A csúnya lány

Máriának hívták, mint általában a faluban az elsőszülött lányokat, csakhogy idősödő szüleinek ő lett az egyetlen gyermeke. Nem született utána már sem fiuk, sem lányuk. Az ő megszületésére is majdnem húsz évet kellett várniuk.
Mire a kis Marikából Máriává cseperedett, már ugyancsak őszbe csavarodott a hajuk a szüléknek, és alig várták, hogy egyetlen lányuk férjhez menjen, és az ifjú férj támasza legyen a családnak.
Hanem a várva várt kérő nem kopogott be az ajtón.
Hiába volt az ő lányuk az, aki legszebben fon, sző, varr, hímez a faluban, a legszebb a kertje, a legnagyobb tojásokat tojják a tyúkjai. Erős termetével, munkában edzett karjaival, a legnehezebb feladatokkal is megbirkózott, mégsem volt olyan legény a faluban, akinek a szeme megakadt volna rajta.
Mária ugyanis a falu csúnya lánya volt.
A vele egy ívású lányok csak madárijesztőnek hívták maguk között, és a legények is inkább pajtásnak tekintették őt, amikor – fiútestvér híján – kaszált, kazlat rakott, patkoltatni vitte a lovat, tehenet elletett, vagy kényszerűségből más férfimunkát végzett.
Amikor 1848. március 15.-én a pesti, szerdai piacról hazatértek Isaszegre a termelők, és meghozták a nap eseményeinek hírét, hamarosan elkezdtek megfogyatkozni a férfiak a faluban. Ötvenen önként jelentkeztek a haza védelmére, több, mint kétszázan beálltak nemzetőrnek, csak a legfiatalabbak, a legidősebbek és betegek-rokkantak maradtak végül otthon.
Az asszonyok, lányok csak reménykedhettek, hogy a férfiakat épségben viszontlátják még valaha.
Az osztrákokkal folytatott csatákról a faluba érkező hírek után 1849 április első napjaiban a katonák is megérkeztek Isaszegre, bár nem azok, akiket szívesen láttak volna a falubeliek. Az osztrák sereg főerőit vonta össze és helyezte védelmi állásokba Isaszegen Windisch-Gratz, a magyar szabadságharc ellen fellépő császári seregek fővezére.
A császári hadsereg katonái, az ütközetre készülve április 6.-án, nagyszombat reggelén, kifosztották a település szegényes házait, és minden élelmet elvettek. A falu lakossága a Nyíres erdőbe menekült a csata napján, ott igyekezett elrejtőzni, a harcoló felek útjából kitérni. Csak alig néhányan maradtak a faluban.
Közöttük Mária, a csúnya lány is, akinek hiába könyörögtek idős szülei, hogy tartson velük. Máriának megvolt a maga haditerve erre a napra.
Amióta megjelentek a falu körül a katonák, Mária az esti szürkületben – kis batyuval a kezében – mindennap elment a temető felé. A kezében lévő batyuban gyertyák, gyógynövények, konyhai eszközök, és élelmiszer lapult. Ezeket a Kálvária domb alatt felfedezett kis barlangba hordta.
Még gyerekkorában talált rá a domb alatti partfalban, a jókora mélyedésre, amit talán egykor egy forrás vájt ki, vagy borospince lehetett valaha. Ide bújt el, amikor a többi gyerek, csúfolta, kergette. Nehéz volt megtalálni a bejáratot a sűrű növényzet miatt, ő is csak véletlenül talált rá, amikor rejtekhelyet keresett a bokrok között, az üldözői elől.
Mire eljött a csata napja, már sok mindent sikerült apránként áthordani a házuk padlásáról, kamrájából. Még egy ágy félét is eszkábált a földön, ágakból, szénából, és rongyokból. Ide bújt el a csata idejére, és midőn az ütközet folyamán a község kigyulladt, és minden ház leégett, a falu népének mindene odaveszett, ő akkor is biztonságban volt.
