A Gitáros

A Sokszögű Tér mindig is híres volt sokszínűségéről. Találhatott az ember itt étteremtől kezdve, könyvesboltokon át multiplexig akármit. Mindig nagy volt a nyüzsgés errefelé.
Azonban az egyik tökéletesen átlagos szerdán, valami nem mindennapi esemény történt.
A hatalmas tömeg ma is sürgött-forgott a helyszínen, ebben semmi változás nem volt azon a napon sem. Csakhogy az egyik kis szegletében a térnek, ahol egy egészen aprócska kis terület még arra várt, hogy valamit oda építsenek, ült egy idős, hajléktalan férfi. Még ez sem lett volna szokatlan, hiszen a Tér tele volt kéregetőkkel, ahogy azt gondolhatja az ember. Viszont ez az előbb említett illető, nem csak egyszerűen kéregetett. Gitározott. Egy rozoga széken ült, ölében gitárjával, amin nem voltak különösebb ismertető jelek, egy szerény akkusztikus western gitár volt. Ezzel szemben a hajléktalan olyan finoman játszott rajta, mintha attól tartana, hogy könnyebben törik, mint a meisseni porcelán. Ez nem azt jelentette, hogy csak úgy pötyögött valamit a hangszeren. Dehogy! Látszott a technikáján, hogy bár hosszú, a gitárra lógó szakálla már teljesen ősz, a maga korában a gitár virtuóza lehetett! Finoman de határozottan, és rendkívül gyorsan rakosgatta ujjait a megfelelő helyekre. Improvizált blues, rock és jazz számai mindenkit lenyűgözni látszottak, aki hallótávolságba ért.
A mai nézők között azonban ott volt valaki, aki nem a zene miatt járt arra. Egyenes háta, tökéletesen vasalt zakója, pormentes, fényes cipője és fekete aktatáskája azt sugallta az embereknek, hogy valami fontos ember lehet. A felhőket súroló orra ezt a feltételezést pedig megkérdőjelezhetetlen ténnyé szilárdította. Néhány percig türelmesen várt, hogy még ezt a számot befejezze a hajléktalan, de csak nem akart vége szakadni neki. Így aztán előrébb lépett, annyira, hogy cipője már-már hozzáért a zenész lába előtt heverő aprópénzzel hézagosan szórt gitártokjához. Először csak szúrós tekintettel meredt a férfira. De mivel a gitáros csukott szemmel játszott és még csak fel sem nézett egy pillanatra sem, ezzel nem ért el semmit. Így hát megköszörülte a torkát. A gitár határozott hangjai mellett azonban elhalványult az öltönyös ember krákogása. Még mindig semmi. Ezt látván kezdett bedühödni az aktatáskás úr és mostmár megszólalt.
– Elnézést, tisztelt uram, de önnek nincsen joga ezen a területen lenni többé, ugyanis ezt a helyet a téren megvette a Dram & Base Szövetség Alkoholisták Segítségéért, és itt fogja felépíteni főépületét – jelentette be hivatalos stílusban.
A néző többi tagja látta, hogy itt baj lesz, úgyhogy inkább elsiettek onnan. A hajléktalan azonban zavartalanul tovább játszott. Szemei lecsukva, a szám ütemére emelgeti a lábait és élvezi a muzsika örömeit. Úgy tűnik teljesen kizárta a külvilágot és máshol jár.
Látván, hogy nem regál a megszólított, a vasalt öltönyű férfiú összehúzta szemeit.
– Ha nem mozdul el innen azonnal, jogomban áll szólni a rendőröknek! – váltott fenyegetőbb hangnemre.
A széken ülő idős embert azonban csak nem lehettt kizökkenteni a ritmusból. Ebben a percben egy igen fülbemászó blues dallamot játszott.
A hivatalos úr pedig pár perc reakcióidő hagyása után összeráncolt szemöldökkel sarkon fordult, és elsietett a legközelebbi rendőr irányába.
A hajléktalan ebben a pillanatban befejezte a számot s kinyitotta szemeit. A pengető ujjait kicsit lazította. Közben félvállról belepillantott a gitártokba, hogy lássa, mennyire megy ma neki a játék. Az eredmény nem volt túlzottan hízelgő, de nem volt az átlagosnál rosszabb. A lényeg különbenis a zene. Egy pillanatig gondolkozott, hogy melyik stílusban folytassa most, majd a legsebesebb pengetésre felkészülvén, sóhajtott egy nagyon, lehunyta a szemeit, majd belekezdett egy energetikus spanyol szám eljátszásába.
