A botcsinálta lovag

Ha körém ültök, s szépen kértek, mesét mondok néktek. Ebben a mesémben nem lesz boszorka, varázslat vagy gonoszság. Mert hőseim tette csupa jóság. Lesz viszont királylány, kerekerdő, s egy sárkány, kiről kiderül, ha az ember barátja, az nem is hátrány. Figyeljetek jól hát, elmondom a botcsinálta lovag történetét.
Egyszer képzeletem peremén jártam, valahol álom országban. Annak is azon szegletén, hol éldegélt egy szabólegény. De mielőtt a legényről szólnék, elsőként képzeletben a királyi várba bandukolnék. Mert hát nem volt itt más, mint királyi országirányitás.
A királynak volt egy aprócska lánya ki minden reggel apja ébresztését várta. Nem volt másként ez ma sem, ezen szép, tavaszi reggelen. A király lánya szobájához érve halk kopogás után hozzá betérve ágya fölé hajolva, dalolva mézes-mázas jó reggelt akart kívánni.
De borzalom, mily rettenet, nem is értette, mi történhetett. Elakadt a lélegzete, ahogy az üres ágyat nézegette. Leányának csak hűlt helyét vette észre, mi egyből okot adott az aggódó atyai vészre. Ha gyermeke nem ott van, hol keresi, akkor csak valahol máshol lelheti. De mivel lányának otthona a vár, ki tudja hol jár? Hogy a király nyomban választ leljen, a kérdésre valaki feleljen, összehívták hát a népet. Tán tőlük választ remélhet. Ott volt ki idős s fiatal, férj az asszonyával. Oda tódult a ház körül lévő minden állat, hogy meg tudják ők is mi ez a nagy bánat. Mikor ott volt már mindenki, a király a trónra lépett, hogy bújáról tájékoztassa a népet. Elmondta siralmát és bánatát, hogy mi okozza szíve fájdalmát. Kora reggel lányához betérve, milyen keserűség érte. Nem talált mást ott, még a kis királylány lehelete is hiányzott. Kihűlt az ágya, elveszett a kis királylányka.
-Hova tűnt hát? – kérdezte a népet.
De válasszal senki elő nem lépett. Hallgatott a sokaság, senkiben nem volt elég okosság. Még a háziállatok sem szóltak, csak némán hátrébb húzódtak. Választ se várjanak tőlük, hisz az okoskodás nem az ő erényük. Csak egy birka bégetett, de aztán úgy gondolta ő is tévedett. Hagyták hát a választ az emberi népre, oldják meg a problémát végre, hadd menjenek ők a rétre.
Csak egy egyfogú néne nyitotta száját szóra. Rekedtes hangon azt motyogta.
– Ellopta, a sárkány az, aki ellopta.
– A sárkány? – bolydult fel a tömeg.
– De hát miféle? – kérdezte a király.
– Az a sivatagi – mondotta egy öregapó.
– Sivatagi? Az nekünk nincs is! – szólott a király.
A tömeg vitába kezdett bele. Mert fele ezt mondta, a másik fele meg feleselt vele. A zúgolódásnak a néne vetett véget.
– Csitt legyen por népség, amit műveltek, az rémség. Az a szörnyű szörnyeteg a mocsaras lápban lakik, a kénköves barlang legsötétebb zugában. Az szóljon hát köztetek, kit majd a sárkány ellen küldetek. Hős lovagnak kell annak lennie, az úton bátran mennie. Ne ijessze meg őt semmi rémség, vadállat vagy torz népség. Sötét kerekerdő szegletében van a sárkány háza. Ki arra téved, a félelem minden csontját összerázza. Ha kardod nem elég gyors, a sárkány gyomrába végzed. Ez a hős lovagi végzet! Ki van hát köztetek, ki szóra nyitja száját? A sárkánnyal megvívja hős csatáját?
A szolga népség ajkába harap, nehogy véletlenül megnyissa azt. De egy ember mégis szólni mer.
– Meg van a terv!
A király izgatottan egy kérdést hadar:
– Mi az hát? Mondjad hamar!
– Azt ugye mindenki tudhatja, hogy van a királyi udvarnak lovagja?
– Van biz, hogy ne volna.
– Akkor a legegyszerűbb lenne, ha a lovag a sárkány ellen menne.
