6. Álmodom… Álmodozom, regényrészlet

ÁLOM, DÁTUM NÉLKÜL. A következő álmot nem tudom, mikor éltem át, mivel később találtam meg a gyorsan leírt jegyzet-papírt, amire lefirkantottam, de az álmok közé már nem írtam be.
Különleges álmom Balassagyarmaton zajlik. A Fő utcán, a katolikus templommal szemben mentem felfelé, befordultam egy szélesebb utcába, amilyen a valóságban is létezik. Ezen a helyen gyakran jártam már álmomban, ahol régi, talán a 19. század előtti méteres falakkal körülzárt ódon házak
állnak. A kórház irányába fordultam, s álmomban előttem az Ipoly-part mentén óriási, kopár sziklák tornyosultak. Ezek azonban nem hegyek, inkább olyan téglából épült, keskeny falak lehettek. Az országhatár felé eső oldalra is átmentem, fel a meredek tetejére, ahol egy kb. fél méter szélességű keskeny kőkerítésen kellett átmásznom, ami szétvált, amíg én átléptem rajta.

Máris a korábbi helyen találtam magam, visszatértem a szinte egekig érő sziklára, ami lezárta a várost a határ túloldalától. Ekkor azonban már Miklóssal (már nem élő volt férjemmel) bolyongtam… Mindketten a Szalézi szerzetes házfőnök atyához készültünk. Sokáig járkáltunk, miközben a (volt) férjem eltűnt mellőlem, nem tudom, miért. Utána egyedül járkáltam tovább, amíg ismét feltűnt a látótérben a magas sziklafal.

Egyszerre a mostani, valós Balassi-gimnázium környékén találtam magam, illetve annak a helyén, ahol (csak) álmomban egy hatalmas kéttornyú székesegyház magasodott. Előtte elhaladva, a templom kapuja előtt Miklós hangját véltem hallani. Bekopogtam! Választ sem várva benyitottam, s ott, a bejáratnál egy nagy asztal mellett, velem szemben ült s házfőnök atya, vele szemben pedig, nekem háttal, pedig a volt férjem, aki láthatólag engem megpillantva, zavarba jött, leleplezve érezte magát, miközben a házfőnök fejét csóválta amiatt, hogy én hogyan kerülhettem oda?
Utána nem tudom, mi történt, bár még nem ébredtem fel. A nagyon furcsa hatalmas sziklafalakat és a monumentális székesegyház épületét még ébren is sokáig magam előtt láttam. A sziklafalakat olyannak láttam, mint a képen, amit ismeretlen szerzőtől, az internetről kölcsönöztem. (Sajnos, ide képet nem tudok föltenni!)

2008. augusztus 18.
VALÓSÁGOS KRIMI, amit álmodtam. A jelenetek négy felvonásban következnek.
Még valamikor az éjszaka elején kezdődött az álmom, s közben mintha ébredeztem volna, mégis csak reggel ébredtem fel igazán, és csodák-csodája, nem felejtettem el belőle semmit, mivel minden apró részletre, annyira világosan emlékezem, mintha a valóságban is megtörtént volna velem.
Látom magam előtt azok arcát, akik velem voltak, a helyi nagy kórház hátsó bejáratát, a kis helyiségeket, ahol megoperáltak, látom a tájat, az utat, ahol autóban ülve történtek velem az események.
A történet kezdete Balassagyarmaton, a felújított kórház területén zajlott le. Ott állt mellettem fehér köpenyben az ismerős nővér, aki közbenjárt az orvosnál, hogy megoperáljon, akit szintén ismerek, de egyiküket sem ebből a kórházból, hanem a budapesti Uzsoki utcai baleseti sebészetről, ahol már többször megfordultam egyrészt saját magam ügyében, másrészt ott műtötték kétszer is fiamat, csípőficamjának helyreállítására.

1. rész:
Nos, ott állok, valahol a helyi kórház hátsó bejáratánál egy szűk helyiségben, az általam nagyon jól ismert nővérrel, aki a műtétre készít föl engem. Fekete haja hullámos, rövidre vágott, arcbőre is kreol, szeme ugyanolyan fekete, mint a valóságban. Nagyon kedves, barátságos hozzám. Megnyugtat, hogy a doktor úr (aki a valóságban, a budapesti kórházban altató-főorvos) nagyon ért a szem¬műtétekhez (?), s nagyon egyszerű módszerrel állítja helyre a páciensek látását; megmutatja, milyen kellé¬kekkel.
A sarokban kisasztalon egy tál, benne amolyan erős sárgás-rózsaszínű, apróra méretezett, valamilyen kemény tülldarabok úszkálnak… gyanúsan szemlélem és megkérdezem tőle: valóban ezzel helyre lehet hozni az én alig látó jobb szememet? – Igen, ezzel eredményesen gyógyítja a doktor úr! – Álmomban kétségeim támadnak: egy aneszteziológus doktor hogyan operálhatja a szemeket, ráadásul olyan gyanús valamivel? Azonban a nővér váltig állítja, hogy minden eddigi tevékenysége jó eredménnyel zárult. Megnyugszom.

