A fiú ügye

A fiú jómódú családból származott. Birtokaik voltak, nagy gazdaságot vittek, apja tisztséget viselt a városban, anyagiakban sem szűkölködtek. Szülei jó neveltetésben részesítették, igazi úrifiúvá vált. Egyke volt, a család szeme-fénye-közepe. Emellett katonás életvitelre nevelték, s a legjobb iskolákat járta ki. Szülei révén már munkahelye is megvolt, jogi diplomát szerzett, s ezzel bejuttatták a város egyik legjobb ügyvédi irodájába, ott is a legjobb mellé.
Dr. Moriz volt a város legjobb ügyvédje ekkor. Számtalan ügye volt, számtalan jól, s kevésbé jól fizető ügyfele, a társadalom színe java és söpredéke is. Ügyes, fifikás és leginkább ravasz észjárású ember volt, ügyfelei minden perét megnyerte. Ide került a fiú, s itt dolgozott, a legjobb ügyvéd mellett, a legjobb helyen, a legelőkelőbb irodában, a város közepén, Szentpéterváron.
Meglátod fiam, nagyon jó dolgod lesz itt. Az ügyvéd úr mindenre megtanít – mondta apja az irodában az első nap, mikor összeismertette fiát Dr. Moriz-zal.
– Mindenre bizony – mondta fennhangon az ügyvéd úr – s még többre is.
– Köszönöm – mondta a fiú szerényen.
– Meglátja ügyvéd úr, okos fiú ez, hamar komoly segítségévé válhat.
– Meghiszem azt, ha a képviselő úr mondja.
Így kezdődött. Mégis idejekorán kiábrándult az ügyvédbojtároskodásból. Érezte, tudta látta, hogy csűréssel-csavarással, hazugsággal és megtévesztéssel mi mindent el lehet érni, s ha az élet úgy hozta, mindennek az ellenkezőjét is. S ami ebben a szakmában nem túl előnyös, igen érzékeny volt az igazságra is. Az emberek viszketegségéből, pökhendiségéből és pénzsóvárságából táplálkozó kakaskodását pedig egyszerűen nem értette, furcsán nézett mindenkire, aki mondvacsinált, vagy aljas szándékú ügyeket hozott hozzájuk. Idővel megutálta a szakmát.
Egykeségéből is adódóan, fiatalkorától fogva sok magányos órát töltött el, ezekben sokat művelődött, szerette hazája irodalmát, költészetét, zenéjét. Sokat volt egyedül. Munkája végeztével szobájába ment, s csak este jött le a nagy étkezőbe, hogy szüleivel a vacsorát elköltse. Könyvtárba járt, rengeteget olvasott, könyveket hozott haza, később egy-egy saját novellával is megpróbálkozott. Bár szülei a társadalom felsőbb létráin ágaskodtak, s műveltek is voltak, mégis furcsán néztek fiúk hóbortjára, könyvmolynak nevezték őt.
A folyót és tengert is nagyon szerette. A város a Néva folyó torkolatában épült, számos apró és nagyobb szigettel bírt, s e látvány mindig gyönyörködtette őt. Nagy sétákat tett egyedül, csábította a a víz, a delta és a tenger találkozása, a víz kékje, a hófehér csipkézetű tarajos hullámok morajlása, a tenger egyszerű és nagyszerű látványa.
A szülői szigor és előre elrendelés dacára mindenféle úri és előkelő, jópofizó és okoskodó társaságtól távol próbálta magát tartani. Szülei a társasági életben való részvételt igen fontosnak tartották, mint mondták: meg kell mutatnunk magunkat, részt kell venni a város életében, kapcsolatokat kell ápolnunk és építenünk, különben idővel kiszorulunk, perifériára kerülünk, s az ebben a társadalomban maga lenne a bukás. A fiúnak mégsem tetszett ez. Maga sem tudta eleinte miért. Félt talán kissé. Idegen volt számára mindez. Oroszországról, politikáról, reformokról, a társadalmi élet problémáiról, a város ügyiről, a vadászatokról, a szerencsejátékokról szóló polemizálásokat értelmetlen és haszontalan szájcséplésnek tartotta. Ezek az úriemberek és úri hölgyek másról sem tudnak beszélni – gondolta. Na és a pénzről, az ügyeikről, a sikereikről, ilyen és olyan kalandjaikról. Az intrikák és a társadalmi élet erotikus túlfűtöttsége nem izgatták, sőt bizonytalanná tették. A nők árulták magukat, a férfiak pedig prédaként tekintettek a nőkre, függetlenül attól, hogy mindannyian a társadalom igen magas fokain álltak. A nő szent kehely és nem hús – tudatosította önmagában a fiú – ezért önmagát áruba nem bocsáthatja és a férfi prédaként nem tekinthet rá…. A társadalmi élet indaszálai természetesen otthonra is bekúsztak, az esti beszélgetések sem folytak másról, mint a város ügyeiről és pletykáiról.
Nem érezte önmagának ezt a világot. Egyre többet volt egyedül. Munkahelyén, az irodában udvarias volt, meghúzta magát, s ha csak tehette kimaradt az állandó – vállveregetős, ki tud jobbat, nagyobbat, szellemesebbet mondani – társasági jelenetekkel tarkított eseményekből. Szüleivel is egyre többször került konfliktusba. Az esti beszélgetéseken leginkább hallgatott. A „mi történt a városban, ki mit ért el, ki mit csinált, ki kivel szűrte össze a levet, ki kivel társul, kinek hogy megy az üzlet, ki milyen jó boltot csinált” témák egyre kevésbé foglalkoztatták. Nem is értette, hogyan foglalkoztathat hosszú távon ez bárkit is.
