A Bummbele család bejárja a hazáját

Egy szép májusi hétvégén a Bummbele család országjáró kirándulásra indult. Édesanyjuk Boglárkával és Pliccsplaccsal szendvicseket, néhány szem almát és ásványvizet csomagoltak. Beültek a jó öreg, régi autójukba, akit Jenőnek hívtak és elindultak. Először Magyarország fővárosához, Budapestre utaztak. Végig autópályán haladtak. Alig volt forgalom így hamar megérkeztek. Egyszer már voltak itt, így sok mindent ismerősnek találtak. Ilyen volt a Duna-part, a Budai Várnegyed, a Mátyás templom, az Andrássy út, a Hősök tere és a Földalatti Vasút, a Duna-hidjai, gyógyfürdői, a termálvizes barlangok, a zsinagóga, az Opera és az Országház is. A neogótikus stílusban épült Parlementből az országot kormányozták, törvényeket hoztak. Főlépcsője márványból készült. Freskók, festmények ékesítették a falakat, melyek tiszta színarannyal voltak díszítve. Csupa pompa és ragyogás volt az épület belseje. Hatalmas termei égig értek, kupolája félkör alakban ívelt, ékes volt, nagyszerű. Jenővel végig haladtak egyenesen a Duna mentén lassan, mert nagy dugó lassította a forgalmat. Gyönyörködtek minden épületben, növényben, oly sok szépségben. Lelkük megtelt békével, megfürdött gazdagon. Útjuk során a Gellért- hegyet, Szentendrét, Visegrádot, Nagymarost és Esztergomot is érintették. Itt megálltak és tettek egy nagy sétát. Szuszimuszi kérésére felültek egy kirándulóhajóra és hajókáztak egy kicsit a folyón.

Minden hajó vízen úszik,

mint a fregatt vitorlás,

komp s az uszály vizet szeli,

nincsen rajta tolongás.

Lics- locs- lics- locs.

Kajak, kenu, tutaj csónak

lapátja egy evező,

vigyázz, jujj, jujj, könnyen feldől,

legyél te a kezelő.

Lics- locs- lics- locs.

Fedélzetén arcfestés és játszóház fogadta őket. Amig ott mulatták az idejüket, édesapjuk és édesanyjuk élőzenére ropta a táncot. Felhőtlen volt a jókedv a családban. Ihaj, csuhaj! – dáridóztak. Szuszimuszi és Bíborka a folyót, az édesvizet figyelte. Aztán a hajót, ahogy hullámokat, fodrokat kavart körötte a víz. Nyugtató, szemet gyönyörködtető volt a látvány. Miután leszálltak a hajóról ismét folytatták útjukat a jó öreg kocsival, Jenővel. Ellátogattak az Egri várhoz, ahol várjátékokon és tüzérségi játékokon vettek részt. Innen Sopron óvárosához és a Tűztoronyhoz autóztak. Elfogyasztottak a cukrászda teraszán egy banánhajót. Mindenkinek jutott belőle egy- egy gombóc fagyi és sok- sok tejszínhab. Ezután megnézték az Esterházy-kastélyt, Fertődön tettek egy jó nagy sétát. Pécs török emlékei nagyon érdekesek voltak az ifjak számára. Az Aggteleki-barlang pedig maga volt a csoda. A karsztvidéken megnézték a víznyelőt, a forrásbarlangot és a cseppkőbarlangot is. Ez utóbbiban egy mesevilág tárult a szemük elé. A csepegő víz hosszú- hosszú évek alatt változatos formájú cseppköveket épített. A kőzetekben állatok maradványai, ősmaradványok, ammoniteszek és a tengeri liliomok is bámulatra méltóak voltak. Egy huncut tekintetű vipera csúszott- mászott, izgett- mozgott a földön: ssssz- ssssz- ssssz sziszegte, eközben villás nyelvét nyújtogatta ki- be. A barlangot denevérek, lepkék, és a barlangi keresztespókok lakták. Egyszer csak néhány denevér felébredt álmából és vitorlázni kezdett a levegőben épp Pliccsplaccs feje fölött. Nagyon meglepődött a váratlan vendégektől, akik egyébként napközben fejjel lefelé csüngve szundikál. Valami most megzavarhatta. Denevér Ducit meg is kérdezte.

– Miért ébredtél fel?

– Megzavartak a zajok.

– Pedig nagyon csöndben közlekedtünk. Bocsánatot kérünk, hogy megzavartuk az álmod.

– Ugyan, semmi baj! – mosolyodott el Denevér Duci. Ha már ébren vagyok, keresek valami harapnivalót. Tűhegyes fogaimmal ízletes gyümölcsöket és virágport fogok felkutatni, hisz azzal táplálkozom. Most búcsúzom. További kellemes és tartalmas napot kívánok nektek!