Amikor leszállt az éjszaka, a lövöldözés elcsitult, magához vett egy nagy, éles, disznóölő kést, hogyha kell, megvédje magát, és egy mécsest.
Elindult férjet keresni a csatatérre.
Végig ment a hajdani falun, a házak üszkös maradványai között, de nem törődött a borzalmas pusztulással. A csatatérhez érve megállott, elmormolt egy imát a sok-sok, fiatalsága virágában elpusztult halott férfiért.
Azonban nem csak halottak, hanem sebesültek is hevertek a csatamezőn a hideg tavaszi éjszakán. Némelyik hangosan ordított a fájdalomtól, mások halkan, vagy keservesen nyögtek, nyögdécseltek, imádkoztak. A fehér mundéros osztrák katonákat kikerülte, a barna és a kék kabátos katonák arcába világított a mécsessel, azt kereste ki az élő közülük, és ki a holt.
Nézte, hogy kinek van meg minden végtagja, kinek nincsen golyó ütötte sebe, csak kardvágása, amit meg tud gyógyítani ő is. Az élők közül sokan a szoknyájába próbáltak kapaszkodni, segítségért vagy vízért rimánkodva, de kirántotta a nem megfelelő kezek lankadó ujjai közül a ruháját. Csak keresgélt, csak keresgélt a sok halott és félhalott között.
Már kezdte feladni a reményt, amikor talált egy megfelelő férfit.
Nem volt testes, hanem vékonyka, minden végtagja megvolt, az egyik combján volt egy nagy kardvágás, meg az egyik karján sebesült meg csúnyán egy szablyától. Kicsit kába volt a vérveszteségtől, de még élt.
A csúnya lány lehajolt, a mécsessel az arcába világított. A férfi picit idősebb volt nála, szőke szakálla véres, az arca piszkos, de a szeme még nem csillogott lázasan, a testét hűtötte a hideg éjszaka. Mária letérdelt, a férfi zubbonyába dugta a kezét, a férfi szíve kicsit lassan, de egyenletesen vert.
A saját arcához tartotta a mécsesét, hogy a férfi jól láthassa őt, és jó hangosan – elnyomva az éjszakai csatatér hangjait – megkérdezte tőle:
– Ha segítek rajtad, meggyógyítalak, hogy ne halj meg, akkor leszel-e a férjem? Ha visszaadom az életedet, nekem adod azt?
A férfi hideg, piszkos, véres keze rákulcsolódott az övére, és halkan, de érthetően azt mondta:
– Igen!
Mária erős lány volt, a sok munka megedzette, vállára vette a sérült katonát. Vigyázott, hogy az ép kezét vesse át a vállán, és az ép lábát fogja. Lassan elcipelte a barlangba. A barlang szájánál meggyűlt a baja, amíg átvitte az egyre nehezebb testet a sűrű bokrokon. Mire letette a hevenyészett ágyra, a katona elájult.
Talán jobb is így – gondolta, miközben levágta a sérült testrészekről a ruhát. Vízzel megtisztította a sebek környékét, majd a sebeket addig nyomkodta, amíg minden föld, megalvadt vér, kibugyogott belőlük, akkor erős pálinkával lelocsolta a sebeket, majd vékonyra hasított, kifőzött disznóbelet fűzött egy vastag, görbe tűbe, amit előzőleg láng fölé tartott, és összevarrta a tátongó sebeket. Végül tiszta rongyokkal bekötözte őket. Mire ellátta a sérült katonát, már hajnalodott.
– Meggyógyítlak, ne félj! Állom a szavam! – suttogta az ájult férfi fölött.
A barlangból kilépve nagyot szívott a friss levegőből, amiből az éjszakai eső és a reggeli harmat vége kimosta az ágyúk és a csatában felgyújtott Királyerdő füstjét.
Szinte tánclépésben ment le a faluba, ahol a szülei sírva álltak a leégett házuk mellett. A kezük kormos volt, ahogy a pernye és az elüszkösödött fák között kutattak hátha találnak valami használható dolgot, de nem találtak semmit, csak néhány elgörbült vasat, és törött cserépdarabokat.