A család vasárnaponként templomba járt. A város színe java ott volt, úgy, mint az esti szeánszok, a kártyapartik, a mulatságok, ez az esemény is fontos társadalmi színtérnek mutatkozott, melyet módfelett örömmel és módfelett mosolygósan ki is használtak az emberek. A közeli templom mindig zsúfolásig teli volt, gombostűt sem lehetett leejteni, annyi szabad hely nem mutatkozott. A fiú szüleivel az első padsorok valamelyikében ült, apja képviselői előjogaihoz ez is hozzátartozott. A hívó nyáj meghallgatta a felolvasásokat, az evangéliumi részletet, öreg pap prédikációját, majd áldoztak, egymás kezét szorítva békét kívántak, az áldás után távoztak, és – legalábbis a fiú ezt tapasztalta – kint, a templomon kívül, a munkahelyeken, a városban, a társasági életben folytatódott ugyanaz, mint általában a vasárnapok között, amire talán a legtömörebben azt lehetne mondani: a romlottság fenntartása. A fiú otthoni olvasmányai közül, s a misén elhangzó felolvasások közül is az Evangéliumot szerette a legjobban. Ekkorra már betéve tudta minden fontosabb sorát. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy bár az Evangélium közvetlen az emberhez szól, az embert, s annak élet-feladatát helyezi a középpontba, mégis a társadalom, a világ, s az emberek majdnem mindegyike képtelen bármit is megvalósítani belőle. Gyanús lett, hogy – az emberek szemében – a templomi szertartás is csak egy a sokféle esemény közül, amelyen megjelenhetnek, ahol megmutathatják magukat, előtte-utána trécselhetnek, szóval egyfajta szórakozási és időtöltési lehetőségként tekintenek rá. A fiú itt is kissé kilógott a sorból, neki a hitelesség hiányzott, nem az egyházé, hanem az embereké. Az egyháztól csak annyiban várt többet, hogy nem tudta átültetni az emberekbe az evangéliumi tanítás megvalósításának lehetőségét. Úgy érezte valami még hiányozhat.
Lassan teltek az évek. Az ügyvédbojtároskodás ideje is lassan lejárt. Ám a fiú tudta már, nem akar ezen a pályán maradni, ez a miliő és ez az életforma nem lehet számára hosszútávon alkalmazható. Lassan tudatosult is benne, miért nem. S eljött az a pillanat is, hogy megelégelte Dr. Moriz ügyeskedéseit. Az eset egyike volt az olyan pereknek, amitől a fiúnak a gyomra fordult fel. Dr. Moriz megnyert ugyanis ügyfelének egy olyan ingatlanügyet, melyben egyértelmű volt a másik fél igaza.
Egy szolgalmi útról volt szó, mely ügyfele földjén vitt keresztül. Utálta, ha átjárnak a telkén, s mivel nem talált rá más módot, bírósági úton próbálta elintézni a másik féllel szembeni sérelmét. Az alperes telke Szentpétervár külterületén feküdt, egy tóval határolt terület előtt, megközelítése csak a felperes telkéről volt lehetséges. A felperes telkének oldalában vezetett a körülbelül 2,5 méter széles szolgalmi út, ezen lehetett megközelíteni a tóparti földet. Ez az út képezte a per tárgyát. A pert végül hosszas jogi csűrés-csavarás után Moriz nyerte. Szónoklataival és a legkülönbözőbb jogi eszközökkel élve bebizonyította, hogy ügyfelének van igaza az út használatát illetőleg. Az alperes ezután csak csónakon közelíthette meg telkét.
– Ez nevetséges – mesélte otthon a fiú – az egész per arra ment ki, hogy a tóparti telket értéktelenné tegyék, használhatatlanná és eladhatatlanná váljék, s mindezt azért, hogy később egy vevő – persze a felperes megbízásából – bagóért megvegye az ingatlan. Morizt jól megfizették ezért.
– Ilyen az üzlet fiam. Az ügyesebb, a ravaszabb, a rátermettebb nyer. Ilyen a világ.
– Ne haragudjon apám, ez nekem nagyon nem tetszik.
– Ez nem tetszés dolga fiam. Ezt meg kell tanulnod.
A fiú végig ott volt a tárgyalások alatt, végig kellett hallgatnia mindent, s mindezt úgy, hogy tudta a felperes aljas szándékát, hisz Moriz beavatta őt is. Figyelj jól – mondta mindig – figyelj engem, hogyan kell a legkülönbözőbb jogi és retorikai módszerekkel ügyfelünk ügyét előmozdítani, a szent cél érdekében. A fiúnak ugyan hányingere volt, de helyzete miatt kénytelen volt ezt az egész színjátékot végignézni.
De ez volt az utolsó. A tárgyalás utolsó napját követően ugyan még bejárt az irodába, de tudta: utolsó napjait tölti itt. Vége. Egyik este aztán közölte döntését apjával és anyjával. Azt mondta, nem hajlandó ebben a kutyakomédiában részt venni, nem hajlandó ebbe a társaságba tartozni, nem hajlandó tovább ezt az életmódot folytatni, nem hajlandó színlelt és hazug élet jövőjét építeni. Szülei hüledezve hallgatták. Azt gondolták, minden rendben van fiúk körül. Apja – hogy tekintélyét kimutassa – ellentmondást nem tűrően fenyegette és korholta egyszerre, emlékeztette, hogy mennyi mindent tettek érte, milyen karrierpálya lehetősége előtt áll, emlékeztette a rá fordított pénzre, fáradságra, kapcsolataira és mindezek előnyeire. A fiú csak hallgatott. Úgy érezte nem is hallja apját. Tudta, hogy apja a maga köré épített tekintélyelvű szerepén és életmódján nem hajlandó most sem változtatni, még ilyenkor sem, pedig – úgy érezte a fiú – most igazán félre lehetne tenni ezeket. Tudta, hogy apja oly annyira belesüppedt már nagyravágyó, rangját és méltóságát minden áron őrizendő, öntelt attitűdjeibe, mint alvó ember puha bőrfoteljébe.
Édesanyja is szigorú volt, ám hangja mégis majd' sírásba hajlott.
– Mi lesz most veled kisfiam? Hisz neked jogi diplomád van! Hisz neked ez a munkád! – mondta szigort erőltetve magára.