Az események tovább zajlanak. Ugyanott, abban a kicsi, alig másfél négyzetméteres helyiségben megtörténik a műtét, minden érzéstelenítés, és altatás nélkül. Én pedig moccanás nélkül tűröm az egészet, és világosan látva figyelem az eseményeket. Valami szikével belenyúl a szemembe, helyet készít az anyagnak, amit be fog oda ültetni. Kivesz a tálban úszkáló anyagból egyet, beilleszti, széleit eligazítja, és már készen is áll, leteszi a kezéből a segédeszközt, megtörli a kezét és bejelenti: elkészült, s ha nekem úgy tetszik, hazamehetek. Én azonban megkértem a nővért, hogy jelöljön ki nekem egy helyet az egyik üres teremben, ahol megpihennék. A nővér bekötözi a megoperált szememet, majd azt mondja, menjünk.
Elindulunk, de változik a kép, a nővérrel karonfogva sétálunk a kórház bejáratával szemközti részen, elhagyott helyeken. A táj havas, mindenütt fehér hó borítja az utakat, amelyek nem is látszanak, hogy hol vannak, ezért inkább botladozunk a nagy hóban.

A nővér rám néz: hogy érzi magát?
– Köszönöm, nagyon jól, és annak örülök, hogy teljesen tisztán, nagyon jól látok. – Hogyan? – kérdezi tőlem – hiszen bekötöttem, nem láthat vele, majd csak akkor lát, ha leszedjük a kötést.
Én azonban határozottan emlékeztem, hogy mindennek ellenére (álmomban), nagyon tisztán láttam a hátsó udvarban mindent, amerre megfordultunk: a kék eget, a havas tájat, az épületeket. Nagyon boldog voltam – sajnos, csak álmomban.
Megszakadt az álmom.
Ehhez annyit hozzá kell fűznöm, hogy a valóságban a bal szememmel alig látok, pedig háromszor műtötték – sikertelenül – ezért már csak a jobb szemem használható, és aggodalommal tölt el, hogy azzal is egyre rosszabb a látásom, s nagyon szeretném, ha legalább addig használhatnám, amíg a kész köteteimet hagyományos nyomtatásban is kiadhatnám. Eddig csak az Interneten jelent meg elektronikus kiadásban több kötetem, most készül nyomdában az első novellás könyvem. S ez már nem álom, hanem valóság.

2. rész:
Álmom folytatódik.
Most Balassagyarmat hosszú fő utcáján, a Rákóczi fejedelem útján, a kivénhedt, régi zöld Wartburg gépkocsiban ülök és a kórház felé hajtok hótól sáros, lucskos utakon. De ez az útszakasz nem olyan rövid, mint a valóságban, hanem hosszú, kanyargós, keskeny, régimódi út, bal felől árok keretezi, jobb felől telefonpóznákkal.
Ahogy vezetem a gépkocsit, egyszer csak észreveszek bal felől, az árokparton, a gépkocsihoz közel, egy gyanús alakot, egy terroristát! (Ehhez jó tudni, hogy tegnap rendeztem a könyvespolcomat, és elkezdtem újraolvasni a Berkesi-sorozat egyikét, amelyben terrorista merényleteket követnek el.) Amikor elhaladok mellette, látom, hogy fegyverét fölemeli, és rám szegezi… Gyorsan lehajolok a műszerfalhoz, s bal kézzel, vakon vezetem tovább az úton a járművet. Hallom a terrorista lövését, de nem talál el, sikerült egérutat nyernem.
Ismét a kocsiban ülök, jobbra nézve, ott áll gépkocsijával az aneszteziológus orvos-ismerősöm, aki a műtétet végezte. Segítségemre siet, előveszi fegyverét és viszonyozza a terrorista támadását. Valószínűleg sikerrel, mert eltűnt a szemem elől.

3. rész:
Még mindig álmodom.
Megint a kórházban vagyok, a nővérrel beszélgetek. Nagyon kedves hozzám. Azt mondja, hogy pihennem kellene, ne menjek még haza és előkészíti az ágyamat, ugyanis már sötét éjszaka van.
– Jó lenne, mert nem szívesen indulnék útnak, ilyen latyakos utakon. Karon fog és bevezet egy szobába.
Ekkor ébredtem fel.
Reggel azon gondolkodtam, ki az a két ember, akit olyan élethűen láttam álmomban, és most is magam elé tudom őket idézni. Akkor jöttem rá, hogy Budapesten, az Uzsoki-utcai kórház baleseti sebészetén dolgoznak mindketten. Onnan ismerem őket, ahol a fiamat műtötték, sokszor jártunk ott kontroll-vizsgálaton is. És mindkettőjükről – az álomban megjelenő orvosról és nővérről – mindig jóérzéssel emlékezem vissza. Ők azok, akik emberi, példamutató, hivatásukhoz illő maga¬tartásukkal még álmomban is segítettek.

