A félelem éve (Részlet egy mellrákos naplójából)

Kipattan a szemem, és automatikusan az óra számlapjára téved. Öt óra huszonnyolc. Megnyugodva nyugtázom.
Évek óta már ennek sem veszem hasznát – gondolom magamban – akárcsak Ignácnak, az öreg házőrzőnknek. Neki is minden reggel elmondom, hogy:
– Vigyázz a házra! – amit talán ért, talán nem, de hogy megnyugtasson, engesztelve megcsóválja a farkát, majd lefekszik, és úgy is marad egész addig, míg haza nem jövök. Mégis minden este jó szívvel adom oda a vacsoráját, mintha megdolgozott volna érte.
Így vagyok az órával is. Minden este beállítom, hogy szóljon reggel, ha ébredni kell, ám mielőtt megszólalna, én már fent vagyok, és sietve akadályozom meg, hogy ébresztőt fújjon. Ma sincs másképp. Lenyomom az órát, és mosolyogva gondolok arra, hogy dolgozni megyek. Egészséges vagyok! Vannak, akik szeretnek, és vannak, akiket szerethetek…
Egy évvel ezelőtt is ilyen gondolatokkal ébredtem. Akkor még nem tudtam, hogy milyen év áll előttem: a rettegés, a kétségbeesés, a félelem éve.
Bár előző este, amikor a gyerekeket ágyba dugtam, a hét éves Fecó, a kicsik naiv őszinteségével mondta: – Anyuci, vastagszik a nyakad!
Éreztem már délután én is, hogy nehezen megy a nyelés. Megfázhattam
– gondoltam – talán begyulladt a mandulám. Majd elmúlik.
Ám reggel, amikor a sárga pizsamám álmosan nézett vissza rám a fürdőszobatükörből, megijedve látom, hogy a nyakam jobb oldalán egy fél öklömnyi dudor csúfolódik.
Ennek a felem sem tréfa. Gyors mosakodás, öltözködés, rá a kétkerekűre, és irány a húsbolt. Szólok Panni anyunak. Mutatom a nyakam.
– Menj! – mondja Ő – irány a sebészet, én majd tartom itt a frontot.
Üvegajtó, üvegterasz, üvegkalitka, benne üvegszemüveges diszpécsernő. Adom a taj-kártyám.
– A sebészet az emeleten van, – mondja Ő – majd szólítják.
Sokan vannak. Bekötött kezű, mankóhoz láncolt, tolószékbe kényszerült emberek. Elszégyellem magam. Nekem csak a nyakamon van egy dudor. Leülök, várok. Lassan telik az idő, lassan fogynak a betegek. Végre szólítanak. Az asszisztens betessékel a doktornőhöz.
Kellemes, mosolygós arcú, ötven körüli, őszes angyal.
Vizsgál, és nyugtat: – Ez egy strumma. Kiszedjük onnan. Egy év múlva csak az emléke, és egy pici heg marad. –
Elhiszem neki, mert érzem, hogy őszintén mondja.
– Vizsgálatok kellenek. Szépen, sorban. Labor, EKG, röntgen, ultrahang. Nem sürgős a műtét. Nem életmentő. Pár hónapot várni kell. Addig lesz idő a vizsgálatokra.
Másnap a boltban Pannika szeretettel heccelődik:
– Mi van kis-k.csög, dudorodik a nyakad? Csak nehogy eltörjön! Mit kezdjek egy törött nyakú k.csöggel?
– Menj a francba, Panni anyu! – mondom én, és nevetünk.
Ám a tizenegy éves lányom már felfogja, hogy kés alá kerülök.
– Ugye ebbe nem lehet belehalni? – kérdezi Noémi.
Én sietve nyugtatgatom: – Nem lesz semmi baj.
A férjem egész más véleményen van: – Hagyd csak a nyakadon, úgy legalább nem kellesz senki másnak!
– Ne hülyéskedj, Feri, ezt operálni kell.
– Aztán minek? Engem nem zavar, más meg ne nézzen rád! Ez is csak egy jó ürügy, hogy eljárkálj! Ki tudja, kivel találkozgatsz!?
– Te már megint ittál? – kérdezem.
– Ittam! Na és? A munka után jár nekem! Dolgozom eleget, eltartom a porontyaidat. Ki tudja, kitől szedted össze őket!?
– Te hülye vagy? Rajtad kívül nem ért hozzám senki sem. Az őrületbe kergetsz a féltékenységeddel.
– Én, kergetlek!? Inkább te kergeted a pasikat! Hisz hiába mondod, hogy beteg vagy. Ki vagy virulva! És mindig rohansz abba a rohadt boltba! Ki tudja, milyen ficsúrok járnak oda ”húst” venni!? Hisz jó kis ”hús” vagy te is! Te is eladod magad?
