A bosszú ára (1/8)

Lilien nagyon vidám természetű, örökké mosolygó, rendkívül kedves lány volt. Hosszú sűrű, igen rakoncátlan, rengeteg fekete göndör hajával alig tudott mit kezdeni. Éjfekete szeme mindig ragyogott a mosolytól, jókedvtől, bár senki sem értette, miért. Hiszen félig árva volt szegényke, édesanyja meghalt, pár nappal a születése után.
Apja egyedül nevelte fel. Bajban is volt szegény, amikor hazavitte a kórházból, azt sem tudta, mit is kezdjen a csecsemővel, csak búsult, siratta a feleségét, s egy ilyen alkalommal, váratlanul felugrott, felkapta a síró-rívó csöppséget, nézte, nézte hosszan, aztán így szólt: – Lilien, drágám, annyira hiányzol… de magad helyett itt hagytad nekem ezt a kis árvát. Gondját fogom viselni, vigyázok rá, mert őt hagytad itt nekem, magad helyett. Bár, te szőke voltál, mint a hajnal, gyönyörű, ő viszont fekete, mint az éj, oly sűrű fekete haja van, csak azt sajnálom, hogy nem hasonlít rád, de mégis, helyetted, ő lesz az én Lilienem. Rólad nevezem el… Te meg, nyugodj békében, drágám.

Ott laktak a tengerparton egy kicsi házban. Halászember volt világéletében. Minden nap hajnalban kihajózott halászni, vitte magával a csöppséget is, mi mást is tehetett volna. Aztán ott adta el a zsákmányát, a falubeli éttermek felvásárolták tőle.
Ha éjjel sírt a kicsi, akkor kivitte a kertbe, mesélt neki a csillagos égről, nézték hosszan a csillagokat, s olyankor a pici hallgatott, míg el nem szenderedett, ilyenkor csillagomnak nevezte. Ha napközben sírt és hiába volt minden csitítgatás, akkor a tengerpartra ment vele, s nézték a fejük felett röpködő, a fénytől ezüstös színű madarakat. Olyankor madárkámnak hívta. Aztán ez így is maradt. Ritkán szólította a nevén, csillagom és madárkám lett ő az édesapjának.
A reggeli halászat után, a házat rendezgette, meg a ház körüli kertet. Volt kis veteményesük, de az udvart virágokkal ültette tele. Ágyásokat varázsolt oda, körbefalazta őket terméskővel, volt ott kerek is meg négyzet alakú, meg mindenféle formájú, ahogy a hely megkívánta, de gyönyörű virágok díszítették mindig a kertjüket. Faragott fából egy padot, s azon üldögéltek, ott tanult Lilien olvasni, ott mesélt neki apa, szépséges meséket, amit azután ő mindig lerajzolt, papírt és színes ceruzát ragadott, s a keze nyomán életre keltek a mesék.

Lassan kiépült a falu, mindig több turista látogatott oda, s egyszer csak arra ébredtek, hogy épül valami a kicsiny házuk mellett. Éttermet nyitottak ott, ismerték is a családot, akik az étterem tulajdonosai lettek. Akik, mindjárt szerződést is kötöttek a már öreg halásszal, hogy felvásárolják a zsákmányát. Még hajót is kapott kölcsön minden reggelre, mert az ő csónakja már nagyon rossz állapotban volt, de újra nem tellett. Az akkorra már hajadonná cseperedett Lilien is kapott munkát az étteremben, sőt, a konyhán is segédkezett.
Örültek ezeknek a fejleményeknek, mert ekkorra már igen megöregedett a halász, a látása is gyengült napról-napra, lánykája viszont felcseperedett. Lilien még mindig elkísérte apját a hajnali halászatokra, mert édesapja azt mondogatta:
– Csillagom, te vagy az én szemem világa, már egyedül nem merészkedhetek ki a tengerre.