2010. július 4.
ÁLMODTAM, de még ilyen álomra nem tudok visszaemlékezni. Nem akárkit, hanem Hitlert láttam, teljes katonai díszben. Hatalmas nagy embernek tetszett álmomban. A kisfia volt mellette, egy szintén – korához képest – túl nagyra nőtt kisbaba…
De minden olyan barátságos volt, s nem olyan, ahogyan én viszolygok egy háborús gyilkostól, aki a fél világot szerette volna kipusztítani…
Elfeledni se tudom, most is látom, amint ott állt – valamilyen szabad, elég kopár területen – és csak úgy mellesleg, parancsokat osztogatott hátravetett fejjel, s mintha haragudott volna O.V-ra, vagy hadban állt volna vele (mondhatom, hogy nem akárkikkel álmodom én, akkor is megválogatom a társaságot)!

Arra emlékszem, hogy én vigyáztam Hitler kisfiára! S Nem is olyan nagyon régen olvastam talán a Válogatás Magazinban, hogy nem lehetett gyereke (ellőtték az egyik golyóját), azonban álomban minden lehetséges.
A helyes, túl nagyra nőtt babára szeretettel vigyáztam. Álomfejtési múltamból annyi megmaradt, hogy kisfiúval álmodni szerencsét jelent, s mit ad Isten, Tündér (egy irodalmi lap főszerkesztője) ma küldött nekem e-mailt, adjam meg a címem, mivel a pályázaton különdíjban része¬sültem…
Még mondják, hogy babona az álomfejtés!

2012. április 1.
MÁR ÉPPEN elkészült a kötet, s továbbítani akartam, amikor arra ébredtem, hogy éjszaka ismét érdekes álmot láttam. Olyan érdekes volt ébredni belőle, mivel azt hittem, hogy egész éjjel tartott az álmom, olyan hosszúnak tűnt. Azonban tudtam, hogy reggel 7 órakor rövid időre fölébredtem (olyankor szoktam a szemcseppet a bal szemembe belecseppenteni), s még nem akartam föl¬kelni, s utána újra elaludtam, s az álom akkor kezdődött…
Egy olyan erdőben járkáltam valakivel (nem tudok rá visszaemlékezni, hogy ki volt), egy mindenhol nedves, de nem sáros, mindenhol zöld füves erdőrészeken, magas, karcsú törzsű fák sűrűjében, minden fatörzsnek csak fent, jó magason volt a koronája. Folyton váltakozott a terep, hol felfelé, meredekre kellett menni, hol le a mélyen fekvő területre, s ez ismétlődött változatlanul nagyon sokáig, ahol a földön régi gyalogos és kocsiutakat lehetett látni. Mi valahová igyekeztünk (nem tudom hová), de csak mentünk és mentünk szorgalmasan, s nem találtuk meg azt a kijárt utat, ami célunkhoz vezetne.
Az egészben az volt jó – álmomban, hogy én bot nélkül egész jól bírtam az egész éjszaka tartó járkálást, s álmomban nem fáradtam el, csak mentem hol le, hol fölfelé a nehéz erdei úttalon utakon… S amikor megpillantottuk a felfelé vezető kijárt utat, akkor ébredtem fel, az ablakon már besütött a nap.

Igaz, hogy vége az eddig összegyűjtött álmomnak, de sajnálom, hogy a mostanában megálmodott furcsaságokat nem jegyeztem fel, mert annyira különlegesek és érdekesek. Többször gondoltam rá, hogy talán az egyik gyógyszerem is okozhatja, mert olvastam az egyik tájékoztatóján: Rémálmai lehetnek! Azokat pedig én nem szeretem.

**

Végül megosztom Veletek, mert nagyon ideillik; ma olvastam a Reader’s digest legutóbbi (2015. októberi számába, agykutatással kapcsolatos írásban): „növelheti az álmok problémamegoldó hatását, ha elalvás előtt tömören összefoglalja, hol akadt el és ezt leírja vagy többször elismétli. Aztán próbálja meg egy képben megjeleníteni kérdést és szuggerálja magának, hogy meg akarja ’álmodni’ a választ. Az is nagyon fontos, hogy tartson az ágy mellett papírt és tollat és amint felébred, írja le az álmát. – Az álom rövidtávú emlék, de ha leírja, később is emlékezni fog rá.”

Vége.