A Druidák Ösvényén – Megint brutál

Vallatóm csak hajnaltájban engedélyezett egy rövid pihenőt az embereinek: letelepedtek a tűz mellé, és a legnagyobb nyugalommal falatozni kezdtek. Sör is fogyott bőven. Engem nem oldoztak el, sőt, még egy korty vízzel sem könyörültek rajtam, hiába rimánkodtam.
– Majd ha beszélsz, kapsz! – vetette oda a fődruida.
Elmondhatatlanul gyűlöltem abban a percben, s olyan gyengének éreztem magam, hogy sírni sem volt erőm. A nagy fa mellett álltam: csak a kötelek tartották meg összecsukló testemet. Körülöttem apró vértócsák sora fénylett: az egyikben megkésett csillag nézegette magát; a vörös tükör időről-időre darabokra tört, amikor újabb vércsepp hullott le, hogy azután hangtalanul összesimuljon vele. Úgy meredtem rá, mintha nem hozzám tartozna; feldagadt, megfeszülő karomra is idegenként tekintettem. A karok végén ernyedt, szinte élettelen kezek csüngtek, (az egyik körmök nélkül); a csuklót elnyelte a vaskos, bonyolult kötélbog. Igazi druidacsomó volt: annak, aki nem ismeri, kioldhatatlan, az avatottaknak azonban csak egy gyors rántás a megfelelő helyen…
Szemem sarkából vallatóimra sandítottam: egyikük sem foglalkozott velem. Próbaképpen megmozgattam a körmösebbik kezemet, és kinyújtottam ujjaimat a bog felé. Néhány szívdobbanásnyi idő múlva a kötél halk szisszenéssel csúszott végig a földbe szúrt karón, akár egy kígyó: megszabadult az egyik karom! Azzal azonban nem számoltam, hogy használhatatlan lesz. Zsibongva, vértelenül hanyatlott le, és hosszú percek teltek el, mire érzéketlen ujjaim képesek voltak eloldozni a derekamra fonódó kötelet.
– Segíts, Ezüstarcú!! – suttogtam esedezve, és nekiestem a másik, kifeszített karomnak.
Sikerült: végre mindkét kezem kiszabadult! Óvatosan felemeltem a fejemet, de úgy tűnt, senki sem figyelt fel a mozgolódásomra.
„…Ó, Istenek, mindjárt szabad leszek!”
Szédelegve hajoltam előre, hogy kibontsam a csomót a térdemen, ám, amint váratlanul nem támasztotta meg semmi a testemet, erőtlenül zuhantam végig a földön. Rémülten néztem fel: hat szempár fúródott a szemembe, azonban senki sem mozdult felém.
Megfeszítettem remegő izmaimat és négykézlábra küzdöttem magamat, aztán egy kétségbeesett vetődés után elnyelt a sűrű tüskebokor-szövevény. Szinte azonnal rátaláltam egy ösvényre! Tántorogva felálltam és nekieredtem, messze nem olyan gyorsan, ahogy szerettem volna.
Természetellenes, süket csend vett körül: csak a lehullott gallyak ropogtak a lábam alatt. Úgy tűnt, senki nem vett üldözőbe. Futottam, amennyire kivérzett testem erejéből telt. A csalit hosszú tüskéi belém-belém karmoltak, de szinte észre sem vettem. Csak el innen, minél messzebbre!
A sűrű bozótos mélyén halvány derengést vettem észre. Megmenekültem! Itt lesz az erdő széle.
– Köszönöm, Bosszuló Ogma! – kiáltottam fel megkönnyebbülten.
Aztán kirontottam a bántóan éles reggeli fénybe, és megpillantottam – ugyanazt a nemetont, ahonnan elindultam. Morgain és emberei még mindig ott üldögéltek a tűz mellett. Csendben és mozdulatlanul figyelték, ahogy futástól remegő inakkal, villámsújtottan állok előttük.
Dermedt kétségbeesésem nem tartott sokáig: megfordultam, és belevetettem magam a bozótosba. Újra rohantam, ezúttal ellenkező irányba, úttalan utakon, ösvényeken, bokrokon át. Véresen, össze-vissza karmolva bukkantam elő ugyanott, ahol az előbb.
