Nyár közepén járunk. Vakítóan sütött a nap és nagyon meleg volt. A földek esőért sírtak, a levegő száraz és nehéz. Az égbolton kósza felhők bolyongtak igyekezve elkerülni egymást.
– Szia. – hallatszott valahonnan.
– Szia. – jött a válasz.
– Hogy vagy? – a fiú félénken közeledett, nehogy elriassza a lányt.
Gyerekhangok hallatszottak lentről, valahonnan egy ház mögül.
– De jó nekik! – sóhajtott fel a fiú.
– Még is miért?
– Mert ők azt csinálhatnak, amit akarnak. Következmények nélkül.
A lány elnevette magát.
– Miért? Mi nem tehetjük meg?
– Nem is tudom.
– Mit nem tudsz?
– Hát például én nagyon szeretném…
– Mit?
A fiú bátortalanul a lány szemébe nézett.
– Mond már, mit szeretnél?
– Hát…szóval…arra gondoltam, hogy …ááá nem is tudom.
– Mond már! – a lány erőszakos már-már utasító hangja megijesztette a fiút.
– Szeretnélek megcsókolni. – suttogta.
– Tessék?
– Igen! – bátorságot erőltetett magára. – Meg akarlak csókolni!
A lány színt váltott. Egyszerű fehér alapszíne egy szempillantás alatt elszürkült.
– Félsz? – jött a fiú kérdése.
– Tudod… – mondta csendesen a lány. – Még sosem…
– Még senki nem akart megcsókolni?
– De igen. Csak nem hagytam magam.
– Miért?
– Mert még senki nem mert így közeledni hozzám.
– Biztos a következményektől tartottak.
– Én nem félek tőle.
– És mi lesz ha…?
– Tudom. Tudom, hogy csak egyszer lehet.
– Igen, csak egyszer… – a lány halkan ismételte meg a szavakat.
– Ennek feledhetetlennek kell lennie.
– Örök lesz, ígérem.
– Elhiszem. – a lány mosolyog.
– Meg akarlak csókolni! – a fiú hangja erőteljesebb lett.
Elmosolyodott ő is.
A lány lesütötte a szemét. Várta az elkerülhetetlent. Tudta, hogy most van itt az idő, hogy megtörténjen.
Percek teltek el.
Mindketten érezték már a nap kínzó ölelését. Tudták, ha most nem történik meg, minden elveszik. Úgy lesznek a semmi rabjai, hogy nem élték még át a boldogság pillanatát.
– Mi lesz? – kérdezte a lány.és a fényes napkorong felé pillantott.
– Szerintem nem sok időnk maradt.
A fiú is felnézett, majd a lány szemébe fúrta vágyakozó tekintetét.
– Akkor most megcsókolsz? – jöttek a sürgető szavak.
A fiú közelebb csúszott hozzá.
– Döntened kell! Most!
A fiú egy pillanatra habozott, majd végül odahajolt és szájon csókolta.
Ebben a pillanatban az égbolt megremegett, a föld felsóhajtott.
A két fiatal összeolvadt.
Az ölelésben benne volt a magány, a félelem, az elveszettség. Mindketten tudták, hogy csak egyszer élhetik át ezt az érzést.
Most.
Akarták egymást érezni, bármi áron.
Pár méterrel lejjebb egy bácsi jött ki a házból és az égre nézett.
– Végre esik…