– Menj lefeküdni. Részeg vagy.
– Megyek, de csak utánad! Az ágyban megtalállak, hisz valami még jár nekem!
Jár hát – gondolom magamban – a szád jár, az a részeg, ocsmány szád.
De, hogy békesség legyen, hallgatok és tűröm, hogy elvegye, ami ”jár” neki.
Vegyes napok jönnek. Néha félelem, néha bizakodás. A vizsgálatok miatt el-elmegyek a boltból, de mindig gyorsan, és örömmel jövök vissza. Élvezem a munkám. Sokféle nép. Mind mást akar, s ha ki tudom szolgálni őket, az nekem örömöt ad. Panni anyuval jól összeférünk, megértjük egymást. Esténként, ha fáradtan hazamegyek, és a Feri még nem jött meg a kocsmából, van idő beszélgetni a gyerekekkel, ez mindig felvidít. Feltöltődök tőlük. Örülök, hogy szeretnek, és hogy szerethetem őket.
Néha – néha odaérek a tévé elé is. Csak találomra váltogatom a csatornákat, és ha megakadok egy romantikus filmnél, azt mindig megnézem. Rendszerint ilyenkor a férjem már régen hortyog. Jó altató neki az a hét – nyolc fröccs, előtte megiszik. A gyerekeket is ágyba dugtam már, és én nyugodtan nézhetem a szerelmes filmet. Legalább a képernyőn keresztül éljem át. Ma este különösen jó a cselekmény, drámaian feszül a hangulat. Jön a tetőpont. Melankolikus, lágy zene, két szerető szív, és amikor csókolózni kezdenek, én sírva fakadok.
– Ezek az átkozott ”bőgős” filmek – dünnyögöm, és önkéntelenül nyúlok a pizsim bal felső zsebébe zsebkendőért. Valamin megakad az ujjam. Egy dudor! A bal mellemben egy csomó van! Nem! Ez képtelenség! Ott nem lehet, a csomó a nyakamon van! Három hét múlva ki is szedik. Erőt veszek magamon, és tüzetesen megnézem. Kitapogatom az ujjaimmal. Akkora, mint egy dió. Megnyomom a hüvelykujjammal, és az ruganyosan visszanyom. Ahogy összeszorítom a mellemet, egy – két cetit arrébb mozdul, majd ha elengedem, visszaugrik.
Na még egyszer – gondolom – még egyszer megnézem, biztos csak képzelődöm. Közelítek a jobb kezemmel a mellem felé, de az ujjaim remegni kezdenek. Legyőzőm a remegést, és még egyszer megtapogatom. Ott van! Kéretlenül, alattomosan, és végérvényesen ott van. Kitámolygok a fürdőszobába. Bezárom az ajtót. Ledobom a pizsamakabátot, és a tükörtől várom a választ. Nem látszik semmi! Egyformák, teltek, és ruganyosak. Megkeresem a csomót, és próbálom úgy összenyomni a mellemet, hogy láthassam a dudort. Nem látom! Viszont érzem, hogy ott van. Masszírozni kezdem. Lassú, kör – körös mozdulatokkal simogatom. Próbálom eltüntetni.
Már zsibbad a kezem, feszül a mellem, és zakatol az agyam. Sírok, de csinálom. El kell tűnnie. Nem maradhat ott.
Dörömbölnek az ajtón. A férjem az.
– Engedj már be, vécéznem kell!
Kinyitom az ajtót. Meglátja, hogy félig meztelen vagyok.
– Mit csinálsz te itt? Mi van, máma még nem elégített ki senki sem!? Milyen pirosak a melleid, egész megkívántam! Gyere, gyúrjunk egyet!
– Hagyjál, te állat! – szalad ki a számon, és szaladok én is mert ebből még baj lehet. Magamra rántom a pizsamám. Bebújok az ágyba, jó mélyen, a paplan alá. Nincs menekvés. Megtalál ott is. Nyög, krákog, és közben gyömöszöl, de legalább gyorsan végez.
Elalszik, és egyedül maradok. Nehéz a fejem. Kergetőznek a gondolatok, vadul dobog a szívem. Ezer kérdés ront rám: mi ez? Daganat? Jó, vagy rossz indulatú? Mióta van ott? Miért nem vettem eddig észre? Mi lesz most? Miért nem fáj? Megnézzem még egyszer?
Kimegyek a fürdőbe. Megmosakszom alulról, és tehetetlenül hagyom, hogy a könnyeim a zuhanyzó vizébe potyogjanak. Nem tudom, meddig folyatom a vizet, csak arra eszmélek, hogy már hideg. Kiürült a bojler. Elzárom a csapot. Törölközök. Sírok, és törölközöm. Nézem a combomat. Már vörösre dörzsöltem.
