A fadarab

Kati az asztalkához lépett és a kezébe vette a kis fadobozt. Óvatosan végigsimított durva külsején, megforgatta az ujjai között, és egy könnycseppel a szemében vette szemügyre a kis vérfoltot a tetején.
– Miért?! Miért?! – kiáltotta, és dobásra lendítette a kezét, de még időben észrevette, hogy mire készül, így gyorsan visszatette a kincsét a helyére; a kis dobozkát, ami ékszretartó ládikának készült, de a készítője már sosem fogja befejezni.
Esős őszi nap volt, mikor Árpi így szólt a jegyeséhez:
– Drágám, szeretnék valami különleges ajándékot adni neked a közelgő házasságunkra. Lehet több napra el kell majd vonulnom a kis műhelyembe, hogy elkészíthessem neked.
– Nem lehetne, hogy itt a nappaliban dolgozzál? Akkor látnánk is egymást.
– Nem, mert meglepetés lesz, és különben sem örökre tűnök el, talán csak pár órára, de maximum két napra.
– Hiányozni fogsz. Egy fél óra nélküled már kínszenvedés – suttogta bánatosan.
– Te is nekem – mosolygott vissza a szerelmes férfi kedvesére -, de igyekezni fogok, ahogy tudok. Ezt a kis meglepetést már régóta el szeretném készíteni neked. Most rossz idő van kint, nem tudunk a kertben dolgozni, sem pedig sétálni, így nekiállok az elkészítésének. Kérlek, amíg nem jelentkezem, addig ne gyere be hozzám, rendben?
-Jól van édesem – mosolygott, és egy csókot lehelt a másik ajkára, és nézte annak távolodó lépteit.
Árpád a műhelyébe lépve elővette a kis fadarabot, amit az egyik szekrényében őrzött gondosan már napok óta. Egy idegen férfitől vásárolta a piacon. Valami különleges fától származhatott, mert szépen csillogott, ha napfény érte. Nem volt olcsó, de megérte, ha arra gondolt, hogy milyen gyönyörű ajándékot készíthet majd belőle Katinak.
Előkészítette a szerszámait, és kivette egy csodás, festett ékszeres dobozról készített rajzot a fiókjából. Ezután mérőszalagot vett elő, és minden oldalról lemérte az anyagot, majd legallyazta azt, lefűrészelte a felesleget róla, kettévágta, aztán elővette a vésőjét, hogy azzal távolítsa el a felesleges faanyagot. Gyakorlott kezeivel hamar kifaragta a ládikát, és csak a csiszolás volt már hátra. A fiókjából előkeresett egy kis csiszolóvászondarabot.
-Ez egy kicsit kicsi, és kopott már – motyogta magában az eszközt szemlélve de ide még elég lesz – mormogta, mert nem volt kedve újat keresni.
Vidáman, és eltöprengve látott neki a munkának. Ha ezzel végez, akkor már nincs sok hátra, csak faragni és festeni kell a kis díszt.
Ekkor pár percre félre tette a munkát, hogy igyon egy korty italt, mert már nagyon szomjas volt. Mosolyogva szemlélte a félkész művet. Elképzelte, hogy mennyire fog neki örülni a kedvese, ha elkészül. Már alig várta, hogy a kezébe adhassa.
Gyorsan lehajtotta a pohár vizet, és nekilátott a munka folytatásának.Kezébe vette a kis darab vásznat, és kezelésbe vette a doboz tetejét.
Figyelmetlenségében nem vette észre, hogy mennyire kicsi és elkopott már az eszköz, amivel dolgozik, így az kicsúszott az ujjai közül és leesett az asztalra, szabad utat engedve a szálkáknak.
Árpád összeszorította a száját – nem volt egy káromkodós típus -, és vérző ujját a szájába vette, nem tudva, hogy a csillogás a fán egy igen erős méreg jelenlétére utal, mely a vérbe jutva azonnali halált okoz.
Már nem hallhatta a hangos csattanást, mellyel a ládika a földre esett, s nem láthatta a berontó kedvesét, amint zokogva fölé hajol, és sikertelenül próbálja őt magához téríteni.