– Mi is tartalmas napot kívánunk nektek. Viszontlátásra!- válaszolta Pliccsplaccs.

Miután rácsodálkoztak a nyuszik a barlang szépségeire és mindent megnéztek, amit csak lehetett, tovább folytatták útjukat Jenővel. Elérkeztek Badacsonyhoz és a tanúhegyek térségébe. A táj igéző volt. Ezen a vidéken réges- régen vulkánok tomboltak, tüzet lövelltek ki magukból: pf- pf- pf- pf, majd a narancsvörös, izzó lángnyelvüket nyújtogatták ki jó messzire, megperzselve, amit csak elértek. Emiatt Badacsonyban nagyon finom, édes, méz ízű szőlő termett. Szürke bazaltsziklák és kőfolyások fakadtak az erdő mélyén. A lenyűgöző vidék megcsodálása után egy másik varázslatos helyre érkeztek Jenővel, a Szalajka-völgyhöz, Szilvásváradra. A zuhatag, a lépcsőkből álló vízesés, valami fantasztikus látványt nyújtott. Egy jót sétáltak az erdőben, látva nagyvadakat a sűrű fák között és kismókusokat ágról- ágra szökkenni.

Testükön szőr nőtt nagy farokkal,

füleiken két szőrpamacs van.

Télen pihennek, ritkán látni,

mogyorót ölelve szunnyadnak.

Ugra- bugrálnak fáról- fára.

Pszt, halljátok ezt, hogy: "csukk, csukk, csukk, csukk"?

Vajon kik ők, a rőt bundások?

Ha ezt hallod, hogy: "csukk, csukk, csukk, csukk":

ők bizony a….. (mókusok)

Egyszer csak egy játszóteret pillantottak meg. Itt megpihentek. A tisztás szalonnasütésre csábította a családot. Amíg sült a szalonna, Pliccsplaccs és Nyafi a közeli focipályán fociztak. Boglárka és Bíborka kellőképpen kiélvezte a hintákat, a játszóvárat, a lengőhidat, a kötélpiramist és a kötélpályát is, később a fiúk is csatlakoztak hozzájuk. Szuszimuszi inkább homokvárat épített a homokozóban. Mikor elkészült a finomság elfogyasztották a zsíroskenyeret, a szalonnát és a hagymát, majd összepakoltak. Eloltották a tüzet, még parázs se, sőt szemét se maradt, aztán ismét útra keltek. A következő állomás Szeged volt. A Füvészkertbe látogattak el, ami maga volt a paradicsom a tengernyi szépséges fáival, bokraival, virágaival. Már javában virágoztak a boglárkák, a loncok, a galagonyák. Orgonák illatos szirmai lila színben hajladoztak a gyengéd szélben. A Lótuszos tóban már megjelentek az első új levelek is és a molnárka is a felszínén úszott. Breke Béka boldogan dalolt egy tavaszi dalt. Épp szerelmes volt egy békalányba. Hozzá szólt ez a szép nóta.

Én vagyok a béka fi, brekeke,

e derűs dalom vajon tetszik- e

hát te neked, te neked, te neked?

Víztükörben én érted epedek,

csodálom a gyönyörű képedet.

Tudom veled csodaszép az élet,

s a locs- pocs vízben boldogan élek.

Adj egy hamvas csókot rücskös Kreke,

s a tóparton egybe kelek veled.

Bre- ke- ke, bre- ke- ke.

– Hát legyen! Házasodjunk össze! – felelte Kreke Béka – kvák- kvák, kvák- kvák. Ekkor elcsittent- csattant a

csók, megfogták egymás kezét és együtt csobbantak be a vízbe. A Bummbele nyuszik egy darabig még nézték, ahogy a hullámok összecsaptak a fejük fölött, és a vízgyűrűket. Miután kellőképpen kigyönyörködték magukat a meseszép botanikus kertben, tovább folytatták útjukat a Hortobágyra. Nagyon megkapó volt a róna, a puszta, a kilenclyukú híd, a délibáb, a gémeskút és a gulya. Varázsa a régmúlt hangulatát idézte. A szőke Tisza folyó az Alföldön folyt keresztül. Itt élt a túzok is. Innen harminchárom lépésre összetalálkoztak a kanalasgémmel a nádasban, majd a rézsiklóval a mocsárnál. A földikutya is épp erre járt.