– Na most már elég – sikítok némán – szedd össze magad, Magdika!
Csendben vissza az ágyba. Próbálok hangtalanul lélegezni. Meg kell nyugodni. Holnap irány a sebészet. Már ismerős vagyok ott. Majd az Edit doktornő segít. Majd ő megnyugtat. Majd elmúlik. Majd…
Elalszom.
Reggel megint nem hagyom, hogy az óra végezze a dolgát. Kimegyek a fürdőbe, és rettegek attól, amit csinálni akarok. Meg kell néznem. Hátha elmúlt. Meg fogom. Ott van! Irány a sebészet.
Üvegajtó, üvegterasz, üvegkalitka, benne üvegszemüveges diszpécsernő. Adom a taj-kártyám.
– A sebészet az emeleten van – mondja Ő – majd szólítják.
– Tudom – bólintok, és felmegyek a lépcsőn.
A doktornő, a mosolygós, őszes angyal, már ismerősként fogad.
Vizsgál, csóválja a fejét, majd diktál:
– Aspirációs citológia… műtéti beavatkozás… sürgős.
Nem sok mindent fogok fel. Látja. Leül mellém, magyarázni kezd. Csak nézek bambán. Hallom, amit mond, de nem is igen érdekel. Csak egy dolog érdekel. Amikor abbahagyja, ki is buggyan belőlem.
– Doktornő, meghalok?
– Igen – mondja – mindenki meghal egyszer, de maga nem ebbe fog belehalni, és nem most!
Ezt felfogom. Azt mondja, hagyjuk a strummát, két hét múlva van egy műtéti időpontom, ezt fogja akkor megcsinálni.
– Leveszik a mellem?
– Nem. Kiszedjük onnan a daganatot. Egy év múlva csak az emléke, és egy pici heg marad ott.
Ezt már hallottam valahol. Tényleg meggyógyulhatok? Van esélyem? Megszűnik egyszer ez a félelem? Hallom, hogy kemoterápiát, meg sugárkezelést emleget, de ez még nem biztos, csak akkor, ha bebizonyosodik, hogy rosszindulatú.
Kitámolygok az utcára. Nézem a rohanó embereket. Irigylem az egészséges mellű nőket. Jó nekik.
Pannika sírva fakad, amikor elmondom neki.
– Mondd, anyóca, mi jöhet még?
– Nem tudom – szipogok – és tényleg nem tudom.
Munka közben döbbenek rá, hogy el kell mondjam anyuéknak is. Nehéz lesz. Ők őszintén szeretnek, és fájni fog nekik az igazság.
A szüleim három utcával lejjebb laknak. Átlagos családi ház, átlagos kerítés, átlagos kiskapu, amit négy – öt éves koromban de szívesen kitártam volna a világra! Akkor még úgy gondoltam, ha az nyitva lenne, egyből a nagybetűs életbe léphetnék át rajta.
Leültetem őket. Próbálom tárgyilagosan elmondani a bajt, de látom az arcukon a rémületet és a hitetlenkedést.
Apu szólal meg elsőnek:
– Nézd hugi, te mindig őszinte voltál hozzánk, sosem hazudtál, most mégse hiszek neked. Mi az, hogy mellrák? És pont neked? Hiszen olyan szép és egészséges vagy, amilyennek mindig is akartunk téged. Ez valami tévedés lesz!
– Hugi, elcserélhették az eredményt – szólal meg Anyu is.
Kételkednek. Számukra elképzelhetetlen, hogy a lányuk beteg lehet. Nem erősködöm. Ők már kissé megfáradtak a harchoz. Annyi csatát megvívtak már, sokszor helyettem is. Nem csoda, ha kevesebb az energiájuk. Ez az én háborúm! Ezt nekem kell végigcsinálnom, és nem adom fel. Soha nem adom fel!
Valószínű a nemhiszemségük még több erőt ad nekem. A férjemnek még semmit sem mondok, és úgy intézem, hogy a gyerekek se vegyék még észre.
A lelkem kezd megbékélni. A baj szívóssá tesz. Úgy érzem, az egész világ bánatát is képes vagyok elviselni.
A munkába menekülök, és ez nagyon jó gyógyír. Nem dugom a fejem a homokba, de megpróbálok nem csak erre koncentrálni. A mindennapok kihívásainak eleget téve, kicsit gyógyulni érzem a felsebzett énemet.
