A gyászoló

November volt. A fák szemérmetlenül meztelenre vetkőztek. Göcsörtös ágaik, mint csupasz csontváz-karok meredeztek a folyóparton. Egy reggel aztán fagy ropogtatta a vén bütyköket, de a sudár jegenyék is megborzongtak a váratlan hidegben.
Hó után sóvárgott az erdő, puha, fehér dunyhába burkolózva akarta átaludni a telet. És persze álmodni is valami szépet, hetyke tavaszi rügyekről, a nyári napban sütkérező levelekről, a fanyar, tarka októberről.
Mari órákig el tudta nézni az ablakból a folyóparti fákat, egészen késő alkonyatig, amikor már csak a sötét sziluettjük látszott. Irigyelte az aludni vágyó erdőt. Ő sokáig fenn volt, félt lefeküdni, félt álmodni.
Mióta Tamás meghalt, estig még csak eltéblábolt valahogy a mindennapi teendők között. De jött az éjszaka. Álmában szinte mindig ugyanazon a helyszínen találta magát. Valószerűtlenül magas, egymásba nyíló szobák, függönyök lebegnek, de nincsenek ablakok, nincsenek bútorok, csak egy karosszék. És benne ül Tamás, háttal Marinak. A sűrű, fekete haja látszik, meg a két keze a karfán.
− Én tudom, hogy nem baleset volt – kezdi Mari. – Engem nem tudsz átverni. De hát miért? Miattam léptél az alá az átkozott autó alá? Miattunk?
Tamás csöndben ül, mintha nem hallaná, amit az asszony kérdez.
− Milyen sokáig szerettük egymást! Azt hittem, legalább te boldog vagy.
Tamás végre megmozdul. Furcsán kitekeredve tesz Mari felé egy félfordulatot.
− Nem voltam az – mondja.
A hangja szokatlanul mély, mélyebb, mint élő korában. Valahonnan torokból szól, idegenül.
Aztán egészen megfordul. A karosszék recseg csak a beállt csöndben. Öreg, törődött ember néz Marira, táskák a szeme alatt, ráncok a szája szögletében. Olyan most, amilyen évtizedek múlva lett volna, ha megöregszik. Pedig a ravatalon kisimult, nyugodt arccal feküdt, szinte szép volt.
Az álom Mari sírásával ért véget. Gyűrött, nedves párnán ébredt fel. Lehet, hogy ő az oka a férje halálának? Mit rontott el? Soha sem veszekedtek. Igaz, az utóbbi években, a vetélése után, már nem sokat beszéltek. De a közös bánatban szükségük volt egymásra. A szerelemnél is erősebb volt ez az összetartozás. Ő legalábbis azt hitte. A jóakarói egy idő után suttogni kezdték, hogy a férjének van valakije. Hitte is, meg nem is. Ha így volt, miért nem ment el ahhoz a másikhoz? Ő elengedte volna.
Az átizzadt párnák közül kikeveredve egy kis öröm vagy inkább büszkeségféle ébredt benne.
− Hát csak így tudott engem elhagyni. Más szerelme nem tudta elvenni tőlem.
Aztán szégyellni kezdte ezt az érzést. Gyász közepette ez nem illendő.
Felkelt, vékony hálóingében megborzongott a hideg szobában. Az ablakhoz ment, a konvektorhoz, hogy nagyobbra vegye a gázt. Ahogy kinézett a folyópartra, látta, hogy csupa fehérben állnak a szemközti fák. Az éjjel havazott.
− Nektek már jó – sóhajtotta, ahogy végigfuttatta szemét a beburkolódzott erdőn.