– Igen – vágott rá apja. Neked ez a szakmád.
– Nekem ebből mégis most már elegem van – mondta halkan de határozottan a fiú. – Ne haragudjanak. Én ezt tovább nem tudom vállalni. Az ügyvédi karriertől, s ennek minden nyűgjétől és előnyétől, az egymást vállon-veregetős, öntelt, becsvágyó, ravaszkodó, falánk, fellengzős – levegőt véve folytatta – élősködő, mások életén csámcsogó társasági élettől távol kívánom tartani magam. Egyenlőre. Ezek nem emberek, hanem igen jól öltözött hólyagok. Túl nagy a zaj, nekem csöndre van szükségem… Ilyen lesz vajon az összes ember egy évszázaddal utánunk is? Én mondom igen. Csak még sokkal butábbak és sokkal korlátoltabbak lesznek. Az értelem világossága akkorra már szinte teljesen kiveszik a civilizált világból.
– Ebből elég volt, ezt nem tűröm tovább – szólt nagy hangon az apja – kapsz még egy nap gondolkozási időt, aztán, ha nem tágítasz fel is út le is út. Ha nem folytatod az elkezdett jogi pályád, ebben a házban biztos nem maradhatsz. Rám ugyan nem hozol szégyent. – Szünetet tartott. – Remélem ezt csak egy rossz vicc, én nem tudom mi történt hirtelen… – Habozott. – Történt vajon valami egy ügy kapcsán, vagy megfenyegettek, vagy esetleg valamilyen nőcske van a dologban? Nem tudom, de bízom benne, hogy holnap másképp nyilatkozol.
Másnap este a fiú már azzal fogadta szüleit, elmegy otthonról. A beszélgetés hosszasnak ígérkezett. A fiú szerette volna felnyitni apja szemét, bár tudta, ez elég nehézkes lesz. A nap lemenőben volt, narancssárga sugarai bevilágították a tágas nappali családi fényképekkel teleaggatott falát. A fiú anyja mellé ült a nagy díszes faragott karfájú barokk kanapéra, apja pedig a kandalló párkány előtt járkált fel alá, akár egy sértett vadkan, kit meglőttek.
– Á, szóval így döntöttél. Menj, ne is lássalak, de a pénzem ne kelljen… Mondd már el mi a fene van ennek a hátterében? Hisz fogalmad sincs mit csinálsz! Nem adhatod fel, amit eddig elértél. Aki nem áll be a sorba, földön futó lesz.
– Igen, tudom, s ezt vállalom is. De hallgasson végig apám, kérem. Tudom mit teszek. Nem kell se rang, se tisztség, se pozíció, se pénz, se megbecsülés. Távol akarom tartani magam e társadalom elvárásaitól, távol az úgynevezett civilizált világtól, távol a kapcsolatrendszereken alapuló lehetőségek előnyeitől, távol a sikerektől, a hiúságot és kevélységet ácsoló úgynevezett úri élettől, mert édesapám, ezek mind arra valók, hogy érdekeinkért egy vagy több maszkot készítsünk, melyekkel – a könnyebb út érdekében – elrejteni próbáljuk valódi arcunkat az emberek elől. Az emberré válás nem tűr meg semmiféle álarcot. S az embernek nincs más dolga, mint ez. A legtöbb ember egy egész életen át a lehetőségeihez, tulajdonságaihoz, képességeihez mérten a legjobb maszkot készíti magának, hogy ezen jól-rosszul elkészített maszk mögé húzódva elfedje eredeti valóját, s a világnak, az embereknek valami olyasmit mutasson, ami az ő elvárásaiknak megfelel. De ez a maszk nem maradandó, nem örök, e maszk a halállal lemállik rólunk. Minek hát kozmetikázni, sminkelni, púderezni és viselni egy egész életen át? Nem lenne hitelesebb fel sem venni. Ne feledje édesapám, az embernek az égvilágon mindent le kell vetkeznie magáról.
– Te oktatni mersz? Mit képzelsz magadról? És egyáltalán honnan vetted ezeket az elméleteidet? Hol olvastad őket? Ki mondta a füledbe?
– Nem járunk minden vasárnap templomba édesapám? Nem halljuk minden vasárnap az Evangéliumot? Vajon mire való az?
– Ott ilyeneket nem tanítanak.
– De igen édesapám…
– Na jó, hagyjuk ezt. Ebből nem lehet megélni. Eljárunk ugyan templomba, de mint a melléklet ábra mutatja, az Evangéliumba foglaltakat lehetetlenség követni. Ami Istennek lehetséges, az embernek lehetetlen.
– Ez a kegyelemre vonatkozik édesapám. Ám úrfelmutatáskor halljuk a lényeget.
– Te jó ég? Most veszem észre, te teológiai vitát akarsz velem folytatni… De ez nem fog menni… De nekem mindegy. Viszont megismétlem: a sorba be kell állni, a társadalomba be kell illeszkedni, annak mindenkori elvárásait, szokásait, megegyezéseit fel kell venni és pénz kell keresni. Nem lehetünk Szent Ferencek, ez ma már nem divat, s nem is kifizetődő. Karriert kell csinálni, megfelelő egzisztenciát kialakítani, anyagi biztonságot teremteni, jómódú lányt feleségül venni, hogy boldog és kiegyensúlyozott életed legyen. Boldogságod és jóléted magadon múlik, muszáj erre törekedni, muszáj fiam. Különben egy senki leszel, egy kitaszított, egy megbélyegzett, egy földönfutó. Mit gondolnak szerinted arról az emberről, aki nem becsvágyó, nem nagyra törő, akinek nincsenek álmai?
– Látja édesapám, ez a mai mérce! S ha a folyamatok nem változnak időben, holnapután még inkább ilyen lesz.
– Mondd, mit akarsz csinálni? Mi a bánatot akarsz kezdeni magaddal? Ha nem maradsz az ügyvédi pályán, miből fogsz élni. Ha már az ügyvédéletet megutáltad, menj el valamelyik jó nevű kereskedőházba, jogi tanácsadónak. Jól jövedelmezik az is, s ha ez bánt, hát nem emberek kázusaival, hanem különböző kereskedelmi üzletek jogi ügyeivel foglalkozhatsz.
