A toprongyos férfi a parton ült egy széles kövön, és a szürkén hömpölygő folyót bámulta. A lemenő nap vörös fénye sötét árnyékokat rajzolt sovány, ráncos arcára.
Mennyi megaláztatás érte már az életben. Tele volt velük, szinte már a fülén csordult ki.
Így, túl élete derekán, őszes halántékkal visszatekintve, nem is értette eddig hogyan élte túl.
Először a nőkre gondolt, akiket igazán, szerelemmel szeretett –, és mi lett belőle? Folyamatos perpatvar. Az egyenleg három válás.
Gondolatban sorra vette a gyermekeit a legkisebbtől a legnagyobbig. Már meg sem akarják ismerni. Gyűlölik, utálják, pedig mennyire szereti őket. Legidősebb fiának tragikus halála, könnyeket csalt a szemébe. Koszos öreg kezével gondosan letörölte őket.
Felidézte, ahogy kirúgják a munkahelyéről. Akkor indult el lefelé a lejtőn. Jött a piálás, és a rossz társaság, majd mivel nem volt pénze, belekeveredett abba az átkozott fegyveres rablásba. Naná, hogy megbuktak, aztán a haverok rákenték az egészet…
Ráadásul a hekusok egy rakás fel nem göngyölített bűntényt is a nyakába varrtak. Nagy a vállam elbírja – gondolta akkor flegmán, de aztán hosszú éveket kellett lenyomnia a sitten, ahol a kegyetlen bántalmazások és megalázó csicskáztatások mindennaposak voltak.
Mire kiszabadult megtört, csak árnyéka volt önmagának. Nem tudott talpra állni többé. Jött megint a pia és a magányos évek a hideg mocskos utcákon vagy a hajléktalan szállókon. Éhezett. Munkát alig, vagy csak ideiglenesen kapott, azokból is a legrosszabbat.
A gitár volt, ami talán még életben tartotta és a blues.
A leharcolt, kopott hangszer szinte már hozzánőtt, a teste kiterjesztését képezte. Mindenhova magával cipelte, és féltve őrizte.
Ha megjött a hangulat, és elkezdett játszani, a szürke nyomorúságos dolgok visszacsúsztak oda, ahova igaziból valók, és csak valami vakító bíbor ragyogás létezett, és ez mindennel felért!
A hangszer úgy sírt és nevetett a kezében, ahogy a lelke sírt és nevetett a hosszú évek megpróbáltatásai alatt. Nem volt se pénze, se barátnője, és azt sem tudta este hol fogja álomra hajtani a fejét, és mégis…
Ujjai alól ezüstös akkordok szabadultak el, rekedtes hangján énekelni kezdett egy régi nótát, amit még gyermekkorában hallott, és ami valahonnan iszonyatos mélyről tört belőle a felszínre. Ahogy szétáradt a dal a balzsamos New Orleans-i éjszakában, a fájdalom tovatűnt.
„I woke up this morning
The blues is in my head,
A woman in my vision,
No woman in my bed…”
Fekete lábával ütötte a taktust. Többé már nem számított semmi. Csak játszott, és énekelt tiszta szívből, mert ő volt a király, a koldusok királya, az élet császára és szabad volt, akár a madár.
Lassan végére ért a dalnak. Egy bluesos riffel lezárta a strófát. Az utolsó hangot még sokáig kitartotta, majd ahogy végleg elhalt, mély sóhaj közepette letette a gitárt.
Eszébe jutott, hogy maradt még némi pia a táskában. Elővette a koszos műanyag palackot, majd alaposan meghúzta a kétes színű löttyöt. A tömény szesz kegyetlenül égette a torkát, még a könnye is kicsordult.
Felmegyek északra! – gondolta bizakodva – Ott biztos találok majd munkát. Megcsinálom a szerencsémet… Aztán ha az se jön be, továbbmegyek, hisz szabad vagyok, akár a szél! Egyszer nekem úgyis minden sikerül, csak kitartónak kell lennem!
Elmosolyodott. Tudta, hogy senki sem állíthatja meg. Mert ez már csak ilyen. A blues szabaddá tesz.
5 hozzászólás
“Csak játszott, és énekelt tiszta szívből, mert ő volt a király, a koldusok királya, az élet császára és szabad volt, akár a madár.”
Tetszéssel olvastam a történeted.
Szeretettel: Rita
Kedves Márton,
többször elolvastam ezt a novelládat az engem ért, számomra fontos “négyes hatás” miatt: zene, gitár, blues és szociális érzékenység.
Nem tudom, mennyi a valóságalapja, de ez nem is lényeges. Megrázó történet, bárkivel előfordulhat.
Nagyon tetszik, amit itt olvastam. Nemcsak azért, mert nekem is ez a véleményem a zenéről, a blues-ról, annak üzenetéről, hanem azért is, mert éppen annyit írtál ebbe a történetbe, amennyit kellett – se többet, se kevesebbet -, teret hagytál az olvasók fantáziájának.
Alapja az a keserédes bódulat, melyet minden blues sugall, közvetít, ami valóban a szabadság mámora. Amikor hallgatjuk, el is hisszük, hogy szabadok vagyunk – még akkor is, ha ez csak pillanatnyi igazság.
Ha valaki nem ismeri közelebbről a blues-t, akkor is bizonyára megérti, miről szól a történeted, hogy a zene tartást ad, erősíti és gyógyítja a lelket, maga a menekülési útvonal. Képes felébreszteni, új utakat nyitni, vezetni.
Ennek a szabadságnak, amivel itt találkozhattunk, nagy ára van. A főszereplő talán az életével fizet, mégis elindul azon az ösvényen, melyet kinézett magának.
Az is nagyon tetszik, hogy a befejezést is nyitva hagytad az olvasói szabadságnak.
Úgy érzékeltem, hogy közvetlenül is érint a zene, erről árulkodnak a speciális zenei kifejezések, az érzékletes leírások. Ennek a novellának lelke van. Mély.
“A hangszer úgy sírt és nevetett a kezében, ahogy a lelke sírt és nevetett a hosszú évek megpróbáltatásai alatt.” – így érdemes.
Sokáig emlékezni fogok erre a novelládra. Hitelesnek tartom, átérezhetőnek, tanulságosnak, és tovább lehet gondolni.
(A helyedben beilleszteném azt a blues-t a szöveg alá.)
Köszönöm az élményt!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Rita és Kankalin,
Köszönöm kedves soraitokat, feldobtátok a napomat.
Kedves Márton
“Ha megjött a hangulat, és elkezdett játszani, a szürke nyomorúságos dolgok visszacsúsztak oda, ahova igaziból valók, és csak valami vakító bíbor ragyogás létezett, és ez mindennel felért!”
Ebben benne van minden amiről a zenének és az életnek is szólnia kéne. A zene egy kiváló lehetőség a menekülésre a szürke hétköznapok vagy akár a szabadság elől is mert mindkettő hatalmas terhet tud helyezni az ember vállára. Ahogy a nagy zeneszerző Beethoven mondá vala
?A zene a szellemi élet közvetítője az érzéki élethez?
Örömmel olvastam.
Tisztelettel: Iblisz
Kedves Iblisz,
Köszönöm!