A király nagyot sóhajt, megoldották végre a bajt. A sárkánnyal megküzd majd lovagja, s a király a lányát nagy boldogsággal fogadja. Lesz nagy múlatás és ünnep, amit örömükben ülnek.
Ekkor a kancellár a botjával roppant nagyot koppantott.
– Elnézést királyom, nem az álmával vitázom. De van egy kis zökkenő, parányi bökkenő.
– Mi az kancellár, mi tervünkkel hadban áll? Mi az, mi zavarja álmom, hogy lányomat hamarosan látom?
– Királyom, a nép nem épp egy háborgós fajta. Országunkon soha senki nem ütött rajta. Nem háborgatta idegen fajta, ember vagy állat. Szép országba eddig soha senki nem tett kárt. Így hát az a helyzet, hogy nem vagyunk egy hadakozó nemzet.
– Mit jelent ez kancellár mondjad, ne csak a felesleges szavakat ontsad.
– Királyom nem jelent ez mást, csak ki a sárkány ellen menne, egy lovagunk lenne. Azaz hát, összesen egy lovag védi országát és királyát.
– Mi ezzel a baj? Egy lovag pont annyi, mint amennyinek a sárkányt helyben kéne hagyni.
– De ez az egy lovag az ágyát nyomja. Tudni illik, van egy kis gondja. Bedagadt a lába, s nem megy rá a vas csizmája.
– Ezer méregzsák és pukkancs! – szólt mérgelődve a király – Hogy történhetett ez?
– Mikor volt a lovagi torna beesett a rózsabokorba. De ez mind semmi, mert ettől még tudna menni. Ám fegyvere utána zuhant, s ettől dagadt be a lába, hogy ráesett az alabárdja.
A nép hallgatott, a király nem tudott szólni. Boldog-boldogtalan le volt most törve, mintha a bajba ily könnyen beletörődne. Mindenki tudta, hogy megoldást kell lelni, de senki nem tudott felelni. Néma volt a tömegnek hangja, a választ mindenki másra hagyta. De azt tudták, hogy a királyt nem hagyhatják cserben, hisz sosem álltak vele perben. A népet szolgálta ő mindig. Mi tagadás, ez most mindenkit megindít. Fiatal, s öreg, egyként egyetértést követ. Válasszák ki, azt az egyet ki hősként a sárkány ellen mehet.
Az ifjú szabólegény a király elé lépett, és szavaival megnyugtatta a népet.
– Had legyek én az-az egyén! Ki a király lányát megmenteném!
– Nem tudsz a harci szerszámmal bánni, hogy akarsz így hadba szállni? – kérdezte a kancellár.
– A tű is éles szerszám, vigyázva kell vele bánni, nem forgathatja bárki.
– Jól beszélsz legény. Minden szavad határozott és kemény. – mondta a király.
– Had legyen hát enyém az érdem, királyomtól csak ezt kérem.
– Ha ilyen okos vagy, miért akarsz a sárkány ellen menni?
– Mindig azon álmodoztam, míg hosszú napok alatt a posztot ruhává átdolgoztam, hogy egyszer a király előtt állok, s lovaggá válok. Páncélruhát öltök, s a szabászattal több időt nem töltök. Bátor lovag leszek, csupa hősiességet teszek. Megvédem az árvát, és ha kell megmentem a király lányát. De mindig csak a jót szolgálom, erőmet rossz dologra nem használom. A király lovagja leszek, érte és a népéért bármit önzetlenül megteszek. Ez hát minden vágyam, hogy a királyomat szolgáljam.
– Legyen hát kívánságod és örömöm szerint. Had üsselek lovagommá legény.
Minden álma így vált hát hirtelen valóra, fellépet az álmokat jelentő pallóra. Megszűnt eztán szabólegény lenni, hogy elinduljon lovagként hősiességeket tenni.
A király a kardját magasba emelte és fennhangon azt felelte:
 Ezennel azonnal lovagommá ütlek, majd a sárkány ellen küldlek. Tisztelet és bátorság övezze utadat, elfelejtheted végleg múltadat. Eztán, hogy válladra teszem kardomat, lovaggá ütöm rangodat. Páncélt, kardot, s lovat adok neked, hogy végrehajtsd hősi tetted. Küzdjél meg a sárkánnyal, hogy aztán visszatérhess királyod lányával. Hősként ünnepeljen a nép téged, még századokon át, zengjen rólad regéket.