Délelőtt tíz óra lehet, persze dolgozom a boltban, amikor megszólal a telefonom. Félrevonulok. Panni anyu látja a fehér arcomat, amikor befejezem a beszélgetést. Kérdőn néz rám.
– Megvan az eredmény – mondom remegve.
– Na, mondd már!
– Csak annyit mondtak, hogy megvan az eredmény, és menjek be!
– Hét menjél, öltözz át, és rohanj! Én majd viszem a boltot.
Ismerős helyre érek. Már – már olyan, mintha hazamennék.
Üvegajtó, üvegterasz, üvegkalitka, benne üvegszemüveges diszpécsernő. Adom a taj-kártyám.
– A sebészet az emeleten van – mondja Ő – majd szólítják.
Eltékozolt, hosszú percek jönnek. Van időm vívódni.
Az őszes angyal megnyugvást sugároz. Bátorságot önt belém.
– Nem ért váratlanul minket, – fordul felém – bár erre nem lehet felkészülni, mégis azt mondom, hogy van okunk bizakodni. Még nagyon időben elkaptuk. Megvan minden vizsgálati eredmény a műtéthez, és három nap múlva túl leszünk rajta. Még szerencse, hogy amúgy is műtöttem volna strummára.
Nagyon hihetően mondja, mégis száraz a torkom, és vadul kalapál a szívem.
Este elmondom a gyerekeknek is. A nagy bajt kihagyom, csak annyit kell tudniuk, hogy a nyakam helyett a cicim vágják föl. A tettetett nyugalmam meghozza a kívánt hatást. Bíznak bennem, az erőmben, és abban, hogy öröké mellettük leszek.
Ám a férjem szkeptikusan fogadja:
– Mi van, lecsúszott a csomód a melledbe?
– Bekísérsz majd a műtétre?
– Minek? Nem a lábad fáj! Különben is, nekem dolgoznom kell, hogy eltartsam a porontyaidat. Én tudom a kötelességem!
Lenyelem a könnyeimet, és nem szólok semmit. Fölösleges dolog vizet hordani egy feneketlen kútba.
Anyuval megyünk, ketten.
– Végig itt leszek – szorítja a kezem – meglátod, nem lesz semmi baj.
– Meg kéne nyugtatnom – gondolom magamban – neki több bátorításra lenne szüksége. Látom, hogy reszket, fél a következő pár órától. Önző vagyok. Csak magammal törődök. Próbálom a szemem által feltárt dolgokat tárgyilagosan, kívülről szemlélni.
Négy ágyas szoba. Fehér éjjeli szekrények, fehér falak, fehér ágyak. Kettő vetetlen. Az ablak mellettit választom. Átöltözöm. A halványzöld kórházi hálóing betakarja a félelmem. Valami orvosgyakornok – féle jön, injekciót ad. Lassan múlik a szorongásom. Egy utolsó EKG. Leborotválják a bal hónaljamat, és a mellemet is. Eddig egy pihe sem volt rajta, de hála ezeknek, eztán majd lesz. Nem számít, – rázom meg a fejem – már semmi sem számít. Hisz kint süt a nap, és én olyan kellemesen elbágyadtam.
Egyedül, segítség nélkül mászom fel a kerekes ágyra. Letakarnak egy kórház szagú lepedővel. Megindul alattam a folyosó. Anyu a kezemet szorítva sétál mellettem. Beszél hozzám, de nemigen figyelek rá. A mennyezeti neonokat nézem, amint szép sorban eltűnnek felettem. Kissé fölemelem a fejem. Az előttem álló lengőajtóra nagy piros betűkkel van felírva: „MŰTŐ, BELÉPNI TILOS”
Ránézek anyura. Gyorsan elmaszatol két könnycseppet az arcán, és erőltetett
Mosollyal mondja:
– Neked ez semmiség lesz. Itt megvárlak.
Itt megvárlak… Itt megvárlak… Visszhangzik a mondat az agyamban. Még akkor is ezt a két szót hallom, amikor bekötik az infúziót, és rám rakják a maszkot. Gyönyörű, rózsaszín felhők jönnek. Nézem őket. Arra gondolok, jó lenne rájuk telepedni, hintázni, úszkálni rajtuk. Nagyon könnyűnek érzem magam. Mielőtt tudatosulna, hogy lecsukódik a szemhéjam, elalszom.
– Hugi… Hugikám… Ébresztő!
Apu hangját hallom, s ez egy kissé összezavar. Nem Anyu mondta, hogy itt megvár? Kábultan nézek körül. A kórházi szobában vagyok. Apu mellettem áll, fogja a kezem, és beszél hozzám. Anyu az ágyam szélére támaszkodva néz, de olyan sugárzó szeretettel, hogy sírhatnékom támad.