„Ez egy útvesztő! – hasított belém a felismerés. – Minden ösvény ide vezet! Nem véletlenül takarták le a fejemet, amikor idehoztak…”
Nekikeseredve torpantam meg, és pár pillanatig tétován álltam a nemeton szélénél. A pribékek egymásra néztek, és jót röhögtek, aztán egyikük felkelt a parázsló tűz mellől. Sikítva tértem ki előle: átbukdácsoltam a tisztáson és rohanni kezdtem. A menekülés hevében alig érzékeltem, hogy oldott kéveként, zizegve bomlik ki hosszú hajfonatom. Pedig jobb lett volna, ha ügyelek rá: akkor talán nem akad fel rögtön az első bokorra! Térdre estem, és kapkodva próbáltam kitépni a kusza tincseket a göcsörtös gallyak fogságából. Aztán megütötte fülemet a lépések zaja. Ketten jöttek értem: az egyikük hátracsavarta a karomat, a másik kést vett elő, és egyszerűen levágta a tüskés bozót gallyai köré tekeredett fürtöket.
Tehetetlenül felzokogtam, s amikor Morgain elé hurcoltak, szégyenletes dolgot műveltem: leborultam előtte, és átöleltem a lábát.
– …Jó uram, könyörülj rajtam! …Nem bírom már tovább.
A Nagy Druida fagyos gőggel magasodott fölém.
– Beszélj, és nem bántunk többet!
– Azt nem lehet – suttogtam csüggedten.
-Rendben van, gyermekem, ha neked ez kell, folytathatjuk. Te akarod, hogy visszavigyenek Ogma Fájához!
– …Jaj, ne, uram! Irgalom! …Megteszek mindent, amit kérsz… A szolgád leszek, vagy a szeretőd, de ne akard, hogy eláruljam a Mesteremet!
Morgain válaszra sem méltatott, csak odébb lökött a lábával. Intésére a harcosok vissza kényszerítettek a nagy tölgyhöz, és szétfeszítették görcsösen egymásba kapaszkodó karjaimat.
Kétségbeesésem izzó haraggá keseredett, amíg kezük között vergődtem:
– …Te mocskos körmű gyilkos! Újra megszabadítom magamat, ne félj! Ki fogok jutni a rohadt útvesztőtökből, és elhírelem mindenütt, hogy micsoda féreg vagy!
Vallatóm kihívón nevetett rám:
– Igen? Na, azt alig hiszem, hogy te innen megszabadulsz, amíg én nem akarom! Tartsátok erősen! – szólt oda a pribékeknek.
Kis bőriszákot húzott elő az övéből, és belemarkolt. Nyomban elcsendesedtem, és reszketve vártam, mi következhet még… Morgain kezéből apró, sötét magvak peregtek a földre a lábaim elé, és a husángokhoz. Érthetetlen, albai szavakat mormolva, vizet hintett rájuk. Tágra nyílt szemmel figyeltem mozdulatait, és még a torokszorító félelemről is megfeledkeztem. Néhány pillanatig nem történt semmi, aztán egyszerre csak apró borostyánhajtások dugták elő fejüket a földből, és hihetetlen gyorsasággal elkezdtek felfelé kúszni. Mozdulatlanul, lenyűgözve néztem, amint végigfutnak a karókon és a fa törzsén, majd a lábamon és a kezemen, letéphetetlenül: ha nem a tulajdon szemmel látom, el sem hiszem, hogy ez lehetséges…
– …Na, most próbálj szökdösni, ha tudsz! – Morgain elégedetten zöttyent vissza a tuskóra.
Tisztelettel vegyes döbbenettel bámultam rá: ugyanaz borzongatott, mint gyermekkoromban, amikor először tapasztaltam meg a druidák hatalmát a tűz felett. Ha a borostyán-ágacskák nem tapasztottak volna szorosan a nagy tölgyhöz, most újra leborulok előtte. Soha többé nem mertem pimaszul beszélni vele.
Vallatásom pedig folytatódott tovább, és mindig kéznél volt a hideg víz vagy néhány csattanós pofon, hogy magamhoz térítsen, ha el akartam rejtőzni a jótékony, belső sötétségbe.