A lovag páncélruhát öltött, búcsúzkodással sok időt nem töltött. Kardját tokjába rakta, közben lovagi lovát is megkapta. S mily gyönyörű lovat kapott, mit a király néki adott. Ki ha kell, átszeli a sötét erdőt, áthág minden útvesztőt. Gazdáját repíti, mint a szél, ahogy nyergébe ül, útra is kél. Felpattan hát a lóra, neki is indul nyargalóra.
Az út felét megtéve a lovag egy faluba ért, ahol segítséget kért. Megkérdezett minden járó-kelőt, hogy pár nappal a mai előtt. Láttak-e egy sárkányt? Ki elrabolt egy királylányt.
De a falu se sárkányt, se királylányt nem említett, nem látott és halott semmit se.
Aztán megjelent a község papja, akit tisztelt a falú apraja nagyja. Az öreg külső bölcs szívet takart, hozzá fordult ki jó tanácsot akart.
– Látta-e a sárkányt, s vele rabként a királylányt? – kérdezte a papot
 Egy nap, – a pap mondta néki – elkísért az úton félig.
 Hogy-hogy elkísérte? Hát nem a sárkány fogságában volt? Csak úgy egymagában kóborolt?
 Furcsálltam is, hogy egyedül rója az utat, de mire szóra formálódott bennem a tudat, a kisleány már messze járt, elhagyta a falu határt.
 Merre indult, merre járhat, most vajon mit csinálhat? Tán egyedül van egymagában, elveszetten magányában – mondta aggódva a lovag.
 Én tudom, merre vezet az út, de onnét inkább mindenki visszafelé fut. – mondta egy ember – Csak a sötét erdő felé mehetsz, ha oda indulsz az eszed elveszett.
 Ezer veszéllyel is szembe szállok. A királylányra, ha rátalálok, megmentem én bármi áron. Érte az életemet se sajnálom.
 Akkor hát lovad léptét fokozd gyorsra. Mielőtt rosszra fordul a kislány sorsa.
 A hős lovagnak az a dolga, ha bárhol veszély volna, ott teremjen azon nyomban. De hogy üres fecsegés ne legyen a tettből, neki vágok a sötét erdőnek egyből. Mire a nap ébred kelőre ki is érek belőle.
Nekivágott hát, a lovag a rengetegnek. A falu népe tágra nyílt szemekkel, utána merengett. Úgy gondolták, nem látják már többet. Mert túl merész az ötlet. Hogy az erdő sötétjébe vágott, ily bolondságot még senki nem látott.
 Száz veszély és száz rettenet, engem semmi nem rettent meg. – hallották még a lovag hős kiáltását a távolból.
Levél rezzen, tőzeg reccsen, szél süvít az ágak között, bagoly száll az erdő fölött. Sötét erdő csendben zajong, valami halkan mászik az avaron.
 Bátorság, merészség, s jó pár erény még, mi a lovagot hőssé teszi. De mi van, ha mindezt elvesztheti? Lovagiasságát hová tette, talán szívébe elrejtette? De ha el is rejtette oda, nem vesztheti el soha.
De ahogy az erdő megrezzent a lovag egy kissé megszeppent. A sűrű sötét, mély erdőbe érve a lovagnak kissé remegett a térde. A lovag lovát is, a félelem rázta.
 Ne félj! – A lovag a lónak remegő hangon magyarázta. – Nem történhet semmi bajunk, míg a félelem el nem hatalmasodik rajtunk. Nincs itt semmi rémség, vagy veszély. Ezért mondom: Ne félj!
Az út mikor kanyarodott jobbra, a lovag a ló léptét lassabbra fogta. Az út mellett feküdt egy szikla, ami az erdőben elég ritka. Óvatosan közeledtek hát felé, míg majdnem oda értek teljesen elé.
A sziklán egy nyúl ült.
 Hová tartasz lovag? – kérdezte a nyúl
 Arra tartok merre utam vezet.
 Jobb lesz akkor, ha ezt az utat visszafelé követed.
 Dolgom nem arra vezérel. Miért te lennél az, ki visszafelé vezényel?
 Mert én vagyok az erdő őrizője.
