A buta kis birka

A napsütés terítette be a kopár sötét világot és felváltotta az éjszakát. Elterült a hajnal a békésen nyugvó hegyeken és megvilágította a rajtuk lévő zöldellő fűtengereket. Hosszan nyúló mezők csillogtak a meleg ég védelme alatt és vad szellő tisztította, hogy messzire vigye hírét a tökéletes legelőnek.
A hegylábi völgyeket egy szabad birkanyáj őrizte, kiket csupán a szerencse sodort arra. Jó volt soruk, nem is lehetett volna jobb, de akárhogy is kedvezett nekik a természet buták voltak, mint… mint, a birkák. Boldogan élték mindennapjaikat a puha kis gyapjasok, bár nem sokból állt az életük. felkeltek, ettek, ittak, lefeküdtek, felkeltek, ettek, ittak, lefeküdtek és így tovább minden egyes nap. Bár minek kellet volna ennél több? Védett helyen volt, természeti katasztrófáktól mentes, a farkas sem járt nagyon arra. Semmi gond az élettel. Bár ránézésre mindegyik ugyan olyan, de ez nem volt teljesen igaz. Élt egy birka egy egyéniség aki elléggé csak irigylésre méltó volt. Gyapja, akár csak a fényes és tiszta holdvilág. Bármilyen is volt az idő ezt a mályvafelhőt mindig kímélte. Ez a kis birka akárhányszor elment legelni, nem volt olyan pillanat, hogy meg ne bámulják. Minden birka elbújt szégyenében mikor meglátta az ő méretes hófehér, göndör gyapját. Akármennyire is volt lélegzetelállító külseje, odabent nem nagyon volt semmi. Nem túl sok tudomány szorult abba a kobakba, ráadásul az önteltségét sem lehetett mire vélni. Úgy érezte, hogy ő a nyáj vezetője és azt gondolta magáról, hogy ő ilyen pornép közé nem való. Nem kellet neki ez a szutykos élet, neki a királyi kosztból kellett volna ennie, és minden nap a legpuhább selymekből készült ágyban kellett volna ébrednie. El is döntötte magában, hogy nem tűri tovább ezt a tanyasi stílust és inkább elmegy más vizekre evezni. Egyik éjjel mikor már a bárányok nagyja húzta a lóbőrt ő felekelt és rövid kis lábaival eltopogott, de valami megzavarta tervét. Az egyik bárány mégsem aludta még az igazak álmát:
– Mond csak, te még is hova mész?
– Te, mint egyszerű birka nem értheted meg ezt. Túlságosan bonyolult!
– Ugyan már, mond csak el, majd megpróbálom megérteni.
– Na, jó… nem bánom. Elmegyek innen oda ahol engem királyi trón vár.
– Szerintem egyetlen egy királyi dolog vár, mégpedig egy ezüst tálca! Miért mennél, el? Jó ez a hely, és biztonságos!
– Há! Gondoltam, hogy nem fogod megérteni! Nekem sorsom van! Amúgy is, ez a hely nem hozzám méltó! A drága gyapjam, könnyen bepiszkolódhatna! És amúgy is, amit ti itt életnek neveztek, az maga a fájdalom. Hozzám csak is úri koszt illik!
– Ó drága barátom, csak sajnálni tudlak! Ennél jobb dolgod nem is lehetne: A bundád száz közül is kitűnik, ezért is akar téged minden birkalány. Minden nap kelhetsz és fekhetsz úgy, hogy nem kell tartanod semmitől, és ráadásul mindig jut, friss fű a hasadba, akár hányszor csak megéhezel. Hidd, el ennél nem kell több! Nekem elhiheted, hogy az úri élet nem jó, ha egyáltalán eléred. Ha elindulsz, akkor lehet, hogy azonnal széttépnének téged a ragadozók, és akkor nem lesz, aki ellát jótanáccsal! Nem lesz ott egyetlen egy birka sem, aki azt monda volna neked, hogy ne menny arra!
Az önzőségtől telt vattapamacs, ezen a ponton kezdett sarkon fordulni és elindulni a nagybetűs élet felé, míg a másik csak folytatta a magáét. Mikor megpillantotta, hogy társa útnak eredt ő csak ezzel zárta szavait.
– Én figyelmeztelek pajtás, én figyelmeztettelek…!
A kis tudatlan beegető vidáman ugrált a távoli dombokon is túl, szelte át a völgyeket és a hegyeket. Semmi ijesztővel nem találkozott és messziről is, kiröhögte azt a birkát, aki óva intette a veszélyektől. Jókedvű volt, de viszont a kis lábai nagyon elfáradtak. Egy völgyben volt, éppen esteledett és az idő is esőre állt. Meghúzta magát egy fa alatt és az éjszakai vihart átaludta teljes egészében. A kövérlő harmatcseppek ébresztették az álmos kis állatot, és mikor már végre feltápászkodott, nyújtózott egy nagyot és hevesen ment volna tovább az útján, de valami nem volt rendben. Felnézett a Napra, és megítélte azt, hogy éppen reggeli idő van. Körbekémlelt, hátha van valami jó harapni való. Látta, hogy a völgy végén, pár lépésnyire ott zöldellettek a napon a zsenge fűszálak. Össze is folyt a nyál a szájában, de ő valami jobbra vágyott, valami méltóbbra. Megint csak körbenézett, nézett le, semmi, nézett jobbra-balra, de ott sem volt semmi. Már kezdte feladni, amikor is felnézett és ott annak a fának a tetején, aminek a tövében aludt, egy gyönyörű zamatos alma piroslott. Amikor meglátta nagyon megörült, de amikor úgy nézett föl, hogy még a nyaka és belegémberedett, eléggé elszontyolodott. Ő nem egy madár, ami csak úgy feltud szállni a fa legmagasabb pontjáig, meg amúgy is, ha meg mászna, lehet, hogy még azt sem tudna, hisz az ágak olyan szorosan voltak, hogy el sem férne köztük. Mivel szárnya nem nagyon akadt ezért maradt a mászás, nehezen kezdett neki, de amikor már mind a négy patája a fatörzsön volt elkezdett mászni. Ágak százai szúrták szemen, arcon és lábon, de ő nagyon éhes volt. Az ágak húzták vissza, mégis ő erősebb volt, de ennek árán a gyapja összekócolódott, kitépődött, összekoszolódott. Heves harc volt az, amit a kis ürü kiszenvedett magának, külseje teljesen tönkrement, és már báránynak sem lehetett mondani, de őt ebben a pillanatban az érdekelte, hogy nagyúrhoz méltóan táplálkozzon. Több órán keresztül étlen, szomjan, fáradtan érte el végre a csúcsot, de amikor felért csak akkor vette észre, hogy az alma nem volt nagyobb, mint egy tyúktojás, ráadásul a fele már el is volt rohadva…