A férfi, az asszony és a fél méteres boróka

Sajátos barátság volt az övék: gonoszkodó, kölykös, gyengéd, vigyázó. Fittyet hányt a konvenciókra és a hagyományos elvárásokra. A férfi az ötvenes éveiben járt, beérkezett ember, háta mögött maga építette fényűző kis birodalommal, keserédes tapasztalatokkal, feleséggel, nagy gyerekekkel. A másik, az asszony még mindennek elején tartott: ágrólszakadt volt, tehetséges, tudásra és elismertségre éhes, jó házasságban élő, bár gyermektelen.
Egy éve sem ismerték még egymást; a férfi óvatosan igyekezett valami jóakaratú személyes személytelenség mögé rejtőzni, láthatatlan pajzsot tartott maga elé, míg az asszony nyíltan és védtelenül mutatta meg gondolatait, és olyan őszintén várt válaszokat, mint egy kisgyerek. S ha a másik korholta naivitása és az emberekbe vetett bizalma miatt, csak nevetett.
Sokat beszélgettek az idő tájt: szaporodtak közös terveik és ügyeik, s az útvonalak, melyek kivezethetik az asszonyt egyre mélyülő szegénységéből. Már közös ellenfeleik is támadtak, kiken hol dühöngtek, hol mulattak, hol pedig heccelték őket. A szűkre szabott nadrágszíj szorítását a férfi szintén jól ismerte fiatalabb éveiből, amikor művészként próbált boldogulni, és nem feledte az éhkoppal tarkított hóvégéket sem. (Az asszony is művészként igyekezett megvetni lábát egy igencsak túlzsúfolt ösvényen.)
Közeledett a karácsony. Készülődtek rá: mindketten a maguk módján. A férfi seregnyi vendéget várt, rokonokat, ismerősöket, „fontos embereket”, s az ünnep náluk heteken át tart majd, míg az asszony kettesben ünnepel a párjával, és csak néhány napot tölthet otthon. A férfi hosszan mesélt a vidéki kúria hatalmas szobáiról, a kandallókban pattogó tűzről, a feldíszített fenyőkről, a finom falatoktól roskadozó asztalokról, az esti koncertekről, a zenészekről, a kétszáz fős partikról. Az asszony tündérmeseként hallgatta szavait.
Szenteste előtt még váltottak néhány szót telefonon:
– Na, mi a helyzet nálatok?
– Meglógtam pár percre. Egyébként semmi különösebb. Egész nap eszem és vigyorgok, mint a vadkörte, és már most rohadtul unom!
– Nagyon sokan vagytok. Nehéz lehet ennyi embernek megfelelni. Nem lett volna jobb inkább a szűk családdal karácsonyozni?
– Dehogynem, de nem lehet!
– Miért ne lehetne?
– A helyzetem miatt. Vannak emberek, akiket muszáj meghívnom! Fenn kell tartanom a tekintélyemet.
– Hihi! És mi van, ha nem tartod?
– Sokat veszíthetek. Esetenként milliókat.
– Ja, akkor érthető…
– Gondolod, így ünnepelnék, ha volna más lehetőségem? A halálom ez a cécó! Talpig díszben, előzékeny műmájer vigyorral. És minden évben ez megy…
– Nem szeretheted nagyon a karácsonyt…
– Nem bizony! Uuuutáloooom!
– Valahogy nem csodálkozom…
– Ráadásul nincs már mit adnunk egymásnak…
– Akkor csak az egyedi, apró ajándékok jöhetnek szóba.
– Igen, éppen ilyesmiket szedtem össze…
– Bocs, lassan le kell, hogy tegyelek, mert vár rám egy félméteres fenyőfa… azazhogy nem igazi fenyő, boróka, és egy rakás picike dísz.
– Ajaj, engem is mindjárt keresni fognak! Szia!
– Azért szép karácsonyt…
– Nektek is!
A vonal szétkapcsolt. A férfi egy ideig még állt, kezében forgatva a telefon kagylóját. A férjére váró asszonyra gondolt, a szűk kis lakásra, az asztalra állított apró borókára, a süteményillatra, a gyertyák fényére, a szerény ajándékokra.
…Mikor is díszített utoljára karácsonyfát? Az idejére sem emlékezett; ez a személyzet dolga. Visszafordult, és végignézett a kivilágított termek során, a fenyők kristálydíszein, az estélyi ruhás meghívottakon. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és helyére tette az elnémult telefonkagylót.