A gyász

Hermann kigombolta ingén a legfelső gombot és meglazította a nyakkendőjét. Kutyául érezte magát. A szertartás és az egész hajcihő, ami a temetéssel járt elszívta az összes energiáját. Nem beszélve az ezzel járó fájdalomról és a benne lakozó ürességről.
Felállt a fotelból és elindult a bárszekrényhez. Megfogta a kristályüveget, hátrafordult és a barátjára nézett. Valter egy bólintással nyugtázta az ötletet.
Hermann az üveggel és két konyakos pohárral a kezében visszaballagot a bőrfotelhez.
Lerakta a két poharat az asztalra. Töltött minkettőjüknek. A Croizet borostyánsárga színe tömörré változtatta az eddig légies és könnyed kristálypoharak állagát.
Hermann ismét belesüppedt a fotelba. Ahogy fészkelődött. hogy kényelembe helyezze magát, kellemetlenül megszólalt alatta a bőrrel bevont bútordarab. Valter nem törődött a hangokkal, ami történetesen a barátja altája felől törtek elő.
Inkább kinyitotta az asztalon heverő szivaros dobozt, és a szájába csempészett egyet.
Csendben kérdések és válaszok nélkül ücsörögtek.
Hermann kortyolgatta a drága konyakos poharából a még drágább italát, és a zongorán bekeretezett fényképek egyikére bámult.
Valter eközben méltóságteljesen pöfékelt. Türelmesen, arra várva, hogy barátja mikor töri meg ezt a nyomasztó és rendkívül bosszantó csendet.
Felemelte a poharát és egy hajtásra kiitta belőle a konyakot. Ismét töltött. Hermannhoz fordult és megemelte az üveget. Hermann nemet intett. Valter megrántotta a vállát és poharával az egyik kezében, félig elszívott szivarjával a másikban, szinte elsüllyedt a háta mögött sorakozó díszpárnák sűrűjében. Felettébb jól érezte magát. Attól függetlenül, hogy mélyen együtt érzett barátjával. Neki a kényelem rendkivül jelentős szerepet töltött be az életében.
Hermann egy kis idő múlva előredőlt. Lenyúlt és kifűzte a cipőjét, majd a jobb lábával segített, hogy a bal kiszabaduljon a cipő szorításából, majd ballal, hogy a jobb.
Megkönnyebbülve felsóhajtott.
– Hihetetlen, hogy elrepült 30 év – nyögte ki végre.
Valter rápillantott barátjára.
– Ez egy természetes folyamat.
– Hogy érted,
– Úgy, hogy a kerekek gördülnek tovább. Hol gyorsan, hol lassan.
– Volt idő, mikor szívesen behúztam volna azt a nyavalyás kéziféket.
– Tudom. Mind így vagyunk ezzel.
– 18 volt, mikor megismerkedtünk.
– Ne rágódj a múlton.
– De hisz Stellából már csak ez maradt nekem.
– Igen tudom.
– Emlékek. Ezer és ezer emlék.
– Furcsa.
– Micsoda?
– Olyan, mintha még mindig itt lenne.
– Te is ezt érzed?
– Igen.
– Fura, mert én is – válaszolta Hermann és két kezébe temette arcát – Most úgy érzem, hogy soha nem fogok megbékélni, azzal a tudattal, hogy nincs többé.
– Most így érzed. Aztán pár év múlva meg amúgy
– És ha netalántán 5 vagy 10 év múlva is ezt érzem?
– Akkor nyilván beteg vagy és dokira lesz szükséged
– Hiányzik.
– Kinek nem? Szerintem most mindenki így érez. A fiad a lányod és az egész rokonság, akik éppen rád várnak az anyósod házában.
– Képtelen vagyok megjelenni.
– Hát akkor ne menj! Hívd fel őket és mond le. Szerintem megfogják érteni.
– Lehet, hogy igazad van,
– De elképzelhető, hogy az anyósod zokon veszi.
– Természetesen ez is előfordulhat. Soha se kedvelt igazán.
– Ezt meg honnan veszed.
– Csak egy megérzés.
– Túl sok érzés irányít téged Hermann.
– Most erőteljesebbek, mint valaha.
– Érthető, hisz elvesztettél valakit.
– Olyan, mintha kitépték volna az egyik karom.
Valter tisztában volt vele min megy kersztül a barátja, hisz az életben mindenki elveszít egyszer valakit. Bár ő soha nem volt házas, mégis állandóan körbe fogta a magány és ez a lényét üressé tette.
A kapcsolatainak banalitása, vagy a viszonzatlan szerelmek folyamatos önostorozást szítottak benne. Ezek együttesen okoztak szenvedést lelkének, melyek végig kísérték életének mind az 50 évét.
Elszívta a szívart. Elnyomta a hamutartóban. Kiürítette a poharát, és szinte zsibbadtan és kelletlenül hagyta el a helyét a díványról. Elballagott a tükörhöz és megigazította az öltönyét és a nyakkendőjét, majd Hermannhoz lépet.
Barátja belebambult a nagy öblös poharába. Valter lenyúlt és megrángatta finoman Hermann ingének ujját.
– Szedd össze magad.
Hermann visszatért a nappalijába. A felismerés kiült az arcára, ahogy Valterre nézett. Ledöntötte a maradék italát és lehajolt, hogy ismét felvegye a cipőjét Feltápászkodott a fotelből és rendbe szedte magát. Valter kisegítette és barátian megölelte. Hermann könnyezett. Valter legalábbis így érezte. De mikor egymással szemben álltak Hermann szemében nem látott könnyeket. Az arca viszont gyűrött volt és ráncoktól darabos. Valter szomorú és megtört törpévé aszott alakot kísért a kapuig. Kiléptek az utcára. Ott sem fogadta őket más, csa a káosz és az elmúlás.