– Cseberből vederbe.
– Ezt én nem hallgatom tovább. Nem tudom, mit akarsz, de gyanítom, te sem. Te beszélsz az álmok kergetésének hamisságáról? Hisz te magad is ezt teszed!
– Ettől az élettől mégis meg kell szabadulnom. Mint mondtam emberré kell válnunk. S ez a közeg, az elvárásrendszer, a társadalmi berendezkedés s annak mondvacsinált egyezségei nem segítik az embert, hanem ál-világot tákolnak, ami megtévesztheti az embert valódi feladatára ébredésében… Apám! A kényelem, a jólét, a pénz, az elismerés, a pozíció, a tekintély, a javak beszerzésére tett erőfeszítés nem segít az emberen. De az sem, hogy azt hazudjuk magunknak, mindez nem fontos nekünk, de azért közben mégis – a világnak bár eltakarva ezt – azon dolgozunk, hogy önnön énünket alattomos és hazug módon ebben kiszolgáljuk. Akivé válnunk kell, annak nem kell semmi… igazán nem kell semmi. Akivé válnunk kell, mindent levetkezik magáról, nincs elvárása, vágya, célja, nincs vagyona, rögeszméje, hivatása, nincsenek allűrjei, nem hazudik önmagának, nem alakoskodik, nem szépít, nem rangsorol, előnyben nem részesíti sem önmagát, sem mást, igazat mond, az igazsághoz tartozik, életét nem tekinti magáénak, mindenről lemond, elveszíti önmagát. Mindentől megszabadul. Nincs bűne és erénye. Szabad. Mindenkit egyenlően és érzésmentesen szeret.
– Badarság…
– Le kell vetkőznünk minden olyan eszközt és módszert, mely arra hivatott, hogy az emberi ént öncélúan és önkielégítő módon táplálja. Az élet ugyanis nem fogható be, és pláne akkor nem, ha az ember kisajátítani próbálja magának. A létezés ugyanis tűz, mámor, kibomlás, átlényegülés, katarzis, s nem más, mint önmaga módszeres és önfeledt szétosztása örökkön.
– Mondd, hová akarsz kilyukadni?
– Fel kell ébreszteni az embert, mágikus szavakat kell fülébe súgni, szútrákat, Krisztus szavait, hogy felébredjen arra az életre, amit valójában élnie kéne.
– Ha már ilyen okos vagy, gondolom azt is tudod, miként kell ehhez hozzákezdened. Mert nem sok olyan bolond van mint te, azt ugye tudod?
– Az embernek van képe arra, kihez kellene hasonlítania, milyenné kell válnia. Egy képet kapott valódi önmagáról, hogy e képpel képezhesse önmagát, hogy e kép által feladatára ébredjen. E kép adott. E kép kinyilatkoztatott, köztünk lakott, s mi láttuk dicsőségét. A kinyilatkoztatás maga Krisztus. Ő az ember archetípusa, őstípusa, őseszménye. Minél inkább azonosulunk e képpel, annál inkább e képre fogunk hasonlítani, s ez az ember egyetlen lehetősége ahhoz, hogy az ember betöltse és rendbe hozza elrontott hivatását és égi emberré váljon, vagyis megvalósulhasson rajta és általa Isten világrahozatala.
Késő éjszaka volt már, az óra lassan elütötte az éjfélt. A fiú édesanyja elálmosodott, bejelentette, hogy lefekszik aludni. Megsimogatta, megcsókolta fiát. Közben apja is leült.
– Ne maradjatok fent soká – mondta a hálószoba felé tartva.
– Rendben drágám, hamar lezárjuk ezt az ügyet.
– Szóval, hol tartottál Fiam? – fordult fia felé az apja – Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod?
– Igen apám.
– Folytasd, de fejezd be hamar…
– Az ember, édesapám, eredetileg az ég szülöttje, eredetileg isteni természetű lény, ám mohó önzésében, ki nem elégíthető életéhségében elvetemült lett, s az életet nem szétosztani, hanem megtartani próbálta magának. Én lett belőle, kivált, kiváló lett, az életet felfalni akaró hiú és öntelt hólyag. És parazita. Öntörvényű, öncélú, önérdekű, kéjelgő és legfőképp prostituált. Mértéktelen, aránytalan, súlypontját vesztett szerencsétlen.
– Túl sok a beszéd fiam – mondta széles mosollyal az apja – de mi mit lehet tenni?
– Amit a magyar népmesékben a legkisebb fiú is tesz. Egyedül indul útnak, hogy feladatát, betöltse, elvégezze. Bátyjai legtöbbször együtt maradnak, a rájuk bízottakat nem töltik be, eljátsszák, elmúlatják – mondom még egyszer lassan el-múlatják – életüket, ám a legkisebb testvér mindeközben célhoz ér. Egyedül talál rá a megoldásra, de útja során, jó tett helyébe különböző segítségeket kap, s ezeknek segítségével betöltendő feladatát elvégzi, vagyis rátalál mennybéli párjára, szűzi szerelmére, megtalált égi párjára, s vele menyegzőt ül… Én a segítők egyike szeretnék lenni, ki az értelem világosságát fenntartja az emberi világban, s az istenhasonlóságú állapot elérésének lehetőségére emlékezteti a megoldásra éhező embereket.
– Szóval mi… – köhint – ki leszel és mit fogsz ezután csinálni, ha szabad kérdeznem?
