A boldog szerelmek városa – 3. fejezet

Zokogás és égzengés

Halvány, múló vihar támadt. Közben egy házon belül Rita nem menekült meg a vihartól. Apja, anyja és ő maga. Mindenki, mindenki ellen. Káosz. Menekülni kell. Ki a valódi viharba, az esőbe, a szélbe, a villámok közé.
– Megyek hozzád, szerelmem. Fogadj be engem.
Ajtó nyit. Eső áztatta arc kontra száraz arc. Könny áztatta arc kontra száraz arc.
Rivális szülők forgatják szemüket. Mitikus istenek szórják villámaikat.
– Nem örülsz nekem?
– De.
– Mintha zavarnálak…
– Nem.
De ha a gonosz üldöz, jobb minél messzebb menekülni. Nem elég pár házzal arrébb. Pár szívvel arrébb. Ha valaki az ördög patájának dobogását hallja, az fusson, fusson amerre lát, de Rita nem találta meg a legjobb menedéket. Leült, és az ördög hegyezni kezdte vasvilláját.
– Miért nem szólsz hozzám?
– Szólok én.
– Baj van?
– Nálad van baj, nem?
– Otthon, veszekedés van.
– Aha.
Az a vihar mégsem volt olyan halvány. Nem akart elmúlni. Zokogás otthon, égzengés kint, zokogás itt is. Mert nincs ám minden a legnagyobb rendben. A gyomrok összeszűkülnek.

Az akarat diadala

Egy kis erőt kell venni. Áldozni kell a felejtés oltárán. Kiölni az agyból az emlékeket. Vannak erre félmegoldások. Nem kell égő csipkebokor. Elég némi mindegy-érzés. Féltékeny? Dehogy. Nem történt semmi.
– Utazzunk el.
– Kettesben?
– Menjünk többen. A barátnődékkel, jó?
– Jó.
Az utazás jó. Az mindig jó valamire. Együtt, olyan helyre, ahol víz is van. Ahol, ha már úgyis nyár van, nyaralni lehet. Hát menjünk.

Indulás

Elindultak, négyen. A vonat várt. Nem indul, amíg Rita és társai nem érkeznek meg. Ez a vonat értük van. Felszállás. Minden meg van? Meg hát.
És a sín jól cipelte a terheket.
Milyen különös ez az út? Olyan…

Megálló

A vonat megállt egy állomáson, majd kis idő múlva indult tovább. Melyik állomás volt ez?
Tovább, tovább, tovább. Hosszú az út. De egyszer véget ér. És most véget is ért.
Leszállás. Klassz hely. Sokan vannak. Jól néznek ki. Most még négy érkezett. Jól néznek ki. Egy kis lazulás. Bizony.