 Bizonyítsd hát bátorságod. Mert ha nem engedsz, velem kell kiállnod. – ezen szavakkal hívta küzdelemre a lovag a nyulat.
 Miért akarsz pórul járni lovag? Ha megverlek elveszem minden vagyonodat.
 Mi van nekem nem a vagyon, hanem a feladatom. Hogy királyom lányát megtaláljam. Nem hagyom, hogy utamba holmi nyuszika álljon.
 Á, szóval a királylányt keresed. Én tudom, merre mehetett. A sárkány barlangjához tartott….
A lovag hirtelen a nyúl torkához nyomta a kardot.
 Nem értem én ezt a dolgot. Állításod nekem arra okot adott, hogy a királylány a sárkányhoz magától ballagott.
 Jól forog az agyad. Szeretem, ha a bölcsesség az erő fölött győzelmet arat.
 Akkor hát mégis a sárkány barlangjához kell mennem! Vele a harcot felvennem.
 Szavaiddal hát meggyőztél, hogy nálad a merészség, nem bolondság, hanem érzelmi készség.
 Engedj hát utamra békeségben.
 Azt nem tehetem. Mert még bárki nyuszikának nevezhet, megfogadtam, hogy végrehajtok egy bátor tettet.
 Bizonyítsd hát bátorságod, vezess a sárkány barlangjához.
Átvágtak a mocsáron a nyúl, a ló, a lovag, mind a három. Bátran közelítettek a barlang felé, hogy oda álljanak a sárkány elé. Készen voltak a küzdelemre, hogy rácáfoljanak a hiedelemre. Miszerint a sárkányt nem lehet legyőzni, s majd belőlük fog vacsorát főzni.
A barlanghoz lopóztak csendesen, miközben szívük vert hevesen. A sziklaüregen benézve beláttak a konyha részre. Szörnyűség, mit ott bent láttak. A kondér körül gyermekek álltak. A sárkány középütt állott, a gőz néha a fedő alól kivágott. Ekkor kevert egyet rajt a sárkány, és mosolyogva körbenézett a sok kis királylánykán.
 Ez nem történhet meg – mondta a lovag. – Ezek az éles fogak, mik a sárkánynak vannak, mindenkit felfalnak. Meg kell mentenünk az összes királylánykát! A sárkányból meg csinálunk egy tűzokádó fáklyát.
Megbeszélték hát a tervet, hogy ásnak a sárkánynak majd vermet.
 Halljátok hát tervem, hogy majd ki, mit cselekedjen.
Mielőtt a lovag belekezdett a szavába, egy kislány jelent meg a barlang ajtajába. Nem volt más ez a gyermek, a király leánya, ki észrevétlenül előttük termett.
 Sziasztok – súgta pöszén és halkan.
Közben a lovag a fejét vakarta.
 Ejnye, mit is akartam?
Meglátva a kislányt, azon nyomban tervet váltott. Rögtön felkiáltott.
 Megvédlek, ne félj!
Hamarjában szájához is kapott, mert a sárkány minden hangos szót meghallott.
 Hupsz – mondta a lovag.
Támadt köztük nagy riadalom, senki nem akart ott lenni a viadalon.
A sárkány miközben kifelé cammogott, odakinn pánikhangulat uralkodott. A lovag nem tudta mi is legyen, most hirtelen mit is tegyen. A kislányt gyorsan védelmükbe zárták, mialatt a sárkány támadását várták. A lovag elővette kardját, közben a gyermek megrángatta karját.
 Ti is vacsorára jöttetek? – kérdezte a kislány.
 Nem lesz itt ma vacsora, elmarad a lakoma – mondta a lovag. – Ne félj! Haza viszünk téged, aki mást gondol, az téved. Mire a nap sárgából átmegy narancsba, kiadom majd parancsba: Támadjunk a sárkány ellen, aki bátor jöjjön velem. Megmentünk mi minden rabot, a barlang sötétjéből a szabadulás fénye ragyog. Mert hiszem, hogy én egy hős lovag vagyok. S bátor minden segítőm és társam a csatában.
Ezen pillanatban a barlangból a sárkány kitorpant.
 Ki az a roppant bátor, ki harcra csődíti e tábort? Küzdeni akar, hol béke honol, ok nélkül engem okol. Hogy jót és rosszat megkülönböztessen, mindent a szememre vessen. Habár harcra ő akar kelni velem, ezért küld mindenkit ellenem.
