A Félelmek Erdeje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, bátor lány. Évek óta vándorolt már, keresett valamit a világban, hogy pontosan mit, azt maga sem tudta igazán, csak azt, hogy ha rátalál, érezni fogja. Útjára elkísérte az íja és a nyilai, s a lány biztonságban érezte magát. Egy napon egy különösen sűrű és sötét erdő előtt érte az alkonyat. Tétovázás nélkül belépett a fák közé, úgy gondolta, végigfut az ösvényen, és még azelőtt kiér, hogy feljönnének a csillagok. Igen ám, de a lány nem tudta, hogy ez egy elvarázsolt erdő: A Félelmek Erdeje.

Ahogy átlépte a rengeteg határát, a fák összezárultak körülötte, kirekesztve még azt a kevés fényt is, ami eddig átszivárgott a lombokon. A lány megijedt. Hirtelen az összes félelme megelevenedett, valóságossá vált, ő pedig egyedül maradt velük. Hallotta kaján kacajukat, ahogy remegő gyomorral, óvatos léptekkel haladt előre, tekintetét a földre szegezve, hogy ne lássa a rá leső, éhes szempárokat a sötétben. Igyekezett magabiztosan lépkedni, kezét óvatosan az övén hordott késre csúsztatta. Már tudta, hogy elvarázsolt helyen jár, s azt is sejtette, hogy a rá leső démonok a saját félelmei, az elméje kivetített rémképei. Nagyon szeretett volna minél hamarabb kiérni a rengetegből, de mivel nem látta a sötétben az ösvényt, jókora kerülővel haladt, s úgy tűnt, még az út felénél sem jár.

Érezte, hogy tennie kell valamit, ha ki akar jutni az erdőből, még mielőtt a félelmei teljesen elszívják az erejét. Megállt, nyilat vett elő, felajzotta az íját, s lassan körbefordulva, résnyire húzott szemmel nézett a fák közé. Csönd volt, az a fajta, ijesztő csönd, mikor az ember a saját lélegzetét is szélviharnak hallja. A lány senkit és semmit nem látott a sötétben, de érezte a jelenlétüket. Mégsem bírta becélozni a sötét árnyakat, mintha azok csak az ő bosszantására váltak volna a fegyvere előtt láthatatlanná, hogy aztán amint tovább indul, alattomosan a nyomába szegődjenek. A lány lassan megértette, hogy az íj ide nem lesz jó, hiszen a fegyverek csak az élő ellenfeleken fognak, az érinthetetlenek ellen csak a bátorság segíthet.

Ő pedig bátor, kitalál a sűrűből, de ehhez lángot kell gyújtania, melynek fényénél megleli az ösvényt, mielőtt a félelmei legyőzhetnék. Csakhogy ebben az erdőben a közönséges gyufa ellobbant, a lámpások kialudtak, a fáklyák lidércfénnyé halványultak. A Félelmek Erdejében a vándor csak önmagában gyújthatott fényt, csak a saját magába vetett hite menthette meg. A lány tudta mit kell tennie, és azt is tudta, hogy amit tenni készül, az kockázatos, de meg kellett próbálnia. Felvette a kését, határozott mozdulattal belemetszett a mellkasába, s kiemelte a saját szívét, ami elevenen lüktetett a tenyerében.

Hirtelen tiszta arany fény árasztotta el az erdőt, a hit és a bátorság lángjának fénye, ami a lány szívében lakozott, s aminek segítségével megtalálta az ösvényt. Lassan lépdelt rajta végig, előre tartott tenyerén vitte a szívét. A rémképek, a félelmekből szőtt szörnyek elhúzódtak, nem merték bántani a lányt. Ő pedig nem félt többé. Hamarosan kiért az erdő szélére, a szívét pedig óvatosan visszatette a helyére. A szív vidáman dobogott, fénysugarai pedig beforrasztották a vágást gazdája mellkasán. A lány visszanézett a sötét erdőre, lehelete párállott a hideg éjszakában. Ahogy elindult, csizmája alatt megroppant a száraz avar, de ő tudta, hogy most nem jár a nyomában senki. A félelmei mögötte maradtak, s nem is találták meg őt többé sosem.

*

Vége