– Tanítani és emlékeztetni kell. Újra kell értelmezni az Evangéliumot, Krisztust és tanítását. Fenn kell tartanunk annak emlékezetét, hogy kihez lehetne hasonlítanunk. Az eszményi kép felidézésével és képzeletünkbe helyezésével az ember realizálhatja az eszményi embert önmagában, hogy aztán az azonosulás által hasonlatossá váljon hozzá. Az Egyház Krisztust olyan elérhetetlen magasságokba helyezi, hogy az ember épp arra nem gondol, amire gondolnia kellene: Isten azért jött emberként közénk, hogy bemutassa: az ember képessé válhat arra, hogy hasonlatossá legyen őhozzá. Mert a lényeg: Istent láthatóvá, tapinthatóvá, érzékelhetővé kell tenni a világban, mindannyiunk üdvére. S erre nem csak Krisztus képes, hanem Mária is és gyaníthatóan minden ember. Istent világra kell hozni…
– Marhaság. Jézus Krisztus – ahogy az egyház tanítja – Isten egyszülött fia, a második isteni személy, s egy Istennel. Az egyház joggal tanítja róla, az ő személye megközelíthetően sem hasonlítható emberi lényünkhöz, már csak azért sem, mert csak Isten tudja a bűnöket elvenni, amit a keresztre feszített fiában meg is tesz, hogy mindenkit magához hívjon, aki képes bűneit letenni.
– Igen, de mégis Krisztus magát következetesen Emberfiának nevezi, s magát, illetve tanítását – ami egy és ugyanaz – az emberre vonatkoztatja. Önmagát egyenlővé teszi velünk. Ez nagyon fontos. Ezért nekünk nincs más teendőnk, s nem is lehet más teendőnk, mint hogy szellemben-lélekben és cselekedetben hozzá hasonlatossá váljunk. Romlottságunkból csak így tudunk kilábalni. Olyan ez, mintha Platón ideatanát idéznénk, létezik az embernek egy eszményképe, s ez egyenlő a megváltott és egyben megváltó ember eszményképével, archetípusával. Krisztus a tökéletes ember, az eszményi ember, ki életét egészen elveszíti, hogy ne ő éljen, hanem benne általa és vele az, aki valójában Él. Vagyis az istenség. Ez az ember feladata is, még ha ma ebben a világban talán még megközelítőleg sem képes erre senki.
– Azt azért ügye tudod, hogy erre az okfejtésre kevesen lesznek vevők. Nem lesz fórum, ahol erről beszélhetsz, mert azonnal kidobnak. Ez szembe megy az egyházi tanításokkal, s a hagyományos keresztény felfogással is. Jól gondold meg mit csinálsz. Ár ellen nem lehet úszni.
– Én nem ellene akarok, épp vele, ám biztos vagyok benne, hogy az egyetlen lehetséges vallásból, a keresztény vallásból is épp a lényeg hiányzik, s kiegészítésre szorul, hogy az ember Krisztus személyét, életét és tanításának valódi értelmét megérthesse, majd alkalmazni tudja.
A petróleumlámpa pislákolni kezdett. Kint szél kerekedett.
– Becsukom az ablakot – szólt az apja.
Petróleumot hozott, majd megtöltötte a szobában lévő lámpásokat. Bort töltött mindkettőjüknek. Száraz, erős, fűszeres fehér bort.
– Ezt senki sem tudja megvalósítani fiam. Ne áltasd magad. Ez képtelenség.
– Az ember azzá válik, amit magára vesz. Azzá, amivel azonosul, aminek a képét magára tudja alkalmazni. Az élet, az élet-képzeletben készül. Amit ide, az élet-képzeletbe helyez az ember, azzá válik. Itt következik be az ember primordiális defektusa, kezdeti lelki sérülése, vagyis az emberlét megzavarodása. És itt, ezen a helyen is kell azt helyrehozni, kijavítani. Nem is lehet máshol, mert még egyszer: az élet itt készül. Ez a megváltás helye. Mert az embert az a kép vezeti, szüli, alakítja, formálja, amit ide, az élet-képzeletébe helyez. Ez az átlényegülés, az akarat, a választás és a változás helye. Itt dől el minden. Ez vezeti az embert nap mint nap. Mert az élet folytonos átlényegülés. Örök transzmutáció és metanoia. Ezért nem mindegy, hogy mivel, s így mivé képzi magát az ember. Nem mindegy, hogy ezt a mágikus, motivációs központot mivel tölti meg, mert ez fogja őt élete folyamán formálni, vagyis inkább realizálni.
– És?
– Az ember Krisztussal megkapta azt a képet, amit élet-képzeletébe helyezhet, hogy e kép, e látvány, s e szó – mert ezek ugyanazok – képezze, s képzelje őt, hogy ezzel azonosulva helyreállítsa azt, ami a kezdetekben összetört. E kép, e látvány, s maga a Szó: Krisztus. Ha őt alkalmazzuk, ha mágikus motivációs központunkba őt helyezzük, ha élet-képzeletünket ő tölti ki, akkor indulhat meg az átlényegülés folyamata. De ehhez teljes kiüresedés kell, az élet-képzelet kiüresítése, hogy abban ne realizálódjanak olyan mágikus motivációs erők, amik vakvágányra viszik az ember életét, és értelmetlen életeket eredményeznek. Az üdv-kívánságot nem lehet passzivitással realizálni, az üdv-kívánság aktív megvalósulást követel, különben az ember elveszik. Ha a helyes képhez – a kinyilatkoztatott Logoszhoz – próbálunk hasonlatossá válni, bűnhordozók, szabadítók és megváltók leszünk – ugyanúgy, mint az Istenember – egymás bűneinek hordozói, egymás szabadítói és megváltói. A megváltás nem csak Krisztuson múlik. Ő már elvégezte azt, az életét egészen elveszítette, hogy ne ő éljen, hanem benne és rajta, általa és vele láthatóvá váljék Isten. Nekünk, magunknak is ugyanez a feladatunk.
– Isten kegyelme nélkül nincs megváltás. Nem ezt tanítják a templomban? Az ember sem a megváltást, sem a megszabadulást nem tudja maga elvégezni. Saját erejéből biztosan nem.
