaton címet adtam; az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtár „polca”: www.mek.oszk.hu – gondozásában jelent meg elektronikus formában, hol már ezrek olvasták.

V É G E 