A felejtés gyógyszere és a brit tudósok

Az emberiség fejlődése töretlen, és a lehetetlent nem ismeri. Tegnap még bunkókkal szaladgáltunk a Neandervölgyben, hogy részben a mamutokat, részben egymást agyonverjük, és ma a brit tudósok legyőzték az utolsó ellenséget, a boldogtalan szerelmet is. Bizony, nem volt könnyű, mert a haladás ellenségei megátalkodottan ragaszkodtak ehhez a polgári csökevényhez. Azt állították, hogy a szerelem kezdete általában nagyon kellemes és szórakoztató. Úgynevezett költőkre hivatkoztak, akik ragyogóan megéltek abból, ha a szerelmük kutyába se vette őket, vagy az utolsó pillanatban inkább egy derék iparoshoz ment feleségül, akinek volt egy kis megtakarított pénzecskéje. Az emberek el is hitték a fájdalom édességéről beadagolt meséket. Szerencsére a költők ráuntak a halhatatlanság-valutára, és ezzel az utolsó akadály is elhárult a tudomány diadalmenete elől.

A brit tudósok első számú nagy felfedezése: a szerelemben az egyetlen vigasztaló az, hogy elmúlik. A második számú felfedezés: a Vaismarin tabletta egyszerűen kitörli az emlékeket. Nincs több gyötrődés, nincs vita arról, hogy fájó vagy édes-e az emlék, mindenki tiszta lappal indul egy nagyobb kaland után. És ha esetleg naplót vezetett volna, semmi baj! Vízben feloldunk egy Vaismarint, pár cseppet a naplóra hintünk, és a papír máris elfelejtette a rémálmokat. Elég egyszer naplót venni, egy életen át írhatunk bele – mondjuk, nem bolond az sem, aki a papíriparban érdekelt, ezentúl egy naplóért kér annyit, amennyibe az a sok került volna, amit évek hosszú során firkálunk tele. Hát igen, a marketinges mindig okosabb, mint a brit tudós, de nehogy már egy ilyen apróság legyen a haladás kerékkötője.

Liza és Dénes között rendkívül sokáig izzott a nagy lamúr, egy hónap vagy négy hét, nehéz utólag pontosan megállapítani. Mindenki csodálkozott, amikor kiszerettek egymásból, vagyis csak Liza szeretett ki. Hiába no, kibékíthetetlen ellentétek! Dénes kaporszósszal szerette a főtt marhahúst, Lizát a világból ki lehetett kergetni egy tányér hamisítatlan, csirizes kaporszósszal. Liza mindig a közepén nyomta meg a mustáros tubust, Dénes szándékosan üveges mustárt vett, amit Liza csak segédeszközök bevetésével tudott összenyomni. Komoly problémák ezek, és az sem használt, hogy mindketten egyformán kedvelték a Bajkeverő majmot, Eperke legújabb kalandjait, SpongyaBobot és Fifi virágoskertjét. Liza felíratott egy adag Vaismarint, és hazaköltözött a mamájához. Nem emlékezett a lángoló szerelemre, a rajzfilmekre, de még egy huncut mustáros pohárra sem – az áldott jó Vaismarin maradéktalanul törölte a Dénessel kapcsolatos emlékeket.

Egy ideig vicces volt, amikor a mama bármit abbahagyott, amit éppen meg kellett volna csinálni, az égre nézett, és hosszasan sóhajtozott azon, hogy az ő drága jó kislányát mennyire kihasználta az a szemét, aki ugyebár csak azt akarta, de azt naponta többször is. Liza ilyenkor álmélkodva figyelt. Ki az a szemét, és vajon mit akarhatott, amiből egy nem elég? Jó neked, hogy te már elfelejtetted, mondta erre a mama, de én még mindig itt látom magam előtt azt a tenyérbemászó képét, pont olyan, mint az a hálivudi, mi is a neve, nagyon gyorsan akartam kimondani, az a hajókázós, tudod, a Tom Cruise, na az. Rögtön tudtam, hogy ebből nem lesz semmi, mert hiszen meleg, mit meleg, forró, mint a tűz, hozzá még ott van az a szekta, behúzták a csőbe rendesen, elszedik az összes pénzét, mert ezek ilyenek, kiéneklik a sajtot még a róka szájából is. Liza egy idő után a plafonon volt attól, hogy egy különösen ellenszenves sztár magánéletének a részleteit kell hallgatnia. Amikor a mama előadta, hogy Tom Cruise felesége tulajdonképpen magyar, Halmos Kati, csak ezzel a névvel odaát nem lehet érvényesülni – ezen a ponton betelt a pohár. Liza bedobta a Vaismarin tablettát egy pohár vízbe, pár cseppet a mamára hintett, és máris volt egy piros bőrbe kötött, szép naplója, ami a boltban egy kis vagyon.