– Isten kegyelme annál nagyobb, minél inkább befogadja és továbbsugározza azt az ember. Az ember képessé válhat arra, hogy hasonlatossá váljon az Istenemberhez. Épp ezért testesült meg Isten benne, hogy látványa és képe legyen az embernek arra, milyenné kell válnia. Isten nem tolakszik. Akkor lép létezésbe, ha van, ki a létezésbe szólítja. Oly mértékben tartózkodó, hogy csak akkor jelenik meg, akkor realizálódik, ha a befogadó egészen feltárulkozik, s elveszíti életét, hogy ne ő éljen most már. Krisztus a szabadító, a megváltó, ki képes volt a világtól elválni, hogy feladatát lássa csak: egészen átengedni életét az istenségnek. Ezért egy vele. Ezért mondhatta, hogy én és az Atya egyek vagyunk. Ám erre képes lehet a mindenkor földre születő ember is. A világra, e világra kell segíteni Istent, hogy megjelenhessen az, akiből itt minden van. S a mindenkor a földre születő ember is képes erre. Hogy ki-ki mennyire az magán, s azon múlik, mennyire szeplőtelen. Mennyire hívő, vagyis mennyire hű. Vagy – tibeti terminológiával élve – mennyire éber. Ezen múlik minden.
– Ez a te hited?
– Igen apám. Mert ma az égnek, földi megnyilvánulása nincs. S ez tarthatatlan.
– Még egyszer elmondom fiam, ez nem jól gondolod, mert ez lehetetlenség. Bármennyire is azt feltételezed róla, hogy igen. Az ember koszos. Gyenge és gyarló. Nem összehasonlítható Jézus Krisztussal.
– Igen. De nem lehetetlen, hogy megforduljon, átváltozzon, felébredjen, bár tudom, hogy az ember jelenlegi lelki és szellemi helyzetében ez szinte kilátástalannak tűnik. De mégsem hiszem, hogy lehetetlen. Talán azért nem tudja és nem hiszi, hogy lehetséges, talán azért csüggedt és zavarodott, ocsmány és parazita, mert kétezer éve abban a hitben él, hogy romlottságán úgysem tud változtatni, az aljasság posványából úgysem emelkedhet ki, mert erre – ahogyan apám is mondja – azt hiszi képtelen. Pedig van képessége és képe is rá – ez egy és ugyanaz -, hogy a legmegfelelőbb képet exponálhassa arra a helyre, mely életét megváltoztatni tudja. Kétezer év teológiája, filozófiája, közgondolkozása azt hitette el vele, hogy Isten menti majd ki a maga készítette lelki és erkölcsi posványból, s őneki ezért nem kell semmit tennie. De mint a mellékelt ábra mutatja ez nem így történt. Isten ezt nem tette meg helyette, azért nem, mert nem tud és nem is akar az ember odaadása nélkül a világra jönni, azaz az emberben megvalósulni. Az ember nem a kinyilatkoztatott Igét, nem az Istenember látványát helyezi az életét képző mágikus helyre, hanem minden mást, mi nem odavaló. S minden más ami nem odavaló tette olyanná, akivé mára lett. A bajok kézzelfoghatóak, óriás méretűvé dagadtak, az ember lelkileg-szellemileg az állati lét alá csúszott. Sőt, lassan maga a földi ökoszisztéma sem bírja tovább az emberi gonoszságot, hitványságot, mohóságot és aljasságot. Lassan elérkezünk oda, hogy bizonyos esetekben a kutyánk ad példát nekünk, például arra, hogyan kell egymásnak örülnünk, hogyan ne legyünk terhére a másiknak, mi a hűség, mi a játék, és még sorolhatnánk. Pedig az ember feladata az istenemberré válás…
– Na ne, ez az utolsó mondatod… Azt akarod mondani, hogy Krisztusokká kell válnunk?
– Az istenemberi létállapot az emberi létminőség legmagasabb foka. Ez az istenhasonlóságú státusz megvalósulása. Az igazi alázat létrejötte. Jézus Krisztus azért volt közöttünk, hogy erre emlékeztessen, s hogy ennek lehetőségét feltárja előttünk. Őbenne Isten egészen megvalósulhatott. Mi másra törekedhetne az ember létezésében, örök létezésében, mint erre? Már csak ennek okán is igaznak gondolom, amit mondok. Ez a lét-feladata az embernek.
– Kétezer év teológiai vitáinak eredményét, illetve magát a keresztény hitet fordítod ki ezekkel az agyrémeiddel.
– Ez nem agyrém. És tulajdonképpen a kereszténység is hasonlót tanít, az embernek erkölcsösen kell élnie, törekednie kell a jócselekedetekre, a megbocsátásra, bíznia kell Isten kegyelmében, hinnie kell és várnia a feltámadást, az örök életet. S ez rendben is van így, s már csak egy kicsi hiányzik és teljes lesz a kép. De e kicsi nélkül nem megy. S ez a kicsi épp a lényeg, épp az, amiről nem szól senki…
– S ez az, hogy váljunk Krisztusokká? Ne beszéljünk csacsiságokat. Hisz ő maga mondta, hogy jönnek majd többen, akik azt mondják én vagyok Krisztus, s azt mondja, ne higgyetek ezeknek.
– Persze. Jézus soha nem határozta meg önmagát. Illetve igen. Azt mondta, ő az Emberfia, azt mondta, én vagyok a feltámadás és az élet, azt mondta én vagyok az élet kenyere, én vagyok a jó pásztor. Hogy ki ő, arról kérdésben faggatta tanítványait, épp azért, hogy ne ő mondja ki valódi személyét, hanem tanítványai ismerjék fel őt. Ti kinek tartotok engem – kérdezi Jézus. S erre Simon tudott megfelelni. Ő volt az első, aki Jézus néven nevezte: Te vagy az élő Isten fia. Ő ismerte fel elsőként az ember élet-feladatát. Ezért mondja Jézus: én erre a kősziklára építem egyházamat. Az Egyházat, az össz-emberi közösséget, azokat, kik képesek Jézus Krisztusban felismerni az emberi élet feladatát. Ha az ember felismerte ezt, a pokol kapui sem vesznek rajta erőt.
