A doboz – IV.

EMBEREK

Zoli

Negyvenhét éves, nőtlen, életét eddig magányos farkasként élő fiatalember keresi harmincöt és negyvenöt év közötti, fiatalos, vidám, telt idomú, a konyhában is istennő társát. Birtokló hajlamúak és vallási fanatikusok kíméljenek. Jelige: Teddy

Negyvenöt éves, elvált, összetört, de még összerakható szívű férfi keresi élete keserű napjait megédesítő párját; aki szereti az állatokat is (kivéve a macskákat, mert azokat az én Néróm (farkaskutya) széttépi). Jelige: Wolfman

Egy rosszabb van annál, ha az ember anyja számítógépes társkereső hirdetéseket búj: ha elfelejti bezárni az oldalt, mielőtt otthagyja a gépet, és vastaggal jelöli ki a neki tetsző bemutatkozásokat. De most komolyan, Wolfman? Az én édesanyám illesztgesse össze ripityára tört szívének darabjait, hogy aztán minden teliholdkor átváltozzon és hallgassam a vonyítását a hálószobából? Mekkora marha! Ha mindössze négy sor állna a rendelkezésemre, hogy az éteren keresztül meggyőzzek egy vadidegent arról, hogy más se hiányzik az életéből, mint én, biztos nem a saját elvárásaimmal traktálnám, hanem felhívnám a figyelmét arra, hogy én mennyi mindent tudok adni; milyen szép, vicces és mekkora lepedőakrobata vagyok. Persze mindezt csak elméletben, mert én sosem adnék fel társkereső hirdetést. Előbb húznám magamra a legprűdebb apácarend fityuláját, minthogy efféle apróbörze tárgyává legyek. Jobban szerettem, amíg anyu a független teázó nőkhöz járt, bár igazság szerint én is azt gondolom, hogy ennél azért többre érdemes. De akkor is, Wolfman???

Amikor ezt elmeséltem Zolinak, először úgy elkezdett röhögni, hogy megszólalni sem tudott, én pedig legszívesebben felképeltem volna, de hát ő mindig is ilyen volt. Még gimnazisták voltunk, amikor meghalt a nagyapám, aki életének utolsó hónapjait nálunk töltötte; és az aztán tényleg maga volt a pokol: mindenkivel veszekedett, egyfolytában gyalázkodott, minden létezőt bevádolt Istennél, és ha egyedül volt a szobában, akkor is kihallatszott, ahogy pörlekedik a láthatatlannal: „Engem ugyan nem viszel el, vén sz.házi! Büdös zsivány! Rohadék! Rajtam nem fogsz ki!” – és valóban így történt; annak ellenére, hogy már csont és bőr volt, az arca egy élő halotti maszk, nagyon sokáig nem ment el. A legmélyebb depresszió határán lebegtem, és akkor ez a kis piszok, aki a padtársam volt, az egyik órán, miközben a majmok szaporítószerveiről ment vetítés (lélekemelő tananyag), megbökdösött a könyökével, fejével könyvének jobb sarka felé biccentve, aztán elkezdte a lapokat pörgetni, és kockáról kockára lepergett előttem, amint egy morcos vénember a nyakánál fogva kihajítja a kaszást az ajtón, utána repíti a szerszámát, és végül az inaló Halál után kiáltja: „És ide többet be ne tedd a lábad!” Annyira morbid volt, annyira illetlen, és olyan találó! De a szaktanárit én kaptam, amiért nem tudok órán viselkedni, és annyira éretlen vagyok, hogy a padra borulva nyerítek a majmok szaporítószervein.
Szóval ez volt ő, Rummer Zoltán, akitől komolyságot és látványos együttérzést sosem lehetett várni, de érdekes módon mindig felbukkant, ha valami gebasz volt a baráti társaságunk egyik tagjánál.
– Végül is – mondta, miután már nem kellett a hasát fognia a nevetéstől – miben mások ezek a hirdetések, mint az adatlapjaink a kapcsolatoldalakon?
Semmitmondó, üres, túlzó, közhelyes – szavamra, igaza volt! Valamilyen elérhetősége mindenkinek rögzítve volt az interneten, ha mobilszám nem is, egy e-mail cím vagy msn azonosító biztosan; máig nem felejtem el, amikor életem legszívhezszólóbb levelét kaptam az elektronikus ládámba:
„ Te, láttalak a múltkor a büfében a Lajhárral beszélgetni, egy csoportban vagyok vele fakultáción; megkerestelek az ismerősei között, innen van meg a címed. Egész jó nő vagy, akarsz velem találkozni?” Akkor jöttem rá, hogy Ámor nyilai már rég nem szelik át levegőt; életlenek és törékenyek lettek, és folyton belegabalyodnak a világhálóba, mindenki nagy örömére.
– Zoli… Én akkor sem akarom, hogy az anyám Wolfmanekkel járjon. Mi a fenét csináljak?
– Vegyél anyukádnak egy macskát. A pasas és Néró ezzel kiikszelve.
– Ó, meg egy Bibliát feszülettel, és akkor Teddy maci is visszavonulót fúj! Szép gondolat, de nem hiszem, hogy ki tudom játszani az összes „vastagon szedettet”…
– Akkor gyakorold a M-M-E-K-t, kislány!
– Kérjek meg egy dadogós kecskét, hogy korrepetáljon?
– Megnyerő Mosoly, Erős Kézfogás. Sok új ismerősöd lesz.
– Király… Nem lehetne ezeket is online elintézni?

