A dolgozat

Az osztályterem teljesen üres volt, amikor a kisfiú belépett. Ilyenkor szerette egyedül az iskolát. Amikor még minden csendes és kihalt volt, amikor csak ő és a gondolatai voltak a teremben. Amikor nem kellett kívülállónak éreznie magát. Amikor azt tehetett, amit csak akart.
Elhelyezkedett az utolsó padban, elővette füzeteit, könyveit és az iskolapadba gyömöszölte kopott, szakadt hátizsákját, aztán kibámult az ablakon a szemközti bérházak ablakaira. A reggeli napsugarak tompán csillogták vissza az ébredező reggelt. Az ereszcsatornán galambok fürödtek a gyenge napsütésben, melegedtek, fejüket a fény felé fordítva ébredeztek vagy szárnyaik alá rejtve álmodtak. Elgondolkozva nézte a fehér és szürke színbe öltözött madarak reggeli szeánszát, amikor a terem ajtaja hirtelen kivágódott és beözönlöttek a többiek. Rajtakapottnak érezte magát amint a belépők tekintette átsiklott rajta. Már megszokta, hogy osztálytársai rendszerint levegőnek nézték, de ezt egy cseppet sem bánta. Sokkal jobban szeretett láthatatlan lenni, mint céltáblája szurkálódásaiknak.
Igyekezett figyelmét elterelni az osztályban zajló eseményekről, beszélgetésekről, bántó, durva megjegyzésekről és minden erejével a galambokra koncentrált, akiket valami láthatatlan esemény zavart meg és egyik pillanatról a másikra szétrebbentek a tetőről. Elszomorodva követte reptüket az ablak által engedett kis égbolton. Szeretett volna ő is kint lenni, szabadon, mint a galambok, csak eltűnni egyik pillanatról a másikra. A csengő rikácsoló, rekedtes hangja zökkentette vissza az iskola valóságába.
Furcsa, számára is érthetetlen izgalom lett úrrá rajta. Nem szerette az iskolát, retteget a dolgozatoktól, a szóbeli felelés pedig egyenesen rémálom számba ment neki. Most mégis, új érzésként érte a felismerés, hogy alig várja, kiosszák az elmúlt héten írt fogalmazást.
Nem tetszett neki a téma. Nem nagyon tudta mit is írjon a Legszebb nyári emléked c. fogalmazásban. Amikor kiosztották a lapokat pánikba esett. Hiszen vele semmi sem történik. Nincsenek legszebb nyári emlékei. Semmilyen nyári emlékei sincsenek. Az intézet falai között a napok pontosan ugyanúgy telnek, legyen tél vagy nyár. Ezt meg mégsem írhatja le.
Körülnézett. Mindegyik osztálytársa elgondolkozva, lázasan írta a fogalmazást. Kibámult az ablakon és kutatott az emlékeibe. Csak egy apró élményt szeretett volna találni kusza életében, amit leírhat Hogy megint ne üresen adja be a dolgozatot. Hogy végre ne mondják rá, hogy ő buta.
Aztán eszébe jutott egy álom. Egy nagyon szép, színes álom. Azt gondolta leírja. Soha életében nem írt még dolgozatban annyit. A lap mind a két oldalát teleírta legszebb gyöngy betűivel, amire csak képes volt. Igaz a tolla nagyon folyt, el is maszatolódott néhány helyen. Kérte a nevelőit, hogy adjanak egy új tollat, de amíg ez nem fogy ki, nem kap másikat – mondták. Így kénytelen volt ezzel írni. De a szavak maguktól jöttek és csak töltötték a papírt. Könnyen ment. Érezte, hogy ez most nagyon jól sikerült. Hogy végre megmutatta, hogy nem egy ostoba, buta kölyök. Hogy igenis neki is vannak szép gondolatai.
A tanár kivette a táskájából a dolgozatokat. Annyira izgatott lett, hogy szinte a szíve a torkában dobogott. Türelmetlenségében képtelen volt nyugton ülni a padban. Ficánkolt, izgett-mozgott. A tanár mérgesen szólt rá. Ha nem bír viselkedni, kizavarja az osztályból.
Nem akart kimenni. Életében először, ott akart lenni az órán. Mindent megpróbált, de valahogy nem ment. Hintáztatta a széket, hogy elterelje a figyelmét, lekösse türelmetlenségét, aztán egyszer csak… a szék lába kicsúszott és ő ott hevert a földön az osztály röhögésének közepette. A tanár dühöngve, ruhájánál fogva felrángatta és kitessékelte az ajtón. Próbált bocsánatot kérni, megígérte, hogy viselkedni fog, de az ajtó bezárult mögötte és ő egyedül találta magát a kihalt, néma folyosón.
Összezavarodott. Máskor imádott kint kóborolni tanítási idő alatt, nem zavarta, hogy egyedül kellett lennie, sőt kifejezetten élvezte, de nem most. Most a kezébe akarta kapni a dolgozatot, hogy meglássa rajta a jegyet, amire annyira várt. Biztos kapott rá néhány dicsérő szót is. Hiszen annyira jól sikerült.
Az idő csigalassúsággal vánszorgott előre. Izgalma lassan fásultságba, unalomba váltott. Mire a csengő megszólalt, már nyoma sem volt benne az óra előtti türelmetlen várakozásnak. Az ajtón kifelé özönlő osztálytársai tudomást sem véve mentek el mellette. Amikor a terem kiürült, belépett és hátrakullogott a padjához. Az asztala üres volt. Körülnézett. A többiek dolgozatai a padjukon hevert. De vajon hol lehet az övé? Lehajolt és keresgélni kezdett. Végül is megtalálta. Az egyik pad alatt hevert koszosan, gyűrötten, összetaposva.
Remegő kézzel emelte fel a megalázott papírlapot. Szívébe ismét visszatért a várakozással vegyes izgalom, amint megfordította a dolgozatot. Aztán nem hitt a saját szemének. Torka elszorult, szemébe könnyek gyűltek össze. Ez nem lehet! – gondolta tompán. Hirtelen, mélyről jövő haragot érzett magában feltörni. A dolgozatot apró darabokra tépte, amibe minden fájdalmát, keserűségét beleölte. Aztán összepakolta a holmijait és kiviharzott az iskola szürke, komor épületéből, miközben csak az az egy mondat járt a fejében, ami az elégtelen jegy alatt virított piros betűkkel. „Értékelhetetlen fogalmazás!”