– Nem tehetjük magunkat egyenlővé Jézus Krisztussal. Ez szentségtörés…
– Krisztus azért jött el, mert mi eredetileg Isten elgondolása és teremtése szerint – s erről nem csak az héber iratok, az ószövetségi teremtéstörténet ír, hanem sok egyéb archaikus szentkönyv is – hasonlatosak vagyunk hozzá. Isten azért lett emberré Jézus Krisztusban, hogy emlékeztessen minket önmagával, hogy hogyan lehetünk emberként istenhasonlóságúak. Krisztusban Isten ember lett, hogy az ember önmagába fogadhassa Istent, úgy ahogyan azt Jézus is tette. Az ember átadja lényét, személyét, önmagát az istenségnek, hogy az testet ölthessen benne. Ez a szűzi fogantatás, ez az istenszülőség létállapota, ez a Máriai létminőség. Az egyház nem véletlenül – bár nem tudom mennyire tudatosan – nevezi őt minden ember anyjának. Mária Isten befogadója és kihordója, Krisztus pedig Isten cselekedete, vagyis Igéje. Máriával és Krisztussal születhetett meg Isten a világban. A nő a befogadó és a kihordó, a férfi a megvalósító. Ki csak befogadni képes és megvalósítani nem, csonka marad, ki csak a cselekedetre képes, de az isteni befogadása nem történt meg, szintén csonka marad. Az ember, ha Isten befogadását, világra hozatalát és megvalósulását szeretné realizálni, androgünné kell válnia. Ez a szó a görög androsz, „férfi” és güné, „asszony” szó összekapcsolásából ered, jelentése kétnemű. Vagyis egyszerre befogadó és világra hozó, és egyszerre kezdeményező, vagyis megvalósító. Asszonnyá és férfivé kell válni egyszerre, mert a két pólus összekapcsolásával születik meg a bennünk a harmadik személy, azaz Isten. Isten ekképp születhet világra bennünk és általunk. Így lehetünk ketten egy testté.
– Bízzunk Isten megbocsátó kegyelmében, mert másban nem is bízhatunk, mert ez, amit mondasz fiam, ez az embernek lehetetlen.
– Ez a kor valóban nem igazán alkalmas erre. De hiszek abban, hogy ez az emberi élet feladata. Már korábban mondtam. Az ember azzal lesz azonos, amivel azonosítja magát, azzá válik, amit magára alkalmaz, amit mágikus motivációs központjába fogad, azzá válik, amivel képzi életét, mert a kép, a látvány, a befogadott tartalom amellyel képzi magát, képessé teszi arra, hogy e képpel, e látvánnyal, e tartalommal eggyé váljon. Így ha oda e világi képet exponál az ember, rongáltsága megmarad, ha azonban képes az egyetlen hiteles képet befogadnia és realizálnia, akkor az emberré válás, az istenemberré válás megvalósulhat, Isten eredeti terve szerint. Minden korban, minden lehetőséggel erre kell emlékeztetni az embert.
– Nem tudom fiam. Ezek a gondolatok nagyon egyediek, igen újszerűek és felettébb furcsák.
– Krisztusban az ember a tanítót, a csodatévőt, a megváltót látja-csodálja, s nem az embert, pedig Jézus Krisztus ember volt. Ember, kiben a teremtő megjelenhetett, s ki Istent magán megjelenítette. Átlátszó üveg, kin isten fénye és szeretete és teljes odaadása láthatóvá vált. Kinek élete nem a magáé volt, hanem teljes egészében Istené. Az emberek Jézus Krisztusban az elérhetetlent látják, s ennél nem is jutnak tovább, mert – ki tudja miért – jobb tétlen és csodálattal felnézni egy héroszra, mint hasonlóvá válni hozzá. A bénultságról van szó. A könnyebb útról. Hisz könnyebb a megváltás passzív szereplőjének lenni, mint megvalósítani azt. Csakhogy ha az ember nem ezen fáradozik, akkor valami máson viszont egészen biztosan, mert élet-képzeletében, mágikus motivációs központjában mindig lesz valami, ami őt cselekvésre készteti. Ezért nem mindegy, hogy Isten befogadóivá válunk, vagy valami mássá. Ez két út, az egyiknek világi és rongált célja és megvalósulása van, a másik célja az üdvösség, valamennyiünk üdvössége.
– De hogyan fogjon hozzá az ember?
Erre szintén Krisztus ad példát, látványt, képet. A kezdeti lépés a következő. Az égvilágon mindent fel kell számolnunk, ami eleddig énünk táplálását szolgálta, mivel ez akadályoz elsősorban abban, hogy befogadókká váljunk. Se vagyon, se érdekek, se vágyak, se célok, se elvek, se nézetek, se akarat, se tudás, se képesség, se tulajdonság nem köthet és nem sarkallhat. Teljes egészében ki kell ürülni. Élet-képzeletünket, mágikus motivációs központunkat teljes egészében ki kell ürítenünk, hogy oda új képet, új látványt, új szót, fogadhassunk be. A világ sokféleségétől, a történettől, a dolgoktól, az ismeretektől, az érzelmeinktől, a múlttól, a jövőtől el kell szakadni. Üres tégelyekké kell válni, tégely nélküli üres tégelyekké. Egészen ki kell üríteni önmagunkat. Minden eddigi inspirációs képet el kell távolítanunk élet-képzeletünkből. A semmi sem különösebben fontos – hacsak az nem az üdv, nem az én üdvöm, hanem mások üdve – érzését kell elsajátítanunk. A ránk rakódott eddigi alantas ösztönzéseket, a hozzánk tapadt e világi célokkal kecsegtető inspirációs szálak sokaságát el kell szakítanunk, hogy az a hely, ami életünket képzi, üres legyen. Üres tégely, tégely nélküli üres tégely, mit új képpel, formával és tartalommal megtölthetünk. A következő lépés Máriás ima: legyen nekem a te igéd szerint. Ezzel az alvilág minden erőit a nemlétbe lehet űzni. Ez a fogantatás pillanata. Hogy ne az én igém, kívánalmaim, érdekeim és elvárásaim szerint legyenek amik lesznek, mert a fogantatás így sikertelen marad. Átadom önmagam annak, kinek befogadására készülök. A befogadás, a fogantatás pillanata szent, és egyetlen mondat igézheti: legyen nekem a te igéd szerint. Majd a kihordás következik, s ez igen kritikus időszak. A befogadó elvetélhet, ha a befogadottat veszélybe sodorja, nem vigyáz rá, nem törődik vele. Vagyis ha az inspirációs, motivációs központunkba, élet-képzeletünkbe bekerül más is, ami nem odavaló. A világra hozatal pedig a legnehezebb pillanat, mert itt nem csak születésről, hanem átlényegülésről van szó, új ember világra hozataláról, amely együtt jár a régi ember elvetésével.
