A gőgös rózsa

A kertben a virágok tavasszal felöltötték pompás ruháikat. Mindenki igyekezett, hogy ő legyen a legszebb Nóni néni virágai között. Első látásra békésnek, színpompásnak tűnt a kert, és Nóni néni semmit sem vett észre a virágok torzsalkodásából. Ő becézgette, simogatta, locsolgatta őket, gyönyörködött bennük.
– Olyan szépek, illatosak vagytok! Szeretek köztetek lenni…ilyenkor elfelejtem minden bánatomat, minden bajomat. Pedig tudjátok meg, mióta magamra maradtam, nagyon nehezen élek, sokat sírdogálok. De köztetek annyira jó! Látni, hogy napról napra szebbek, illatosabbak vagytok!
A virágok megértően bólogattak, lágyan megsimogatták a kezét, lábát, amint köztük sétált. De alig hogy elment Nóni néni, vitázni, veszekedni kezdtek.
– Az én szirmaim a legszebbek! –mondta a gerbera.
– Ugyan! Nézz meg engem! – kiabált a tulipán. Milyen kecsesek a leveleim. És hány féle színben virítok!
– Az én illatommal vajon ki versenyezhetne? –kérdezte gőgösen a rózsa. Karcsú, hosszú a száram. Ha akarom, tövisemmel megvédhetem magam! Én vagyok a kert királynője.
– Persze, persze, de én….én vagyok itt a legszebb, legpompásabb! A nyomomba sem érhettek! – jelentette ki a lángvirág.
A szegfű is mondott valamit, de a nagy kiabálásban senki sem értette. A hajnalkák, a bojtocskák, a sarkantyúkák, az árvácskák, a gyöngyvirágok csendben hallgatták társaik veszekedését. Ők egyszerű virágok voltak, soha nem kiabáltak társaikkal. Szerényen meghúzódtak a kertben, és csak illatoztak, csendben sóhajtoztak, mert nem értették a többieket. Minden virág szép, hisz azért ültette őket Nóni néni, mert egyformán szépnek találta őket. Kit ezért, kit amazért, de minden virágot egyformán szeretett. Teltetek- múltak a napok, a virágok minden nap vitatkoztak, minden nap próbálták bizonygatni, hogy
melyikük a legszebb, legillatosabb. A rózsa volt a legharsányabb, a legdölyfösebb. Amikor Nóni néni a kertben dolgozott, próbálták magukra felhívni a figyelmet, de a nénike semmit sem vett észre. Minden virággal egyforma kedvesen bánt. Egyik nap metszőollóval jött.
– Viszekbe néhány szál virágot a vázákba, néhányat pedig a temetőbe.
A virágok figyelték, hogy kit nyisszant le, ki kerülhet vázába. Büszkék voltak, akiket leszedett, mert azt gondolták: Na lám! Mégis csak szép vagyok, mert engem választott!
De azt nem tudták, hogy a vázában nem élhetnek sokáig, ott majd elfonnyadnak, aztán kidobják őket. Minden virág igyekezett magára felhívni a figyelmet, hogy ő is a csokorba kerüljön. A szerény virágok közül nem szedett le senkit Nóni néni. A rózsa megszúrta a nénike ujját, és gőgösen nézett vissza a többiekre, hogy lám mire jó a tövis. Engedte, hogy leszedjék, de azért megmutatta az erjeét is.
A szegfűk, a lángvirágok, tulipánok egy vázába kerültek.
– Így ni! Ti együtt jól mutattok majd a temetőben!
A rózsát külön vázába tette. A rózsa megvetően nézett a többiekre, akik egy vázában szorongtak.
– Látjátok én külön kerültem tőletek, mert én vagyok a legszebb!- s lenézően nézett a többiekre.
Nóni néni kiszaladt még s szedett egy csokor gyöngyvirágot.
– Na téged ideteszlek az ágyam mellé, mert annyira finom illatod van, szeretném reggel, este érezni. A kis gyöngyvirág szerényen elmosolyodott, és örült, hogy örömet szerezhet, Nóni néninek. A többi virág mérgesen nézett rá.
Másnap a rózsa kihúzta magát, s rá sem pillantott a többi virágra, amikor a nénike elindult velük a temetőbe. Vidáman nézegetett a szobában, jól érezte magát. Néhány nap múlva valami furcsát érzett. Mintha napról- napra gyengébb lenne. Próbálta még kihúzni magát, de érezte, hogy ereje egyre fogy. Már szólni sem tudott, lehajtotta a fejét. Nóni néni betipegett a szobába, nézte az elhervadt rózsát, de nem dobta ki. Megfogta és azt mondta:
– Kiszárítalak és dísz lesz belőled.
A rózsa halványan elmosolyodott, ránézett a gyöngyvirágra, akiben már nem volt élet, akit majd kidobnak, de ő…ő dísz lesz. Még próbált egy gúnyosan odaszólni a gyöngyvirágnak, de már nem jött ki hang a torkán. Pedig azt akarta mondani: Na ugye, én vagyok mégis a legszebb, engem tartanak meg…