A lovag a kardjával előre döfött, de véletlen a nyúl hátsójába bökött. A kis állat ijedten megugrott, s fejjel a sárkány gyomrának futott.
A sárkány egyből hanyatt esett, és csak rémülten körbelesett. Mi is történt vele? Kissé megütődött a feje. Aztán sötét lett minden előtte, úgy gondolta valaki a Napot lelőtte.
Mikor ismét magához tért, a lovag szót kért. Majd így beszélt:
– Azt állítják a leányok, hogy nékik a sárkány nem ártott. Azaz, hogy te nem bántottad őket, hanem vacsora vendégségbe jöttek. Az étek nem ők lesznek, hanem az asztalra másféle finom falatot tesznek.
 Nem ártok én senkinek, vacsorát főzök mindenkinek. – mondta a sárkány. – Mindenki jól érzi magát itt velem, én őket csak a jóra nevelem.
 Honnét tudjam, hogy a vacsorád, mit tartalmaz? Mert amire gondolok, az borzalmas.
 Mit főztem, csak csupa finom étek, és ha kértek bőven jut belőle néktek. Gyorsan kiszórjuk a terítéket, aztán ehettek, amennyit csak kértek.
 Köszönöm, de én már megettem az ebédem javát.
 Ugyan már ne kéresse magát.
 De még azt szeretném tudni, hogy a sok kis királylány, hogy tudott ide eljutni. Mi az, mire ide terelődtek, miért jöttek ők, és nem a felnőttek?
 Mert tiszta a szíve az apró királylánynak, mind azt látja, amit a felnőttek nem látnak- mondta a sárkány.
 Nem értem- mondta a lovag.
 A gyermek mikor a vár magas tornyában ágya mellett lábát hajtja térdre, felnézz a csillagos égre. Szemével az égen a jelet keresi, ekkor a hulló csillagokat meglesi.
 Így sem értem.
A sárkány elmosolyodott.
 Menjünk, most vár minket a vacsora.
A kondérban az étkek már kihűltek, ami végre asztalhoz ültek. A kislányok sürögtek-forogtak, mire a teríték elkészült a gyomrok már korogtak. Így hát neki is álltak az evésnek, nem is maradt több csak egy kevéske. A fő étek után jött a desszert, csoki öntet földimogyorós keksszel. Ettek mindent, mit a természet adott a végén meg gyümölcsös, pudingos habot. De jó nagyot, hogy mindenkinek a hab az orrán nyomot hagyott. És ez arra okot adott, hogy mindenki mindenkit kikacagott. Mikor a Hold felváltotta a Napot a kiskirálylány ásított egy nagyot.
A sárkányhoz lépet és azt mondta neki:
 Csináld ma is azt a szépet. Tudod mi az, mit tőled kérek? Mikor a fények a földre nyúlnak, és a csillagok a magasból lehullnak. Csináld azt, hogy ragyogjon az ég, legyen minden fénylő és szép.
A sárkány mosolyogva középre lépet, hogy elámítsa az apró népet. A lovag is izgatottan várta, mi az a csoda, amit láthat. A sárkány felnézett a csillagokra, minden szempár figyelt rá ragyogva. Torkából tűz tört elő, az égig emelkedett a tűzmező. A tűzláng, ahogy a magasba szökött, eltűnt a felhők között. Csend ült a tájra, minden elveszett az éjszakai homályba. Egyszer csak felragyogott a mennybolt, aztán gyönyörű lángeső volt. A tűz játszva, ragyogó színekben pompázva hullt alá az égből. Átfestette az eget kékre, zöldre, sárgára, minden apróság csodálatára. A lovag szóhoz sem jutott, csak csodálkozni tudott. Mert végül megértette, miről a sárkányt kérdezte: Hogy mit rejt az apró lélek, és mért jó, ha felnőtten gyermekként élhet.
Másnap mikor a nap félúton járt dél felé. A kis csapat készülődni kezdett hazafelé. Eljött a búcsúzás perce. A lovag és a kislány megígérte persze, hogy eljönnek legközelebb, mikor a megfelelő idő elközeleg.
 Ebédre már nem maradhatunk. Aggódik a mi kis városunk. Megettük a reggelit, de időnkből már többre nem telik.