Lilien tele volt életkedvvel, vidámsággal, továbbra is rajzolt szorgalmasan, sőt már festett is. Az étterem falait az ő festményei ékesítették. Pénzt ugyan nem kapott értük, de a tulajdonos szépen bekereteztette, majd tele rakták velük az étterem falait, mondván, hátha egyszer felfedezi valaki Lilient.
És valóban megtörtént a csoda. Egy alkalommal egy úr megkérdezte a tulajdonost, hogy kinek a festményei vannak a falon? Akkor az asztalhoz hívta Lilient, hogy beszélgethessen az érdeklődővel.
A vendég kérte, hogy mutassa meg a rajzait is. Lilien boldog örömmel futott haza a rajzokért, és sokáig nézegették, beszélgettek, majd elárulta az idegen, hogy ő London egyik legnagyobb könyv-kiadójának a tulajdonosa és jelen pillanatban egy mesekönyv illusztrációival bízná meg Lilient, és bízik benne, hogy azt majd még sok minden más követi a jövőben.
Lilien boldog volt. Hamarosan a szerződést is megkötötték s ő boldogan vetette bele magát a munkába.
Azonban a kötelességeiről továbbra sem feledkezett meg. Hajnalonként kijárt ezentúl is a tengerre öreg édesapjával. Tudta, hogy az az életet jelenti apjának, ő viszont ott is tudott rajzolgatni, amikor apa minden idegszálával a hálóra figyelt. Azután otthon folytatta a munkát. Délben ment felszolgálni az étterembe, majd a vacsoránál ismét megjelent, csak éppen a konyhán nem tudott segédkezni, minden más feladatát ellátta.

Azon a reggelen apának rendkívül jó fogása volt. Összesen 36 kiló halat fogott, s ebből hét három kilós nagy hal volt a zsákmány.
– Madárkám, ha már ilyen jó fogás volt, mit szólsz, ha megtartunk magunknak egyet a nagy halak közül? Megsütöm ebédre, jó nagy lakomát csapunk, meg marad vacsorára is.
– Jó lesz édesapám! – örvendezett Lilien is, – segítsek átvinni az árút az étteremnek?
– Nem kell, madárkám, te csak menj és dolgozz, megoldom egyedül is.
Lilien futott, összeszedte a rajzeszközeit, fogta a rajztáblát, no meg egy széket és máris futott le a partra, majd gyorsan vissza, mert a laptopjáról megfeledkezett, pedig arra most nagy szüksége van, ugyanis ezúttal egy regényhez készít illusztrációt. A regény rajta van a gépén. Már elolvasta, de mielőtt hozzálát a vázlat elkészítéséhez, szükséges újra olvasni az előzményeket. Ugyanis, üresen hagyták az oldalt, ahol az illusztráció foglal majd helyet, és a témaválasztás sem könnyű ám, általában három vázlatot készít egy-egy témához, aztán átküldi, majd kiválasztják melyik oldalon, melyik rajz legyen, s utána kidolgozza azt az egyet. Ezek most csupán ceruzarajzok lesznek, háborús regény… de előtte vannak az arcok, a főszereplők, a tankok, a táj, a halottakkal teli aknamezők, fenn a bombákkal terhes repülőgépek, minden, minden itt van a szeme előtt. Pillanatok alatt elkészül egy vázlat. Már készül a második, a harmadik, nehéz kiválasztani mi is kerüljön a könyvbe, de szerencsére ez már nem az ő dolga.
Nem fárad el soha, de olykor mégis felnéz, és gyönyörködik. Gyönyörködik a kék égben fenn, és lenn az eget tükröző kék tengerben. Szerette nézni az ezüst színű madarakat, melyek ott táncoltak a kristálytiszta kék ég alatt, mindig párban, ahogy eszementen vetélkednek a széllel. Olyankor mindig a fülében csengtek édesapja szavai: madárkám, kicsi madárkám.
Hosszan bámészkodott, majd észbe kapott, elolvasta a regény következő epizódját, s máris munkához látott. Iszonyatos iramban készültek a vázlatok… amikor hirtelen arra figyelt fel, hogy postája érkezett.
Megnyitotta, a könyvkiadó tulajdonosa küldte. Azonnal olvasni kezdte:
„Lilien kedves, járt-e Londonban a napokban? Mert ha nem, érdemes kirándulnia egyet. A mesekönyv már a könyves boltokban van, meg kell néznie a kirakatokat, ilyen csodát még úgysem látott. Majd hívjon fel, ha itt lesz, szeretnék önnel beszélni.”

Lilien már másnap, a hajnali halászat után, rohant a buszra. Nem volt idő tétovázásra, hiszen, majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon mit fog látni a londoni könyvesboltok kirakatában?