Az aktatáskás férfiú arra érkezett vissza, hogy az ősz szakállú illető még mindig ugyanott ül, még mindig játszik lehunyt szemmel, csak mostmár más stílusban. A mellette álló rendőr pedig egyelőre még nem tudta, hogy mit is kellene gondolnia. A hivatalos úr azonban egy pillanat alatt felvázolta neki a helyzetet, így aztán előrelépett, hogy a kezébe vegye az ügyet.
– Uram,fel kell hogy szólítsam Önt, távozzék innen, ez már magánterület – szólt határozottan a rendőr.
A muzsikus nem pillantott fel, úgy tűnt annyira élvezi a gitár hagját, hogy szinte már révületbe került. Még mindig nem reagált. S ez a kékruhásnak nem tetszett.
– Utoljára figyelmeztetem uram, ha nem hagyja el ezt a helyet ebben a minutumban, kénytelen leszek megbírságolni Önt – emelte fel a hangját, hogy súlyt adjon szavainak.
Az idő vasfogát megtapasztalt férfi azonban továbbra is úgy ült ott, mintha az általunk ismert világ számára nem is létezne.
Az öltönyös férfiú az órájára pillantott. Este nyolc. Hihetetlennek találta, hogy már egy órája ezzel bajlódik. Amint ebbe belegondolt, meg még eszébe jutott, hogy mennyi teendője van még ezen kívül, amit nem halaszthat holnapra, felment benne a pumpa és rárivallt a széken békésen jobbra-balra hintázó idős emberre:
– A rohadt életbe kelj már fel onnan, tata! Teljesen hülye vagy, vagy csak úgy csinálsz, mintha nem fognád fel amit mondok neked?! – ezután a rendőrhöz fordult, és már vöröslő fejjel mondta tovább. – maga pedig ne csak ácsorogjon ott, vigye el, ha kell erőszakkal!
– Elnézést, de eszem ágában sincsen hozzáérni! Ki tudja mikor fürdött utoljára…
A hivatalos úr majd’ szétrobbant dühében, de be kellett látnia, ez egy olyan érv, ami ellen nem tud fellépni.
A közeli metró aluljáróból egy csorda ember bukkant a felszínre és indult meg a csetepaté helyszíne felé. Mielőtt odaért volna a tömeg a három illetőhöz, egy hölgy felkiáltott:
– Ellopta a táskámat! Rendőrt! Kapják el!
Jelenleg a legközelebb álló őrét a rendnek lefoglalta az a kis incidens, ami a harmónikus hajléktalan gitáros körül zajlott, így aztán a tolvajt csak akkor vette észre, amikor az már elszaladt a háta mögött. Viszont amint ez megtörtént, már fordult is és utána rohant, hogy elcsípje.
A makulátlanul öltözött férfiú újra egyedül és tehetetlenül állt ott a senkivel sem törődő muzsikussal szemben. Mostmár a gutaütés közelében járt. Azonban hirtelen a düh átlépett egy bizonyos határt, és az eddig szálfa egyenes, büszke férfi térdre rogyott és könnyekben tört ki. Ott sírt a mostmár nyugodt, idillikus jazz stílusban játszó, idős, hosszú szakállú, gitár-virtuóz hontalan előtt, aki hamarosan be is fejezte a számot. Mikor újból kinyitotta a szemeit és látta, hogy egy öltönyös ember ott sír előtte, eltette a gitárját, a pengetőt zsebre vágta, felállt, székét összecsukta. Ott állt összepakolva a sírógörcsöt kapott férfival szemben, s rátette öreg, piszkos kezét a tökéletesen vasalt zakójának vállára. Az aktatáskás felnézett, vörösre könnyezett szemével könyörgően bámult a fölé tornyosuló nincstelenre, ki lentről, megtermett hasával jobban hasonlított egy piszkos télapóra, mint gitár-virtuózra. A gitáros közelebb hajolt a földön térdelő alakhoz, s szinte sutogott.
– A zenei érzékem még megvan, annak ellenére, hogy a hallásomat elvesztettem, nem igaz? – kérdezte, majd elmosolyodott, s amennyire bozontos szemöldöke látni engedte, huncut tekintetet vetett az előtte lévő emberre, majd kacsintott egyet. Megveregette még néhányszor a mostmár döbbenten maga elé meredő férfit, majd komótosan elbattyogott.
A hivatalos úr csak nézett maga elé, mereven, ameddig csak bírta.

Eddig bírta. Újabb sírásroham lett rajta úrrá, de mostmár egész testével a porban hevert.