 Most indulnunk kell, mielőtt az est minket a sötét erdőbe lel.
Elindultak hát, hogy a kis csapat mielőbb haza jusson. Szélsebesen száguldott a lovag lova, hamarosan az erdőt ott is hagyta tova. Mikor rátértek a rétre, lassabbra váltott a ló lépte. A lovag szomorúan ült a nyeregbe, lehajtott fejjel, keseregve.
 Lelkedben mi ez a gyötrelem? Mit látok, ha bánatos arcodat figyelem? –kérdezte a nyúl
 Hogy lehet hős lovag az ki nem küzdött semmiért? Lovagi címet nem adnak ennyiért. Semmi hőstettet nem vittünk végbe, és úgy tűnik kalandunknak itt vége. Nem hajtottunk végre semmi hősies tettet. Krónikák rólunk így, hogyan lesznek? Melyek hirdetik majd, merészek voltak és bátrak. Ki az ártatlan ellen szegült, azzal szembeszálltak. Mindig az igazság pártját fogták, ahogy a legnagyobb lovagok is szokták.
Míg hősünk magában kesergett, látták, hogy az erdőben célt vesztve egy másik lovag tekergett.
– Mondjátok nékem, ha tudjátok, merre vezet az út a sárkány barlangjához?
 Arra, aztán amarra, majd a kanyar után balra. De tartsd magad az erőszaktól távol. A sárkány szelíd és jámbor, nem kér lovagi csatából. Csak mond neki, melyik gyermeket keresed. Ki az, ki otthonról nyom nélkül elveszett.
Az úton még pár lovaggal találkoztak, kit a sárkány felé útbaigazítottak.
Az út javát már megtette a kis csapat, mikor egy falu határához érve, egy asszony rogyott eléjük térdre.
 Banditák! – kiáltotta. Banditák rabolják és fosztogatják otthonunk. Mindent tönkretesznek, mit két kezünkkel alkottunk.- remegő hangon szólt a lovaghoz – Leányom ellenük szegült, így dühük és haragjuk középpontjába került. Most üldözik őt jó néhányan, nem csak hárman, harminc hárman. Ereje egyre csökken, nem veri már őket olyan könnyen. Segítség kéne a leánynak, adni néhány pofont a sok gaz banditának.
 A szó szoruljon beléd végre, vezess minket a küzdőtérre. Segítünk a leányzónak és minden faluhoz tartozónak.
 Ott veri őket. Hol a porfelhő a falu fölé magaslik, ott csattannak a legnagyobb taslik.
A lovag a nyúllal a tömegbe vágtatott. Ilyen verekedést még ti sem láttatok. A banditák csak úgy repültek szerte-széjjel, nem számoltak ekkora veszéllyel.
Ahogy a porfelhő leült a lovag és a lány egymás elé került. Első pillantásra nyomban, szívük lángra lobbant.
 Ó mily szépség mi arcán kiülve lakozik. Tudom a Nap, reá nézve napozik. Mert ezer csillagnál is ragyogóbb ő, kit örömében teremtett a Teremtő.
 Ki ez az önzetlen lovag? Ki ily bátran megüli a lovat. Ki életét is kockáztatja értem. Hogy valaha ilyet látok, már nem is reméltem.
A lovag és a leány oly meghatódottak voltak, hogy szinte egyszerre szóltak.
 Ahogy megláttalak, tudtam, hogy téged vártalak. Szívem szívedre talált, az a szív, ami eddig mindenkinek ellenállt. Csendesség fátyla borult most lelkemre, ahogy rátalált szemem szemedre. Melegség öntötte el szívem, hogy ilyen létezik már nem is hittem. E forróság okozója te vagy kit többé szerelmem el nem hagy.
Hazaérve a várba, a hősöket az egész nép ünnepelve várta. Köszöntötték a szabóból lett lovagot, ki a sárkánynak barátságot fogadott.
Azt mondták néki:
– Nem a tett a lényeg, hanem a szándék, ahogy elérted.
A kiskirálylány elmesélte, hogy a sárkány mily jó barátja, és ha vendégül látja ugye az apukája sem bánja.
Megülték a nagy lakodalmat, minek tűzijáték volt a vége, s a melegsége mindenki szívét elérte.
Így lett hát teljes a mesém, mit elmeséltem néktek én.
Vége.