Míg Liza élete pompásan alakult – a napló sosem főzött kapormártást, viszont szó nélkül mosott és vasalt – Dénes napokig szenvedett, mint a kétforintos kutya. Liza egyszerűen kivonult az életéből, pedig az együtt töltött hosszú hónap alatt volt egy pillanat, amikor már majdnem arra gondolt, akár el is vehetné feleségül. Nem volt konkrét az óhaj, mert az már mégis csak sok lett volna a jóból, de akkor is. Lamúr az, amikor értékeljük a kimondatlan óhajokat, mert kimondani könnyű, arra képes Garfield és Eperke is. Bizonyos szinten a lamúr ugyanaz, mint a telepátia, a felek kitalálják egymás gondolatát, naponta többször is. Liza megszegte az ígéretét – ja, hogy nem is ígért semmit, egy hónap alatt erre nem volt idő? Akkor is.

Gépiesen ütögette be a számokat, de ha Liza föl is vette, ami nagyritkán fordult elő, csak ennyit mondott: Téves – azt se a kagylóba, mert a világ már odáig fejlődött, hogy a kagyló megint csak a tenger fenekén fordul elő; nem lehet lecsapni, mert emberi jogai a kagylónak is vannak. Pedig milyen nagyszerű volt a bumm vagy a reccs, ment vele az egész stressz meg frusztráció. Dénes csak a Nokiát csaphatta le, óvatosan, egy centi magasságból a puha takaróra, nehogy összetörjön. A két érzést össze se lehet hasonlítani. Nagyot dobna az emberiség közérzetén, úgy általában, ha megint le lehetne csapkodni a kagylókat, virágállatokat, tengeri szivacsokat,

Hogyan felejthetett el engem? – jajdult fel Dénes, engem, aki a tenyeremen hordoztam, lehoztam neki a csillagokat az égről, az egész hűtő tele volt csillagokkal, melegen ittam nemcsak a sört, de még a Chinittát is, csak az igazi ínyencek tudják, hogy ez mekkora áldozat! Meggymártással ettem a főtt marhát és a marhafit, meggymártással, mint a legutolsó omegahím! Ez csalás, ez nem lehet igaz, engem nem lehet elfelejteni – aztán, hála a töretlen fejlődésnek és a brit tudósoknak, eszébe jutott a Vaismarin.

Kiszaladt a benzinkútra, és vett egy nagy csomaggal. Benzin már régen nem volt, mert elfogyott az olaj, az utolsó kuwaiti sejket a vatikáni bazilika közelében látták, ott koldulta össze a piroskockás fejrevalót. Az elhagyott benzinkutak épületében gyógyszereket árultak, a tönkrement patikákat átalakították Saolin edzőtermekké, a hajdani Saolin edzőtermekben kaolint bányásztak, mert a fejlődést nem lehet megállítani, még akkor sem, ha egyes vaskalaposok fejlövéssel fenyegetőznek. Ami meggondolandó, mert minek lőné magát fejbe az, aki vaskalappal védekezik? Hát még, ha német. Dénest azonban nem érdekelte a legújabb kalapdivat, ki-ki azt hord, amit akar, azon, amije van. Bevette a Vaismarint, és várt türelmesen. Egy perc, két perc, egy óra, és nem történt semmi. Még mindig ott tartott, hogy Liza így meg úgy. Hogy tehetted ezt velem, amikor én a tenyeremen hordoztalak? És nem igaz, nem azért fizettelek be a capoeira edzésre, hogy könnyebb legyen az édes teher. Capoeirázni te akartál, tuti, hogy megtetszett neked valamelyik izomagy pasi – és így tovább, da capo al eira.

Nagy baj van, mondta Dénes doktor bácsinak, nem használ a Vaismarin! – A doktor bácsinak hosszú szakálla volt, mert az tiszteletet parancsol, és még mindig jobb, ha a szakálladért tisztelnek, mintha semmiért sem.

