A csapat – részlet

"Doug összegörnyedve fekszik a földön. A barlang ezen részén hűvös és sötét van. A férfi alig látja a mellette álló sziklát, sokkal inkább érzi a rideg kőből áradó hűvös levegőt. Szinte teljes a csend, csupán az égdörgés szűrődik be halkan. Távolról szól, nagyon távolról.
A férfi összébb húzná magát, de végtagjai nem engedelmeskednek. Miközben egy apró mozdulatra próbálja kényszeríteni magát, meghallja a felé szálló hangokat.
– Léptek, ó Istenem, léptek… – villan át a fájdalommal és rettegéssel küszködő férfi agyán.
Doug továbbra sem tud parancsolni testének, egy porcikája sem mozdul, csupán a lelkét fojtogató rettegés kezd nőni s hatalmasodni. A léptek egyre közelednek. Egyetlen reménye, hogy a hűvös szikla eltakarja őt a rémes ember tekintete elől.
Egy pillanatnyi csend után felerősödnek a léptek s Doug érzi, a hangok felé közelednek.
A földön fekvő férfiből minden erő kiszáll. Sírna, őrjöngene és menekülne, de teste foglyul ejtette: még mindig nem tud megmozdulni. Egy végső remény marad csupán: talán most véget ér ez a rossz álom s meghal végre. Soha többet nem érzi a vére ízét s a barlang kövének hűvösségét. Talán ma véget ér a pokol…
Nagy, kegyetlenül sötét árnyék vetül a mozdulatlan testre, aminek a férfi most örül először. Egy pici, szálkás, szinte természetfölötti formájú kézfej nyúl le Doug-ért a földre, megragadja, s felemeli, mint egy tollpihét. A rongybabaként csüngő férfit szinte megüti a különleges lény szaga amitől öklendezni kezd. Hányni nem tud, hiszen már napok óta nem evett semmit. Minden egyes összerándulásra egész testébe fájdalom nyilal.
Az ég újra megdörren odakint…"