– A gyerekek? – kérdezem bágyadtan.
– Még iskolában, csak két és fél óra telt el. Azt mondta a doktornő, hogy minden simán ment. Holnapután hazajöhetsz! A gyerekek nálunk lesznek. Te csak pihenj, és gyógyulj.
Anyuból úgy szakadnak ki a mondatok, hogy közben talán még levegőt sem vesz. Mindent egyszerre akar elmondani, hátha ez is segít abban, hogy egy – kettőre észhez térjek.
Aztán csend lesz. A tényeket mindannyian tudjuk. A szeretet kimutatásához, a gyógyulni – vágyás bizakodásához nem kellenek szavak. Sokáig nézzük egymást hárman, bizakodva, rettegve, szeretetteljesen, csendben. Nagy végre Apu töri meg a csendet:
– Elmegyünk, Hugi, nemsokára jönnek az unokák, majd elmondjuk nekik, hogy jól vagy, és sokat gondolsz rájuk. Talán majd bejön a Feri is.
– Talán mégse – gondolom magamban, de nem szólok semmit. Bár nemigen panaszkodtam nekik a házasságomról, de érzem, tudom, hogy tisztában vannak vele, hogy bajok vannak. Egy szülő ezt megérzi.
Ahogy elmennek, önkéntelenül a mellemhez nyúlok. Vajon mekkora darabot szedtek ki belőle? Lehet, hogy sokkal kisebb, és beesettebb lett? Biztos ki kell majd tömnöm a melltartómat, hogy egyformának látszódjon a kettő. Odanyúlok, de csak a kötést érzem. Hát, nem lettem okosabb. Várnom kell, amíg leveszik a gézt.
Délután bejön hozzám az őszes angyal, – én már csak így hívom – megnyugtat, hogy minden rendben ment, teljes eltávolítást végzett, és a hónaljamból is kiszedte a nyirokcsomót.
– Jobb megelőzni a bajt – mondja ő – hiszen az áttét ott jelentkezne először. Öt nap múlva kiszedjük a varratokat, addigra a szövetmintából kiderül, hogy mennyire rosszindulatú. Utána kemoterápia jön, és sugárkezelés.
Két éjszakát töltök a kórházban. Két keserves, hosszú, fájdalmas éjszakát, ami a picinyeim nélkül telik el.
Persze a Feri nem jön, de nem is igen várom. Ennyi telik tőle. Anyuék mindig itt vannak. Nem is értem, hogy marad idejük másra, a gyerekekre, a mindennapokra.
Türelmetlenül várom a zárójelentést. A folyosón, egy rikítóan piros műbőrszéken ülök. Anyu mellettem áll. Gyengéden a vállamra teszi a kezét, várjuk, hogy kinyíljon az orvosi szoba ajtaja.
– Most hazamehet – mondja a doktornő – de három nap múlva varratszedés. A kötést nem piszkálni, próbáljon pihenni, amennyire lehet, de a bal kezét semmiképp se használja.
Megkapom a papírokat, és indulunk. Már alig várom, hogy lássam a csemetéimet.
Hogy megnőttek! – gondolom magamban – És óvatosan a jobb kezemmel ölelem őket.
– Nagyon hiányoztatok – suttogom a puszik között.
– Te is nekünk, anyuci – mondja Noncsi. – Ugye most már meggyógyulsz?
– Egész biztos, hisz veletek vagyok.
Sokat mesélnek, mintha hetek teltek volna el.
– Ignácot én etettem – dicsekszik Fecó – tőlem is elfogadja, úgyhogy amíg lábadozol, én adok neki enni.
Olyan ünnepi a hangulat, fénylik a szemük, sírunk, nevetünk, és igazán szeretünk. Nem is kérdezem az apjukat. Nem rontom el ezt a szép délutánt. Estére úgyis elromlik az magától.
A gyerekek már alszanak, amikor hazajön a férjem.
– Na, hazakerültél? – Hallom borízű hangját – biztos jó kis pasik voltak ott a kórházban, hogy két éjszakát is bent voltál. Engem meg itt hagytatok kaja, ruha nélkül.
– Nem vittem magammal a hűtőt se, a ruháidat se. Egyébként Apu azt mondta, hogy mind a két este hozott neked vacsorát.
– Ja, persze, de én nem a kaját, inkább téged kívánlak. Jó lesz, ha ágyba kerülünk.
– Feri, most nem lehet. Meg van. Még a kórházban megjött. Elég kellemetlen is volt egy kézzel cserélgetni a betétet.
– Megvan!? Persze neked mindig megvan, ha én akarok valamit. Ki tudja, kivel dorbézoltál eddig, most meg én nem kapok semmit?