Titi

– Nem a közös képünket jelölte meg profilként…
– De átváltott „egyedülálló”-ból „kapcsolatban”-ra, nem?
– Igen, de amikor az előző barátnőjével járt, akkor az a kép volt a profilja, amin ketten voltak. Szerintem még mindig őt szereti…
Ó, Titi, a Jóisten áldjon meg téged minden földi jóval – gondoltam magamban -, mintha nem Te lennél az, aki csak pótcselekvésként ismerkedik, mert a bálványa nem hajlandó róla tudomást venni. És különben is, miért ez a legnagyobb bajod az életben, hogy a pasid nevére kattintva milyen kép jelenik meg először? Mikor én egész délelőtt ott izzasztottam magamat a sütő előtt, hogy segítsek az édesanyámnak előkészíteni a terepet Kopó47 fogadására?! M-M-E-K; egész jól ment, enyhítő körülményként vettem figyelembe, hogy már három hónapja találkozgattak, és hogy anyu mást eddig még nem hívott meg hozzánk. Még Rita is hazajött a jeles nap alkalmából, pedig ő már jó ideje nem lakik otthon; még pár hónap, és tanítani fog a nővérkém. Hihetetlen! Szóval együtt volt a család, persze apát leszámítva, furcsán alakult volna az ebéd, ha ő is ott van… Titi és az ő problémái. Néha szívesen nyakon önteném egy kancsó jeges vízzel, meleg baráti jóindulatból persze.
– Amúgy az a csaj tök ronda. Láttam a múlt heti buli képeit; teljesen be volt állva, és azok a fogak!
– A poros nyomodba sem ér! – Zoli fantasztikus pszichológiai érzékre valló tanácsai nyomán már rég megtanultam, hogyan kell Titivel kommunikálni.
– Na és nálad van valami pasi a láthatáron? – aúúú, Titi céloz, lő és gól. Úgy tűnik, nem volt elég, hogy a régi-ronda-barátnő sémát segítettem ráhúzni a szerencsétlen hajdani szerelemre, csak hogy ő jobban érezhesse magát; az én skalpom is kellett neki.
– Tudod, amíg a legtöbb fiú nem tud több örömet okozni, mint én saját magamnak, addig kár a gőzért.
– De nem rossz neked, hogy így egyedül vagy? – igazi barát vagy, Titi, ma különösképpen brillírozol, de akkor sem fogom kimondani, hogy azon élvezkedhess, más is milyen nyomorult tud lenni.
– Egyedül, ugyan? A Magánynál nincs hűségesebb szerető: tök mindegy, hányszor dobod egy másikért, ő szép csendben vár rád, és ha az a másik elmegy, egyből visszatér hozzád kérés nélkül is.
– Mi van?
Brava, Titike… Neked aztán tényleg nincs egy csepp humorérzéked sem, és lövésed sincs arról, mi az a szarkazmus.

A Lajhár

– Csessze, csessze, csessze meg!
– Mi a baj, Lajhár? – kérdeztem együttérzően, mire ő rám emelte fájdalmas bernáthegyi-tekintetét.
– Megint kivágtak! Pedig bemagoltam ezt a sok szutykot! – lengetett meg előttem egy halom papírt.
– Mik ezek?
– A netről nyomtattam. Ha már előadásra nem járok, gondoltam a papír árán megvásárolom a vizsgát.
– „Pszichopata: idegbajos lólábköröm.” Ez a jegyzet nem volt neked gyanús?
– Nem olvastam el végig… Csak a fájl címe passzolt a tárgycímhez, ezt gugliztam ki. Az öregem pedig szét fogja rúgni a hátsó felemet, hogy még a Pszichológia alapjait sem vagyok képes elsajátítani! De a tanár is szemét volt, igazán megadhatta volna a kettest!
– Te, van a gépemen egy céllövős játék, amiben az ellenségek fejét behelyettesítheted mások fotójával. Na?
– Nincs meg a fényképe.
– Hát majd letöltjük a tanszék honlapjáról! Szörnyen irritáló, ahogy ott feszít. Még vérezni is tud!
– Nyíllal lősz vagy fegyverrel?
– Géppisztollyal.
– Akkor mehet!

A Lajhárban ezt szerettem, könnyű volt megvigasztalni. Ki nem állhatom, amikor valaki a magyarok kifinomult panaszkodó érzékéről tesz tanúságot, de csak azért, hogy áttolja rám is a rossz hangulatát, aztán meg nem hajlandó megoldást keresni. A Lajhár legfeljebb összetör valamit mérgében, aztán öt perc sem telik belé, és már fütyörészve söprögeti haragjának nyomait. Hogy hány barátnője volt már, azt még a Jóisten is csak számológéppel tudná kiszámolni, ennek ellenére senkit olyan tisztelettel beszélni a nőkről nem hallottam még, mint őt. Tényleg olyan volt, mint egy nagy kutya, aki mindenkihez hozzádörgölőzik, akitől egy kis szeretetet remélhet, de az összes lény közül a legjószívűbb. A barátaiért pedig bármit megtett volna.
– Ennek lerepült a feje!
– Bizony ám, ilyet is tud. Klassz, nem?
– Nagyon zsír! Te kinek a fejét szoktad betenni?