– Igen, Jézus is beszél újjászületésről, mégpedig ha jól emlékszem épp Nikodémusznak.
– Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.
– Vagyis, ha jól értem, úgy gondolod, nem magában Krisztusban kell hinni, hanem azt kell megértenünk, hogy a krisztusi élet magunkra alkalmazható.
– Igen. Pontosan. Jézus nem csak azt szeretné, hogy higgyünk abban, hogy ő Isten fia, hanem azt is, hogy higgyünk abban, minden ember Isten fia lehet, ha képessé válik rá, vagyis, ha elveszíti életét, hogy abban Isten megjelenhessen.
– De miért fontos mindez?
– Hogy rongáltságunk helyreállítódjék, hogy Isten szeretete megvalósulhasson bennünk és általunk, hogy Isten társai lehessünk a létezésben, hogy az elvesztett istenközeli állapot újra létrejöjjön, hogy az üdvösség mindenkiben és mindannyiunkban megvalósulhasson. Minden teremtett létező arra vár egész létezésében hogy Isten éltesse. És vannak, akik ezt hagyják is, hogy ami itt létrejött, annak látens éltetőjét megjelenítsék.
Éjfél rég elmúlt már. Keleten már derengett. Csend ült a házon. Apja hosszasan nézett fiára, majd kissé felhúzta szemöldökét, mondani akart valamit – de végül nem kezdett bele. Inkább töltött. Fiát is megkínálta. Saját szőlőjük nedűjét itták, száraz, erős, fűszeres bort.
– Észre sem vettünk téged fiam – nyögte ki apja, miután letette a félig telt poharat a kanapé előtt álló kis asztalra – nem is tudtuk arról, hogy ennyire megváltoztál. Figyelmünk anyáddal nem rád, hanem a jövődre koncentrálódott.
– Hosszú utat tettem meg idáig. Sok időmbe telt mire megértettem Jézus Krisztus személyét, az isteni közlés értelmét, és az ember feladatát. Bár sokan, a legtöbben azt állítanák, nem lehet sematizálni az életet, nem lehet egyfajta és csakis egyfajta látásmódot érvényesíteni, a világ ezerszínű, az emberek is ezerfélék, és ezerféle élet-megoldási lehetőség van. Ezért sokszínű és csodálatos az élet. Én csak arról beszélek, amit helyesnek gondolok, tudva azt, hogy sokan, nagyon sokan egész másként gondolkoznak az életről, annak értelméről és önmaguk lehetőségeiről. Mégis-mégis azt gondolom, ez a hiteles és igaz megoldása az emberi életnek. Ezt épp Jézus Krisztus személye és élete miatt gondolom így. Az élet nem a miénk, bár abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt a létezést okozó nem érzékelteti velünk. Ha ennek lényegét és tartalmát igazán megértjük és az ezekből adódó következményeket alkalmazni tudjuk, helyreállíthatjuk az eredeti rendet, létezésünk valódi megvalósításának lehetőségét.
– És ezt szeretnéd közölni a világgal?
– Igen, bár tudom, hogy se erőnek erejével, sem katedráról, sem szónoki képességekkel, sem az elmondottak írásos közlésével nem tudok senkin segíteni. Mindenkinek magán kell segíteni, s a megoldást megtalálni. Az ember maga, a megoldás befogadója, a kihordója, szülője és a megvalósítója is. Egyik fázisba sem lehet közvetlen beavatkozni, az ember átlényegülését, újjászületését csak maga végezheti el. Amit én tehetek, az az emlékeztetés. Jézus az utolsó vacsorán, mikor a kenyeret szétosztja, azt mondja: ez az én testem, mely értetek adatik, majd hozzáteszi, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Vagyis az ő maga mondja, az ő életét kell cselekedni, s az életet, mely nekünk adatot szét kell osztani, ahogyan azt ő is tette.
– Szóval azt mondod fiam, ez lehetséges?
– Természetesen ez nem megy könnyen, de minél inkább feladjuk személyes, énünket tápláló életünket, annál könnyebb lesz. Az élet nem önző! Ám ha magunkban azzá tesszük, elviselhetetlen terhet készítünk magunknak. Jézus mondja: az én igám édes, az én terhem könnyű.
– Nem is tudom, mit mondjak fiam. Napnyugtakor még el akartalak küldeni. Szörnyű dühös voltam, hogy feladod jól jövedelmező és a jövőre nézve igen kecsegtető ügyvédi karrieredet. De most már nem vagyok az. Értem amit beszélsz. S mivel már lefeküdni nincs értelme, gyere… menjünk sétálni. Gyönyörű a hajnal.
A Néva folyó közel esett házukhoz, ide indultak. Virradt. A ébredő nap már közel járt a világhoz. Fénysugarai beragyogták az eget. A folyó partján sétáltak. Egy kis fahídon készültek átmenni a negyvenkét sziget egyikére, melyen Szentpétervár belvárosa fekszik. Az apa itt kissé lemaradt. Elővette kisméretű, famarkolatú kilenc milliméteres revolverét, majd lőtt.

Fia holtan esett a folyóba.