– Ha nem hiszed, gyere, nézd meg! – csattantam fel – Pont most kell ilyen utálatosnak lenned?
– Én vagyok az utálatos? – kiabálja – hűségesen várok rád, aztán ez a köszönet. Unom már, hogy neked mindig megvan, amikor kívánlak.
A tehetetlen düh könnyeket csal az arcomra. Meglátja, és ettől még idegesebb lesz.
– Sírós kis rüfke! – sziszegi mérgesen, majd durván becsapja a hálószoba ajtaját.
Sokáig maradok a könnyeimmel. Kavarognak a gondolatok. Keresem az értelmet az életemben, de mindig csak a gyerekeknél lyukadok ki.
A varratszedésre egyedül megyek. Nem akarom elhagyni magam. Felkészültem én már a legrosszabbra, mégis, amikor meghallom, hogy erősen rosszindulatú a daganat, szédülni kezdek. Az én őszes angyalkám észreveszi, mert vigasztalni kezd.
– Nézze, valójában erre is számítottunk, de lépéselőnyben vagyunk. Nem lehet áttét. Megelőztük. A kemo gyötrelmes, de nélkülözhetetlen. A sugárkezelés pedig végleg pontot rak majd az ” I ”-re. Ne adja fel! Maga fiatal, erős, és biztosan tudom, hogy meggyógyul.
Vegyes napok jönnek. Néha hiszek, néha nem. Mindig fáj a tudat, de sokszor le tudom győzni. Próbálok hinni, próbálok akarni, de estére rendszerint rendesen elfáradok. A gyerekek erőt adnak, de a férjem sokszor elveszi azt. Néha elsétálok a boltba, és Panni anyu biztatását jó mélyen elraktározom magamba. Jól fog az még jönni. Anyuék is nap – mint nap eljönnek. Segítenek a nehezebb munkáknál, éreztetik, hogy bíznak bennem. Bíznak a gyógyulásomban.
Szerdára esik az első kemo. A doktornő felkészít rá. Mondja a mellékhatásokat, és hogy az első éjszakát bent kell töltenem, mert eléggé összetett infúziót kapok.
Tíz órára megyek.
Előbb vérvétel. Gyors tesztek, és ez alapján adják a gyógyszert.
Ezek a szobák egyágyasak. Elég egyszerűek. Zöld falfestékkel, egy ággyal, infúziós állvánnyal,, és egy székkel, amin anyukám ücsörög. Itt lehet velem estig. Bár mondtam neki, hogy nem kell, de azért örülök, hogy itt van. Egyébként pedig elzavarni sem tudnám.
– Megvan a véreredmény, – mondja a nővér – hozzuk a csepegtetni valót.
A vénámat szorítja a tű, amikor rákötik az infúziót. Majd elmúlik – gondolom magamban – és nézem, ahogy lassan – lassan csöpög a műanyag zacskóból a ciklámen színű folyadék. Enyhe melegséget érzek, de ez nem baj, ezt már tudom.
Négy óra alatt folyik le. Közben sokat beszélgetünk anyuval, de titkon csak azt lesem magamban, hogy mikor kezdek rosszul lenni. Jól vagyok! Lassan esteledik. Anyu hazamegy, várják a gyerekek.
Nyolc óra körül jön a borzalom. Szédülök, émelygek, zsibbadnak a kezeim, száraz a szám. Amire csengetni merek, már öklendezem. Az ápolónő tudja a dolgát. Adja az ágytálat, abba hányok. Kiver a víz. Forog a szoba. Reszketek. De jó, hogy nem látják ezt otthon.
– Semmi baj – mondja a nővér – ezek a mellékhatások. Két hányinger között próbáljon mély levegőt venni, az segít egy kicsit.
Négyszer hányom tele az ágytálat. Az öklendezéstől kapar a torkom, és olyan szaga lehet a számnak, mint egy három napos döglött tetemnek. Az éjszaka második fele már csak öklendezéssel telik. Minden kijött már, nincs a gyomromban semmi. Nagyon száraz a szám, és iszom egy kis vizet. Nem volt túl jó ötlet. Még le sem ért, máris kijött. Reggelig így kínlódok. Amire megjön Anyu, próbálom összeszedni magam. Ne lássa, hogy milyen éjszakám volt.
Hazamegyünk, és otthon kezdődik minden elölről. Szédülés, hányás. Reszketés, hányás. Zsibbadás, hányás. Ivás, hányás. Evés, émelygés… és utána hányás. Ha lefekszem, zsibbadok, ha felkelek, szédülök. Erős vagyok! Mondom magamnak két öklendezés között.
