Élt valahol, innen nem messze, arra fel, Hargita felé, élt egyszer egy igen huncut
víg kedélyű székely.
Elég az hozza, hogy már szavamat se felejtsem, fazekas ember volt őkelme;
Mindétig a kemence körül topogott, ott mind szedegette, kapargatta, nézegette, s gyönyörködött abban, amit kihozott az agyagból, igen tetszett neki annak a cserépnek a tapintása, mondogatta is, nem egyszer, – Ej, ha nekem ilyen sima – arcom lehetne, az asszonyok mindjárt jobban is szeretnének, no.
Meg, aztán, nem kéne nekem annyit borotválkoznom se, ej de jó világ lenne az!
Mindenkivel viccelődött, ette a fene, csak nem nyugodott meg sehogy;
Annak, még ha bánata volt is, csak kiment a közeli sziklafalhoz, oszt egy kréta darabbal, elejétől az utolsó szóig, ügyesen fel rovózta búját, bánatát a szikla oldalára.
Haza se ért, ő már nevetgélt, viccelődött, Úgy, mint máskor;
Mondták is az emberek, ennek a Ferkének valami baja eshetett, mert ezt
az égvilágon semmivel megkomolyítani nem lehet.
Hát persze, mert az a szikla, amire rovogatta ügyes-bajos dolgait, éppen az
Ősrégi tündérek találka helye volt;
Minden éjjel eljártak oda megbeszélni a világ menetét. És a rovást is elolvasták,
Azon nyomban letörölték, és amint letörülték, hát a bánat is eltűnt, a gond is eltűnt,
Minden. Mert amit egy tündér letörül, az már nem is létezik.
Honnan tudhatta volna Ferke, hogy mitől olyan életvidám, sehonnan se.
Volt neki az a sok agyag edénye, ment adogatta el azokat; nagyokat kocsmázott.
Legyeskedett a vásári asszonyok között, de megházasodni, soha nem volt neki
annyi esze. Igen ám, de egyszer úgy a szemébe nézett egy túl korán megözvegyült
menyecske, hogy onnantól kezdve már aludni se tudott nélküle, s hiába szaladt ki a
sziklára felírni, hogy ő azt a Böskét mennyire megszerette; falra hányt borsó volt a sziklána meg se kottyant.
Igen, mert a nagy szerelemtől elvakult a szerencsétlen, s már nem arra a sziklára került a panasz, amelyikre régebben.
Na, megjárta, hát megjárta, elmenyen, s megkéri a kezét, ne legyen már ennyire elveszve. El is ment, de a kikosarazta a menyecske, hogy azt mondja, eredj innen hé! Hát te mit képzelsz, nem tudom, kikkel legyeskedsz a piacon? Na, énhozzám ne közelíts, mert megbánod, az adta fia, aki vagy!
Na, ezt megkaptam, gondolta elkeseredetten. Csak el kéne bolondítani azt a fehér- népet valamivel, mert ha ez így megy tovább, mindenki rajtam fog nevetni.
Akkor elkezdett agyagból arcmásokat, maszkokat készíteni, Feltette, s nézegette magát a tükörbe, de már éjjel volt, jaj, megint rájött a szerelmi bánata, kiszaladt a sziklához, de most a helyet megtalálta, nem telt bele két perc se, a tündérek körbevették. Ő meg csak ott ni, tátogott, meg se bírt szólalni se,
Csak nézte kik lehetnek ezek? Mit akarnak tőle?
Na, azt mondja a főtündér.
– Idefigyelj te cseréparcú, ez a maskara, ami rétad van, , nos, ezen túl ne legyen levehető, mert megláttál minket, nem egyébért. Mi akarjuk ezt így, mert ha leveszed, mindjárt elárulsz minket, s az nem lenne jó neked se, meg nekünk se!
De mostantól tündér lettél te is, csak le kell még éld, azt, ami hátra van. Aztán utána, velünk maradsz.
Hej, édes istenem, gondolta Ferke, bánom is én, mi a nagy nyavalya leszek, hogyha meghalok, de legalább annyi hasznom lenne belőle, hogy az enyém legyen, az a Böske szerelme!
Na, másnap nézik a piacon, s kérdik tőle: Mi van véled, te Ferke, mért csináltál maszkurát magadból. Hát, azt mondja, megcsípett egy darázs, nem vehetem le, képzeljétek el, nem lehet! Na, mindjárt mentek, s mondták el a Böskének, nit, te: ilyen, s ilyen agyagmaszkokban járkál a szerencsétlen Ferke. Úgy tudd meg, hogy te csináltál belőle ilyen huzatos agyút, nem volt az ennyire kutyaütő féle, mMindjárt , még az útra se mehetnek ki, a gyermekeink, mert megijednek tőle.
Szaladt a fehérnép tüstént a piacra, s hát amint belé néz a Ferke egyik fazekába, úgy el kezdett potyogni a könnye, de úgy, hogy az a fazék – perceken bejül megtelt, telides-teli,könnyel.
Igen de most a Ferke, makacsolta meg magát, mert ő biza már, megszokta bánatát, jól an, mondta, hadd könnyezzen most a Böske is, kibírja az is, hisz ő is kibírta.
Látta jól a Böske, mennyire megkeményedett Ferkének a szíve, felkapta
a fazekat, ami tele volt könnyel és haza szaladt,
Bément éjjel Ferke házába, s amint ott aludt volna, csak reá loccsantotta, és
a cseréparc mindjárt lehullott róla.
Hát ekképpen szabadult meg a Ferke a cserép maszkjától.
D meg is tudta ám hálálni, mert onnantól kezdve arannyá vált a kezében minden,
amit megfogott, vagy hozza ért. Mondták is az emberek, miután később meghalt, hogy
nem egyszer látták annál a sziklánál, ott járkált és cserépből volt az arca.
Ők azonban nem félnek tőle, mert aranyból van annak még a szíve is,
Nem véletlen, hogy tündér lett belőle.
4 hozzászólás
Kedves Miki!
Jó mese, nyelvezete a valódi népmesék hangulatát idézi.
Szeretettel: Rozália
ja, hát igen, kedves Rozália , elképzeltem, hogy valahol arra Erdélyben élek egy hegyen, és nem kellett nagyon erőldödnöm, valahogy átvettem magfamban egy hegyi emberre jellemző – felfogást, Remélem sikerült résben, kösz hog y olvastad, neked is jók a meglátsaid, s ha te mondod hogy sikerült népmesei hangulatot teremtenem, az már egy biztatás arra nézve hogy máskor is írjak ilyent
vagy ehhez hasonlót. Űdv MIKI.
Kedves Miki örülök, hogy rátaláltam erre a mesédre.Igazán új volt a számomra és nagyon tetszett.
Gratulálok. 🙂
kÖSZÖNÖM drága, igazán kedevs vagy, de nehogy túlpontozzál, ez csak egy kis mese, mese, meskete, űdv MIki.