Értetlenül néztek Máriára, aki szinte vidámnak látszott, és nyugalmat árasztott. Egy kis batyu volt nála, amiből kenyér, szalonna, és kés került elő. Csodálkozva bámultak a lányukra:
– Ezt hogy sikerült megmentened az osztrákoktól? – kérdezte az apja.
– Elvittem még előbb, ahogy ők kifosztották a falut, és eldugtam – válaszolta a csúnya lány, olyan természetességgel, mintha csak ez lenne a dolgok rendje.
Leültek a földre és elfogyasztották sovány reggelijüket. Utána Mária magabiztosan mondta:
– Egyet se féljenek édes szüléim, felépítjük újra a házat, nagyobbat, szebbet építünk.
Az öregek megdörzsölték a szemüket, hiték is, nem is, amit a lányuk mondott.
Mária fáradhatatlannak bizonyult. Fát vágott, vályogot vetett, megtisztította a házhelyet, és a kölcsönadott szerszámai fejében megszervezte a falusiak segítségét a házuk újjáépítésében. Mindenkire jó hatással volt a sürgése-forgása, rendelkezett, lelkesített, és mások is követni kezdték a példáját. Annak ellenére, hogy szinte hiányzott a teljes férfi lakosság, a kis falu egész gyorsan talpra állt.
Mária minden nap reggel, délben és este eltűnt egy kis időre, senki sem tudta hová lesz olyankor. Elővigyázatosan meglátogatta a barlangban lábadozó katonát, aki először belázasodott, és ezért fűzfa kéreg teával kellett itatnia. Aztán kicsit megduzzadt és begyulladt a lábsebe, ahogy a hevenyészett ágyon mocorgott. A csúnya lány cukrot szórt a sebre, átkötötte tiszta ruhával, és három hét alatt bezáródott a seb, és gyors javulás mutatkozott.
Mária soha nem töltött sok időt a barlangban. Megkérdezte az ápoltját, hogy éhes-e szomjas-e, fáj-e a sebe. A katona pedig meleg, bársonyos hangján, mindig helyeselt:
– Igen. Igen.
Megetette, megitatta, átkötözte a sebét, és ment vissza a faluba házat építeni. A házukat építeni. Készült a nagy meglepetésre, amikor felgyógyul a katona, a családja elé áll, és megkéri a kezét. Már előre örült a szülei örömének, a férfikéznek a házban, a születendő gyerekeiknek. Építkezés közben eltűnődött, hogy vajon milyen jövő vár rájuk, nehezen tudta elképzelni a gyermektelen jövőt, az örökös magányt.
Aztán lassan-lassan felgyógyult a katona, már a lábra állást próbálgatta, amikor Mária magára hagyta.
Nyár elején, egyik nap felöltözve várta a csúnya lányt. Egy maga fabrikálta mankóra támaszkodva felállt, amikor Mária a barlangba lépett.
– Dziękuję Ci za wszystko! /Mindent nagyon köszönök!/ – mondta lengyelül.
– Boże błogosław! /Isten vele!/ – köszönt el a lánytól, és a barlang kijárata felé sántikált.
A csúnya lány eléje állt, az egyik nyitott tenyerű kezét a katona mellkasára téve visszatartotta őt.
– Csak lassan, csak lassan! Mi lesz az ígértével? Amikor összeszedtem a csatatéren, akkor éjszaka, megmentettem az életét. Reggelre a kimerültségtől, a hidegtől és a vérveszteségtől, meghalt volna! Megfogadta, hogy ha megmentem az életét, akkor nekem adja azt, elvesz feleségül, és velem marad… Tessék betartani az ígéretet! – csuklott el a lány hangja.
A katona mosolyogva hallgatta a szóáradatot, és azt mondta:
– Dziękuję za opiekę! / Köszönöm, hogy ápolt!/
Megkerülte a csúnya lányt, és kisántikált a barlangból. A barlang szájánál intett Máriának, azt az egyetlen szót hagyva a lánynak búcsúzóul, amit tudott magyarul:
– Igen!