Délutánra próbálom gatyába rázni magam. Ne lássák a gyerekek a kínlódásom. Azt hiszem, ügyesen palástolom, de a kis rózsaszín műanyagtál mindig a kezem ügyében van.
Három napig kínlódok, aztán egy kicsit jobb lesz. Két, kissé nyugalmasabb nap jön. Már kezdeném megszokni, amikor jön a következő kemo.
Minden folytatódik elölről. Négy órás csöpögtetés, majd négynapi rosszullét. Ez nem embernek való! Megint két nyugalmasabb nap, már bele is törődnék, amikor fésülködés közben észreveszem, hogy erősen hullik a hajam. Tudtam erről is, de bíztam benne, hogy velem nem így lesz. Tévedtem. Kerülöm a fésűt, ám ez sem használ, a párnámon ezernyi hajszál árválkodik. Estére kiheverem a sokkot. Ne lássák rajtam. Tanulok a gyerekekkel. Megfőzöm a vacsorát. Esznek. Lefektetem őket, és bár nem várom, de hazajön a férjem.
– Látom jobban vagy – mondja evés után – jó lenne, ha rám is szánnál egy kis időt.
Jaj, csak ne most – gondolom magamban – csak ne most akarjon, vagy inkább most se…meg máskor se! Ám az én gondolataim az Ő vágyainak nem szabnak határt. Követelőzve simogatni kezd. Én tűröm, és borzongok. Jól van – gondolom – megadom, ami jár neki. Anyu is erre tanított: ,,A férjeinké vagyunk mindenestül” – mondogatta mindig. Hát belenyugszom. Szétteszem a lábam, és azon imádkozom, hogy a melleimet ne fogja meg. Csak gyors legyen, gyors, és fájdalommentes. De ő nem gyors. Kéjesen lassú, és átkozottul élvezi. Legalább nem fáj. Megfogja a mellem. Mintha áram ütne meg. Talán megérzi, mert morog valamit az engedelmességről. Hát próbálok nyugton maradni. Amikor a csúcsra ér, hirtelen mozdulattal beletúr a hajamba. Egy egész hajtincs marad a markában. Érdekes, hogy úgy vált el a fejbőrömtől, hogy észre sem vettem. Meglepetten dünnyög valamit a ”kopasz kurvákról”, majd falnak fordul, és elalszik.
Amikor már hangosan hortyog, a tévé fénye mellett sírva szedegetem ki a hajszálaimat az ujjai közül.
ELVÁLOK! Kristályosodik ki bennem a gondolat. Már nem először, de most igazán határozottan. Nincs semmi, ami ehhez a férfihoz kössön.
Másnap összeülök a srácokkal, és megbeszéljük a dolgokat. Érdekes, hogy nem éri őket váratlanul. Nagyon is érezték, hogy baj van anyu és apu között.
– A mamáékhoz megyünk – mondom nekik – ott jó helyünk lesz, és nyugalmunk.
Szombaton költözünk. Ő nincs itthon, állítólag dolgozni ment. Egy utánfutóra ráfér minden, amit vinni akarunk. Pár hasznos és nélkülözhetetlen dolog. Pár haszontalan, de nélkülözhetetlen dolog. Köztük van Ignác és az ébresztőóra is.
Anyuék mindenben mellettünk vannak, de a válás kimenetelében kételkednek.
Persze, hogy megkeres. Fogadkozik, dühöng. Kérlelget, fenyeget. Könyörög, szitkozódik, de én hajthatatlan vagyok.
Szombaton anyuék, meg a gyerekek elmennek kukoricát törni. Leveszem a sapkámat, amivel a szánalmasan gyér hajkoronámat próbálom leplezni, és gyors elhatározással előveszem a hajnyírót. A tükör rémülten nézi, amint gépies mozdulatokkal kopaszra nyírom a fejem.
– Ez az új divat – mondom nekik, amikor hazajönnek, és próbálok mosolygó képet vágni, de mindannyian sírnak. Sírok én is, de csak belül, hogy ők ne lássák.
Két hónap telik el, és amire megszoknák, hogy kopasz vagyok, már nő az új hajam. Még gyöngécske, csak egy – két centis, de szép, szőkésbarna, és az enyém.
Jön az első sugárkezelés. Pestre kell menni. Vonattal.
Beülök a kupéba, és hagyom, hogy kavarodjanak a gondolataim. Aztán egyszerre csak megüti valami a fülemet. A kerekek kattogása szavakká formálódik a fejemben. Ütemesen hallom, amint állandóan azt zakatolják: „RÁ-KOS-VAGY…MEG-HAL-HATSZ… RÁ-KOS-VAGY…MEG-HAL-HATSZ…”
Jeges rémület fut rajtam végig. Már kezdtem jól érezni magam, és akkor jön ez a hülye vonat! Sírni akarok, de szégyellem magam. Közben egyre csak hallom: „RÁ-KOS-VAGY…MEG-HAL-HATSZ… RÁ-KOS-VAGY…MEG-HAL-HATSZ…”
A tehetetlenség dühöt gerjeszt. A düh cselekvésre késztet.
