A bűnös

Elmesélek egy történetet.
Kezdő újságíró koromban történt, nevezetesen a legelső cikk megírásakor, amikor, azt hiszem minden létező hibát elkövettem, amit újságíró elkövethet. Ez volt az a bizonyos állatorvosi ló esete, vagyis az enyém, egy akkoriban illegálisan működő zugcsárdával, ahol hajnaltájt bögrékbe mérték ki az ócska pálinkát és a kannás bort.
Még a 9 óra előtti szesztilalom idején történt.
Törvény írta elő, hogy a korai órákban a rendzavarás elkerülése végett, nem árusítható alkohol, így hiánycikké lett mindennemű és fajú szesz, egészen 9 óráig. Ekkor lakossági panasz és egy vaskos dosszié érkezett a szerkesztőségbe.
A panasz tartalmazta a törvény be nem tartásának tényét, az ehhez csatolt elmarasztaló önkormányzati dokumentumokat, valamint a fotókat, amelyek kaszkadőr típusú, és dorbézoló alkoholistákat ábrázoltak különféle pozíciókban és a kábulat különböző fázisaiban.
Egyértelmű volt a tényállás.
A Z.utcában nyilvánvalóan zugcsárda működik.
Ez a nem túl nagy volumenű ügyet rám bízták akkoriban. Mint kezdő, nem gondoltam, nem sejtettem, hogy minden egyes ügy mögött ott van az ember, a motiváció, így száraz és tényszerű cikket írtam az iratok alapján, az esetről, és a be nem tartott törvényről.
A helyszín felkeresését sem tartottam szükségesnek, hiszen jegyzőkönyv tanúsította, hogy az önkormányzat dolgozója szemlét tartott, és a csárda tényéről személyesen meggyőződött.
A cikk csupán rideg és tárgyszerű tényekből állt, nem volt túl hosszú és túl érdekes, mégis a megjelenése utáni másnapon ismert lettem a kisvárosban.
Na nem, mintha ez irányú ismertségre vágytam volna. Nem egészen úgy történt, hogy a világ ujjongva ünnepel, és én szerényen mosolyogtam közben. Sőt!
Az emberek hidegnek és szívtelennek tartottak, ujjal mutogattak rám és megfordultak utánam az utcán. Egyenest odáig, hogy egy néni utánam szólt.
-Tudja maga, hogy ki is az az ember, akiről írt? Ismeri egyáltalán?
Nem ismertem. Azt gondoltam, valaki megszegett egy rendeletet és ez tény.
Nem hittem, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb.
De valami erősen motoszkált bennem. Valamit nem tudok, ez nyilvánvaló volt. Oda kell mennem.
Hosszasan szólt a csengő. Először azt hittem, nem találom otthon a bögrecsárda üzemeltetőjét. Aztán furcsa, sosem hallott hangot hallottam közeledni. A motoszkálás és kulcscsörgés után kinyílott az ajtó.
A szégyentől megkövültem.
A férfi, akiről írtam, kerekesszékben ült. A szemembe nézett. Barna szeme, őszinte tekintete volt. Nem táplált semmiféle haragot irántam.
Akkoriban, bár nem lett volna szabad, azonosultam a történettel, a szereplőjévé váltam.
Mély bűntudat ébredt bennem, hogy mint ember, valószínűleg a cikkemmel ártottam egy másik embernek, aki a törvény szerint valóban illegálisan működtette azt a bögrecsárdát, de mozgássérültként valószínűleg nem volt más választása.
Két gyermeket nevelt. A szemembe nézve mesélte el a történetét, nem mentséget keresve, hanem megnyílva a másik ember előtt. Nem voltam képes rá, hogy személytelenül, a történet közvetítőjeként nézzek rá, megőrizve az objektív valóságot, érzéstelenül.
Azt hiszem túlontúl fiatal, és szubjektív voltam akkor.
Elmesélte, hogy ép volt egykor. Szépreményű, fiatal bányász. Megnősült és két gyermekük született. A kisebbik alig volt pár hónapos, amikor ráomlott a bánya. Sokáig volt eszméletlenül a romok alatt, eltört a gerince, de hálás volt, hogy élt.
Láthatja felnőni a fiait.-ezt mondta.
Nem sokáig bírta az asszony. Egy év múlva elment, maga mögött hagyva gyerekeit, férjét, egy új élet reményében, hátra sem nézve többé.
Akkor a férfi, olyat mondott, amit nem felejtek el.
-Ha majd a Jóisten megszán engem, csoda történik, és felkelek ebből a kerekesszékből, tisztességes munkából fogok megélni. De most nem hagyhatom cserben a fiaimat.
Abban a percben, majdnem elsírtam magam, annyira szerettem volna valahogyan jóvátenni az első cikkemet, levetni a vállamról a felelősség súlyát, vagy örökre elfelejteni ezt az egész ügyet.
Tudtam, nem szabad véleményt fogalmaznom, sem sugallnom, bár volt véleményem.
Tudtam, nem az én feladatom eldönteni, kinek van igaza. Csak be kell mutatnom az objektív tényeket, meghallgatva a másik felet is, és az olvasóra bízva az állásfoglalást. Mint embert, ez miként érintett, ez nem az újságírói munka része volt.
Próbáltam összeszedni magam. A szerkesztőségben elővettem újra a vaskos aktát, amelyet a feljelentő szomszéd gyűjtögetett és hirtelen, a fényképeket forgatva, azon kaptam magam, találgatom, vajon milyen perspektívából készülhettek ezek a képek?
Az jól kivehető volt, hogy valahonnan a magasból, de honnan? A ház ablakából?
Semmiképp.
Jól látszott a képen is, az itt-ott belógó ágakról, hogy a szomszéd képes volt a fa tetején ülni, fényképezőgépét kattintgatva, talán hosszú napokig, hogy lencsevégre kapja a kompromittáló anyagot.
Újra ott álltam hát a Z.utcában, immár a szomszédos ajtó előtt, és arra gondoltam, szemlátomást nincs itt semmiféle rendzavarás, csupán a pedáns tisztaság szúrt szemet, amelyet a zugcsárda üzemeltetője tartott fenn, kárpótlásul a lakók felé, illegális tevékenységéért.
Hosszasan szólt a csengő.
Mivel előzetesen időpontot egyeztettünk, a feljelentő érkezésére számítottam. Mintha kulcscsörgést is hallottam volna.
De az ajtó csak nem nyílt ki.
Szerettem volna meghallgatni a másik felet is. De valószínűleg fontos és halaszthatatlan teendői támadtak, így nem találtam otthon. Egy azonban biztos volt. Nagyon siethetett, mert még a kulcsot is a zárban felejtette… belülről….