Gyanakvó, lassú mozdulatokkal mászott ki az ágyból. Térde figyelmeztetően roppant, de Carter ügyet sem vetett rá. Jeremy-t fürkészte. Az meg csak állt és maga elé meredt. Arca nem rezdült. Tökéletesen érzelemmentes volt.
– Ma szép, napsütéses idő lesz – mondta megtörve a csendet.
Nick nem válaszolt. Felegyenesedett. Szemét továbbra sem vette le az idős férfiről.
Néhány másodpercig némán álltak egymás mellett. Nick figyelte Jeremy-t, ahogy a kifogástalan öltönyében áll és az ablakon bámul kifelé.
Aztán a férfi arca megrándult, mintha öntudatára ébredt volna, egyenesen Carter szemébe nézett.
– Erre – mondta ki hűvösen és jobb kezét maga elé tartva utat mutatott.
Carter bizonytalan léptekkel elindult. Megkerülte az ágyat és a bejárati ajtó felé vette az irányt.
– Nem arra – szólt rá valamivel élesebben Jeremy. Hüvelyk ujjával a szekrény felé bökött.
Nick zavarodottan figyelte a férfi ujját és az ütött-kopott szekrényt. Fejében milliónyi kérdés fogalmazódott meg, mégsem tudta őket kimondani. Jeremy egy bátorítónak szánt mosolyt eresztett felé. Ez sem segített.
Nick lassan indult felé. Még gyanakvóbbá vált.
Ez a férfi mit akar?
Ahogy elhaladt Jeremy mellett, végig az arcát figyelte. Érzelemnek semmi nyoma.
Biccentett egy újabb mosoly kíséretében. Nick feltételezte, hogy ezt is bátorítónak szánta. A hatás ismét elmaradt. Nick kényelmetlenül érezte magát.
Ez a férfi bejön a szobájába, ami feltehetőleg be volt zárva. Miért? Mi lehet a célja? Minden bizonnyal flúgos. Valamelyik szobából szökött meg, miközben a felesége, aki egyben az ápolója is, aludt. És most itt van és az elméje által kitalált zavart történetet előadva vigyorog.
Nem kellett volna belemennie. Már az első percben ki kellett volna innen zavarnia ezt a valószerűtlen figurát. De nem tette. Maga sem tudja miért. Sosem volt ilyen. Ha megtette volna, akkor a lelkiismerete sokáig nem hagyta volna nyugodni. Mindig ez volt. Könnyen megvezethető volt mindig is. Nem mert visszaszólni. Inkább tűrt, amíg csak bírta. Amit lehetett azt halasztotta, addig, ameddig csak lehetett.
A szekrényhez lépett. Jeremy kinyitotta az ajtaját. Négy fekete vállfa magányosan himbálódzott. Ezek a vállfák olyanok, mint én. Gondolta magában. Csak lógnak a semmibe, egyedül, céltalanul. Ostoba egy hasonlat, de mégis valahol igaz. Halványan elmosolyodott.
Hányszor megfogadta, hogy holnaptól minden más lesz. Hányszor mondta magában, hogy változtat végre az életén. Fogadkozott, ígéreteket mormolt magában, hogy kilép végre ebből a SEMMIBŐL, ebből a bűzlő mocsárból. Reggelente, mikor belenézett a tükörbe, nem látott semmit,
SEMMIT.
csak egy megviselt, fáradt arcot, amin napról napra jobban meglátszanak az eltelt évek.
– Bízzon bennem – mondta Jeremy visszarántva ezzel Nicket a valóságba. Arcának vonásai megkeményedtek. – Jöjjön utánnam és minden értelmet nyer. Minden kérdőjel kiegyenesedik, csak kövessen.
Bólintott majd belépett a szekrénybe.
Carter habozott. Beletúrt hosszú, ősz hajába. Nagyot sóhajtott. Kinézett az ablakon. Jeremynek igaza volt. Gyönyörű nap lesz. Odakint a madarak vidáman csiripelnek, a Nap pedig aranysugarakat lövell a világ e részére.
A fáradtság nem tűnt még el. Ott bujkált a végtagjaiban, a fejében, a szemében és lénye minden szegletében. Szíve vadul vert. Halántékán a hajszálak felborzolódtak.
A szekrény felé fordult. Egy pillanatra teljesen elfeledkezett Jeremyről, aki…
Eltűnt.
Eltűnt.
A cseresznyeszínű szekrényben csak a négy vállfa lógott.