Jó! Ha te ÍGY, akkor én ÚGY! Erősen koncentrálok a kattogásra, és kitalálom a válaszszavakat:
„TÚL-É-LEM… NEM-SZÁ-MÍT… TÚL-É-LEM… NEM-SZÁ-MÍT…”
Ez jó válasz, ettől megnyugszom.
A sugár kevésbé visel meg, mint a kemo. Fárasztó a sok vonatozás, de mindig erőt ad a kerekek kattogása: „TÚL-É-LEM… NEM-SZÁ-MÍT… TÚL-É-LEM… NEM-SZÁ-MÍT…”
Harminc sugár. Belegondolni is sok. Ám lendületesebb lettem. Szép, fülig érő göndör hajam nőtt. Nem kell már a sapka. Az egész hetemet elviszi a vonatozás. Hétfőtől – péntekig, de szombatonként bemegyek a boltba. Néha segítek is Pannikának. Jó újra eladni! Jó az emberek szemébe nézni, és érezni, hogy lassan teljes értékű ember leszek én is.
A ”férjem” megtudja, és feljelentéssel fenyeget. Azt mondja, táppénzcsaló vagyok. Aput alig bírom lebeszélni arról, hogy elmenjen hozzá, és jól beolvasson neki. Amire lejár a kezelés, már május van. Gyönyörű zöld minden, és talán az én életem is zöldbe borul már.
Egy hónap múlva lejár az egyéves táppénzem. Elhatározásra jutok, és felkeresem a doktornőmet.
Az őszes angyal meglepődik a kérésemen. Még az egy év lőtt meg szeretném műttetni a pajzsmirigyem a nyakamon. Hiszen innen indult minden. Legyen itt a vége, még az egy év lejárta előtt.
Látja az elszántságom, és nem mond nemet. Talán tudja, hogy ez az utolsó lökés a teljes gyógyulás felé.
Már rutinosan végigcsinálok minden vizsgálatot. Alig várom, hogy kés alá menjek.
– Rutin műtét lesz- mondja az én angyalom – kiszedjük onnan. Egy év múlva csak az emléke, és egy pici heg marad.
Remélem most hallom utoljára ezt, – gondolom én – de most először valójában így is érzem.
Három hét telik el, és már csak emlék a vágás a nyakamon.
Egyre erősebbnek érzem magam. Ez magabiztossá tesz. Dolgozni akarok, és ennek hangot is adok:
– Vége a betegeskedésnek! Írjon ki dolgozni! Jót fog tenni nekem!
Látja az elszántságom, érzi az akaratom, és meghajlik a makacsságom előtt. Megkapom a papírt: „HÉTFŐTŐL MUNKAKÉPES”
Az öröm villanyáramként fut végig rajtam. Még akkor is izgatott vagyok, amikor a boltban Panni anyu orra alá dugom a táppénzes papírom.
– Nagyon vártalak már – mondja Ő őszintén – mindig tudtam, hogy vissza fogsz jönni!
Mind a ketten elérzékenyülünk. Két tocsogó szemű hülye liba, akik sírnak, amikor nevetni kellene.
Vasárnap este nehezen jön álom a szememre. Egyre csak a holnap reggelt várom. Olyan türelmetlenül, hogy végül mégiscsak elalszom…

Kipattan a szemem, és automatikusan az óra számlapjára téved. Öt óra huszonnyolc. Megnyugodva nyugtázom.
Évek óta már ennek sem veszem hasznát – gondolom magamban – akárcsak Ignácnak, az öreg házőrzőnknek. Neki is minden reggel elmondom, hogy:
– Vigyázz a házra! – amit talán ért, talán nem, de hogy megnyugtasson, engesztelve megcsóválja a farkát, majd lefekszik, és úgy is marad egész addig, míg haza nem jövök. Mégis minden este jó szívvel adom oda a vacsoráját, mintha megdolgozott volna érte.
Így vagyok az órával is. Minden este beállítom, hogy szóljon reggel, ha ébredni kell, ám mielőtt megszólalna, én már fent vagyok, és sietve akadályozom meg, hogy ébresztőt fújjon. Ma sincs másképp. Lenyomom az órát, és mosolyogva gondolok arra, hogy dolgozni megyek. Egészséges vagyok! Vannak, akik szeretnek, és vannak, akiket szerethetek…