– Kop- kop- kop- kop- hívta a kölykeit, akik ugyan kicsit lemaradva, de utána kullogtak. Bíbicek dudorásztak

nekik egy andalító dalt a csöndes, sík, végtelen Alföldön. Aztán Jenő már robogott is tovább. Földúton, szerpentines utakon, autóúton, majd autópályán haladt tova. Az utakat üde, zöld fák szegélyezték. Kuncogva intettek búcsút nekik, ahogy elhaladtak mellettük.

– Szervusssztok! – sziszegték a fák, ahogy fújta lombjukat a szelíd szellő.

A Hévízi tó lágy volt, selymes. Rajta lótuszok lebegtek, ringatóztak. A víz illata gyógyító, bódító volt. A fák zöldellő lombkoronája megnyugtatta a szépre érzékeny szemet. A Festetics-kastély Keszthelyen elragadó, nagyszerű és egyben festői volt. A Zempléni várak a középkor hangulatát idézték. A várban palotaépületek, kápolna, és bástyák vonzották ellenállhatatlanul a tekinteteket. Nehéz volt innen tovább menni. Jenő, a régi, öreg, de kedves autó most Tihanyba vitte el a Bummbele családot. A Tihanyi apátság és a Visszhang-domb között egy csoda csalogatta őket, ami nem volt más, mint a visszhang. Tudjátok, hogy milyen az? Amikor a hang egy távolabbi felületről visszaverődik és ismét, esetleg többször is hallható. Hallgassátok csak!

– Szervusz, vadregényes táj! Szervusz, vadregényes táj! Szervusz, vadregényes táj!

– Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! Zúg a szél, fúj a szél, fésüli

a hajunkat!

– Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap!

– Ha- ha- ha- ha- visszhangzott még a kacagásuk is. – Próbáljátok ki ti is egy teljesen üres szobában elkiáltani magatokat. Miután jól kijátszották maguk, gyönyörködtek a panorámában. –

– Innen nagyon jól látni a mi drága tengerünket, mely szívünknek oly kedves, a Balatont. – mondta

Pliccsplaccs. – A csillogó tó tükrét vitorlások szelték. Fölöttük sirályok vijjogtak, halat keresve. A család a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba és a halászcéh házába is bekukkantott. Ezt követően a népi kismesterségek háza is becsalogatta őket, így a fazekasház is. ABabamúzeumban hagyományőrző ruhába öltöztetett babák mosolyogtak rájuk. A csillagvizsgáló különösen Szuszimuszi, Pliccsplaccs és Nyafi érdeklődését keltette fel. Itt a Föld mágneses terének változásait figyelték a kutatók. Jenő már tűkön ült, mert ismét mehetnékje támadt. Újból beült a Bummbele család a kocsiba és Hollókőre utazott, amely egy palóc falu. A palócok ősei még a honfoglalás idejében, a magyar törzsekkel együtt jöttek és telepedtek le a Kárpát-medencében, ahol hazánk is fekszik. A nyuszi család érdeklődve nézte meg a falumúzeumot, amely egy palóc család életébe nyújtott betekintést és annyi titkot rejtett, hogy az ifjoncok csak ámultak-bámultak. Jenő utolsóként a Gemenci erdőbe vezette el a családot. Gemenci erdő egy álomszép, meseszép hely volt. Füzek, nyárfák integettek nekik, csalogatták őket egyre beljebb. Felültek a kisvasútra és végig járták a megkapó, szépséges erdőt, berket. Üdítő volt a levegő, minden csöndes és nyugodt volt.

Megy a vonat az erdőben, Gemencen,

kereke meg zakatol vehemensen:

zakatol,

zakatol,

zakatol,

s, sz, s, sz,s, sz, s, sz.

Ahogy zakatolt a sínen a kisvonat, szemet gyönyörködtető árteret, tanösvényt láttak. Néhol őz szökkent, imitt- amott szarvas viselte büszkén, délcegen agancskoronáját úgy, mint az erdő ura. Egy jégmadár leste a víz fölé nyúló faágról a halakat. Egy hód épp vackát ásta a partfalban. Nagyokat füttyögött az éppen békésen lubickoló párjának, ki hol a hátán heverészett, hol a hasán fekve tempózott a hűs vízben. Aztán haladt tovább az erdei kisvonat: s- sz- s- sz, si- hu- hu- hu, si- hu- hu- hu…mondta fennhangon. A végállomáson átszálltak Jenőbe és hazafelé vették az irányt a Csalafinta Csalitosba.

– De gyönyörű ez az ország. A mi hazánk! – mondták a kis nyuszik egyhangúan. A kocsiban még némán

bámulták az út szélén sorakozó, égig érő fa sort, a kerítésen ülő sólymot, vércsét, aki a prédát leste. Az aranysárga repceföldet, a piros pipacstengert, mely meseszép volt.