Az lehetetlen, jelentette ki a doktor bácsi, aki tulajdonképpen néni volt, de a brit tudósoknak hála, legföljebb nagyítóval lehetett volna észrevenni a különbséget. A Vaismarin a legmodernebb alapanyagokból, tisztán kézi erővel készül Kínában, az izé, a Sárga folyó kanyarulatánál, ott, hol a kis Túr siet beléje, a magyar-kínai határon, éljen a szabad köztársaságok örök és megbonthatatlan – bocs, ez egy másik lemez. Ez se volt rossz, még mindig megy oroszul is. Tudja mit, vegyen be kettőt.

Ezért ugyan kár volt dokkerhoz fordulni, gondolta Dénes ezer maravédivel szegényebben, de most már mindegy, bekapott hármat, mint a műpotyka a műlegyet. Rögtön megjelent a lelki szemei előtt Liza, barnán és kócosan, szőkén és rózsafürtösen, tüzesen és feketén, mint az autóemberek – mi van, akadozik az angol? Az hát, a Carmen. Nem minden az a Merry Me, csak mert egyszer megírt egy operát – jól van, azt se ő írta, hanem az izé, a Bizé. Dénesnek még az is eszébe jutott, hogy a Carment a nem Lizával együtt látta, szinte hihetetlen, de Liza előtt is volt élet, operamániás csajok, kispálésborzos csajok, tök süket csajok. Ezeket mind el lehetett felejteni antilav tabletta nélkül, de Liza más, Lizát nem lehet kitörölni, mint – na szóval, lehet, hogy ez nem a legjobb hasonlat, de az irodalomban is haladni kell a korral. Pásztorok és nimfák csókos enyelgése, ah! kit érdekel? Legfőbb ideje annak, hogy az eddig értelmetlenül tiltott négybetűs szavak is betörjenek az irodalom berkeibe, különös tekintettek a négybetűsekre – baka, bika, béka, béke, mennyi négybetűs szó, és mind a másé. Eposz csupán négybetűs szavakból, ez ám a cseléndzs, nem amikor az Anyegin kihívja Lenszkijt a nyírfaerdőbe, kicsi, gyere velem nyírfát szedni, na ugye.

Vissza a dokkerhoz. Dokker szakállában nagy csomag kapor. Hát az egész világ összeesküdött ellenem?

Nyugalom, uram. Tényleg azt mondtam, hogy kettőt vegyen be – de nem a kékből, maga szerencsétlen flótás, minek magának a kék, esetleg tíz év múlva, de akkor meg már nem lesz kivel.

Menjünk a csontkovácshoz! A csontkovács egy szörnyű nagy ossuarium közepén ült, és egymás után patkolta a lócsontvázakat. A háttérben polcok, tömve koponyákkal – ügyes kezek teliföstötték rózsákkal, kipingálták szegfűkkel az egész visszamaradt árukészletet. Igen, Hallstattban vagyunk, miért, te mire gondoltál? Kell egy kis aláfestés, még akkor is, ha ez csupán egy másodosztályú ossuarium, és nem éri meg a lájv zene, nem hozza be a kuncsaftokat. Sőt, menekülnek a csontok közül, nem akarják itt hagyni a fogukat.

A csontkovács mély együttérzéssel hallgatta meg a szokatlan panaszt. Annyira mély volt, hogy Dénesnek újabb ezer maravédijébe került a mentés. Máskor nem ilyen drága, de Pamela új piros fürdőruhát akart. A régibe már nem fért bele több szilikon.

Haj-haj, mondta a csontkovács, ez a baj ezzel a sok firlefáncos újdonsággal. Beetetik a jónépet, hogy új, meg update, advanced vagy mi a rák, aztán annyit sem ér az egész szakramentum, mint ékezet nélkül a Kaká. Mondok én kendnek üstöllést egy receptet, itt a liba tolla, írja csak: Fekete kutya szíve, égett borba főve –

Dénes fölírta, élete kockáztatása árán megszerezte, megfőzte, ez az iciri-piciri mind megette; kipróbált mindent, amit a javasasszonyok és a javatlanok blogjain talált, alufóliával blokkolta a földsugarakat, karikára vágta a sütőport, bevállalt egy komplett, négyszemélyes családokra tervezett megvilágosulást, de semmi. A csalfa Liza szépséges képe még mindig ott tündökölt a szív egén. Nem volt egészen haszontalan, mert bevilágította az egész szobát, csak azt a fránya laptopot nem lehetett rákapcsolni, valami nem volt kompatibilis, talán a port – ói bor, amit Dénes szívfájdalom ellen szedett – egészen véletlenül talált rá a kerületi rendőrségen, amelynek ajtaja fölött újabban ez a felirat díszelgett: Palackozott italok boltja – a rendőrök elköltöztek oda, ahol régen a Fehér Ökör nevű ötkeresztes étterem működött, mert az ökröket már egy ideje a Múzeum körúton fehérítették, ahol egykor csak úgy tolongtak az antik váriumok, latinosan antik vária. A brit tudósok gondoskodnak arról, hogy a fejlődést ne lehessen megállítani. Mire is mennénk brit tudósok nélkül? Még mindig benzint tankolnánk a Rollszi Rojcsiba, repceszörp helyett, amire még gondolni is rossz.

Szeretlek, csalfa, szépséges Liza, ismételgette Dénes, különösen a csalfa és a szépséges szavakat, legkivált egymás után, mert a mantráknál az értelem sokkal kevesebbet számít, mint a belső tartalom, nem mintha már kitalálták volna a külső tartalmat is, de majd a brit tudósok. Azok nem ismerik a megvalósíthatatlant. Kültartalom, külbecs, küleegyezés, külga, külop, a lehetőségek száma végtelen, pedig az egész, több évig tartó, áldozatos kutatómunkához csak egy magyar-német szótárt vettünk elő, Halász Előd rulez.

Igen, a lehetőségek száma végtelen, főleg azóta, hogy megbuheráljuk a géneket. A világ tele van éneklő kutyákkal, számoló lovakkal, zongorázó macskákkal, szőrös halakkal, és a közönséges állatok beszorulnak az állatkertbe, ahol persze nem akarnak gyökeret ereszteni, rosszul reagálnak az öntözésre, és inkább kihalnak. Dénes csalódott az emberiségben, és ezt meg is mondta, egyelőre csak magának, mert csevegni is csak zsenikkel érdemes. Csalódtam az emberiségben, mondta Dénes, és már éppen válaszolni akart: Na és, csalódtál, akkor mi van? Az emberiségben csalódtál, miben szerettél volna csalódni, az emberi s – ekkor megszólalt egy sánta hangya, akit egyenesen Vörösmarty álmodott meg két jambus és egy trocheus között: Nagy tökfej vagy te, Dénes, Dinkó, Dinka és Dini. – Dénes szívébe markolt ez a Fibonacci sor. De mégis, mindazonáltal, meddig és miért? – A sánta hangya zavartalanul folytatta: Rossz a stratégiád. Ne arra hajts, hogy emlékezzen rád a csaj. Eszébe jut a kaporszósz meg a mustár, és akkor fújhatod. Inkább örülj neki, hogy ilyen szépen elfelejtette a bűneidet. Gyerünk, ismerkedj meg vele, mintha most tennéd először. Ne aggódj, a legrosszabb esetben te adod be neki a Vaismarint. Szedd föl, mint annak idején a koncerten, az A38 hajón.

Dénes makogott valamit, hogy ez nem fair, nem is kifejezetten eredeti, lecsiszolhatatlan nyomokat hagy a fedélzeten, meg minden. A sánta hangya vállat vont, egy elegáns képzavarral, mert hát sok mindene volt neki, de válla egy darab se. Ahogy gondolod. De aztán ne panaszkodj, hogy nem akartam neked segíteni.

A Vaismarin áldozata, a boldogtalan szerelmes megfogadta a jó tanácsot. Addig számolgatta a hajókat, amíg meg nem találta a 38-ast, és befizetett a JSBL koncertjére. Meghallgatta a funk, instrumentális hiphop, broken beat és beaten broke különlegességeket a 60-as évek elejéről, amikor ezek még föl se voltak találva, de mi már tudjuk, hogy a fejlövés ezerrel dübörög, és nem lehet megfékezni, az Istennek se. Még ott a koncerten megismerkedett egy kis vörös cicával, elfelejtette a barna és kócos Lizát, a szőke és rózsafürtös Lizát, a tüzeset és feketét. Azóta is együtt van a kis vörös cicával, jönnek a gyerekek, de ők sokkal gyorsabbak, és eddig még mindig sikerült meglógni előlük. Erre varrjatok gombot, ti brit tudósok.